Már nem kellene
bevetésekre menned! – mordult fel támadóan a férfi.
Ne gyerekeskedj, ez nem
bevetés. Csak elhozok néhány dolgot a régi házból, és megnézem, hogy nem
maradt-e ott valami nyom. Egyébként pedig te is tudod, hogy rajtam kívül senki
nem juthat be oda.
Senki? – villant meg a
férfi barna szeme. Ajka keskeny vonallá torzult a visszafojtott
indulatoktól.
James, kérlek! Ő nem járt
ott azóta, tudom… - simított végig a merev vállakon megnyugtatóan a fiatal
nő.
Honnan tudod? Figyeled
talán a házat? Te SEM voltál ott azóta, vagy tévedek? – kérdezett vissza még
mindig metszően hideg hangon.
Erről nem vitázom tovább.
Egyébként sem szabad felidegesítened. Vagy szeretnéd, ha Harry idő előtt
megszületne?
Nem is biztos, hogy fiú
lesz… lehet hogy kislányod születik – vágott közbe cinikusan a
másik.
Kislányod? – suttogta maga
elé kérdőn, miközben lassan hátat fordítva a férjének az ajtóhoz lépett, majd
onnan még visszafordult egy pillanatra. – Oda megyek, és nem tehetsz ellene
semmit.
A magas, fekete hajú auror
dühösen szitkozódva járkált fel-alá a hálószobában, tudva, hogy felesége már a
régi házban jár.
Ezalatt a nő összeszorított
ajkakkal hoppanált, hogy egy percen belül már egy kert előtt álljon, ahonnan nem
lehetett látni a megbúvó házat, mert a növényzet teljesen elburjánzott az évek
alatt. Lassan, elmerengve az ósdi, kézzel faragott kapuhoz lépett, majd
pálcájával intett és egy rövid verset suttogott halkan, olykor
megremegve:
Szikrázó fény, védő
félhomály, Egyedül
vagyok, megköt a magány, Bárhol jársz, lelkem megtalál, Érezned kell, hogy valaki rád
vár.
Az ajtó nyikorogva
kitárult, a növények félrehúzódtak az útjából, egy egyenes ösvény rajzolódott ki
egészen a kis ház ajtajáig. Sóhajtva lépkedett, miközben küzdött a saját
gondolataival.
Miért mindig így jövök ide?
Jöhetnék úgy is, hogy nem tudja… Harry életével nem szabadna játszanom –
szégyen
suhant át a lelkén. – Sosem bántana, nem lenne rá képes. Tényleg? –
kérdezett vissza egy kegyetlen kis hang valahol a tudata mélyén. –
Elhagyott. Halálfaló, szórakozásból öl.
Ingerülten megrázta fejét,
hogy elűzze a gondolatokat, majd ujjaival kirajzolta az ajtón végigfutó mintákon
a saját jelét gyorsan, szinte átgondolás nélkül. Lélekben már messze járt,
valahol a múltban. Egy apró nesz egy pillanatra megzavarta, megrettenve fordult
hátra, majd ahogy tudomásul vette, hogy csak egy faág reccsent a szél miatt,
öregesen sóhajtva belépett a házba.
“Egyszerre
minden oly természetes, Megbénító, ujjongó félelem. Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe
les. Vár. Megmozdul.
Nem, nincs ott semmi sem. Szégyenkezik. Elindul hirtelen. A szél megint hűlő szívébe
fúj. Fellélegzik:
nem, nincs ott senki sem. És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.”
(Vas I.: A
hang)
Szeretnék neked mutatni
valamit – suttogott kedvese fülébe a hosszú fekete hajú férfi, miközben lágyan
simogatta a nő vörös fürtjeit, bár az érintés ellenére szemei feszült
türelmetlenséget és várakozást sugalltak.
Itt? – nézett rá enyhe
döbbenettel a lány.
Azt hittem megtanultad,
hogy a látszat semmit sem jelent – hangzott a gúnyos felelet.
A lány egy pillanatra
elhúzta a száját, majd elmosolyodott.
Ahogy ismerlek, bármi
rejtőzik is itt, megéri a védelmet. Te is ugyanazt látod, amit én? – mutatott a
burjánzó növényzetre.
Mindenki. Meg kell találni
a káoszban az értelmet – tette még hozzá halkan, mintegy önmagának. Intett a
varázspálcájával és érthetetlen szavakat mormolt. A kapu kitárult és a burjánzó,
kusza növények félrehúzódtak az addig rejtőzködő ház elől.
Lily csillogó szemmel
sietett kedvese után, s csak egy beletörődő mosollyal vette tudomásul a léptei
mögött azonnal bezáródó növénytengert.
Néhány perccel később már
kettesben ültek a tűz előtt, és némán figyelték a pattogó lángokat.
Végül a férfi törte meg a
csöndet. Először a mellette ülő lányra bámult hosszan, kutatón, majd rekedten
megszólalt.
Szeretnék neked adni
valamit.
Perselus, tudod, hogy nem
várok semmit, tisztában vagyok…
Lily, kérlek! – szakította
félbe a tiltakozó lányt. – Ezt megengedhetem magamnak. Ez a ház az
örökségem, senki más nem is léphet be ide rajtam kívül.
De hát én? – nézett rá
kérdőn.
Sosem tudsz
végighallgatni? – mordult vissza cinikusan.
Azt hittem már megszoktad
– nevetett fel vidáman. Sosem zavarta a másik cinizmusa. Valahogy mindig mögé
látott, tudta, hogy az csak egy álarc, és érezte mögötte az embert. Most sem
tudta ez az apróság kizökkenteni, kíváncsian várta a magyarázatot, de kicsit
feszülten is, érezte, hogy ez most valahogy más, mint amit eddig hallott tőle.
Ide csak én léphetek be, a
ház így van megbűvölve, és rajtam kívül még az, aki hozzám tartozik, teljesen. A
kapu érzi a lélek minden rezdülését, és két lélek kapcsolatát…
Teljesen? Nem csak úgy
általában? – próbált kitérni az elöl, amit ezzel a férfi mondott.
Lily! – Hangjától szinte
kihűlt a szoba.
Ne haragudj… nem szeretek
erről beszélni. Tudom, hogy hozzád tartozom, de mégis. A magamé akarok
lenni, én szeretném ezt eldönteni.
A te döntésed, hogy hozzám
tartozol.
Tényleg? Inkább a sorsé,
azt hiszem. Egyszerűen, szeretnem kell téged, nem tehetek ellene
semmit.
Bánod?
Azt hiszed?
Lily…
Szeretlek, Perselus.
Hozzád tartozom… - nézett a fekete szemekbe ellágyuló arccal -, bár ahogy látom,
ma le is vizsgáztattál e téren – tette még hozzá vádlón. - Megkaphatom az
ajándékom? – próbált végül kitérni ismét.
Ez a ház él a maga módján.
Engem elfogadott, amikor az előző tulajdonosa meghalt, s most, hogy itt voltál,
téged is. Megtanítom a varázsigét, amivel a kaput nyithatod, így bármikor
veszélytelenül ide jöhetsz. De szeretnék még valamit tanítani. Van egy
varázsige, amit ha elmondasz, és rám gondolsz, érezni fogom, hogy itt vagy.
Bármikor, bárhol vagyok. Ha én jövök így, te is meg fogod érezni, ha
akarod…
Perselus – nézett rá
könnyes szemmel, elcsukló hangon.- Ez… egyszerűen… köszönöm – fejezte be végül.
Csak nézte a szeretett arcot, s a másik pillantása mélyén ismét felfedezte azt,
amiért akkor, először beleszeretett. Valahogy, valamiért, neki ezt a férfit
szeretni kellett.
Megtanítom a
varázsigét:
Szikrázó fény, védő
félhomály, Egyedül vagyok, megköt a magány, Bárhol jársz, lelkem
megtalál, Érezned kell, hogy valaki rád vár.
Körbenézett a
kis szobán, néhány intéssel rendet teremtett, miközben kikacagta saját magát,
hiszen miért is kell itt mindig megváltoztatnia mindent, majd egy ajtóra esett a
pillantása. Óvatosan odasétált, belökte egy kicsit és belesett a résen át, de
nem lépett be. Testén furcsa borzongás futott végig, dermedten állt, keze a
kilincsre simult, lélegzetét visszafojtotta. Majd eltelt néhány másodperc,
mélyet lélegzett, erősen megnyomta az ajtót és néhány pillanattal később már a
kandalló előtt állt.
Hát,
újra itt vagyok – suttogta maga elé, az üres, fekete, ősrégi kandallóba
bámulva.
Végül nehézkesen felemelte
a pillantását és körbenézett az apró helyiségben. Az ajtóval szemben egy nagy
ablakot sötét függönyök takartak be, mégis, a kopott, vékonyodó anyagon átjutó
néhány gyenge fénysugár elég világosságot teremtett hogy a kevés bútort fel
lehessen ismerni. A kandalló előtt két kényelmes, kopottas karosszék várakozott
csöndesen, közöttük egy kicsiny fa asztal, rajta egy pergamen és egy bájital
fiola. A szoba hátsó, legsötétebb tarkában egy baldachinos ágy rejtőzött, a
nehéz fekete függöny miatt szinte teljesen beleolvadva a félhomályba. Az ágy
mellett állt meg egy magas sötét fa szekrény és az ajtó mellett még egy polc,
néhány könyvvel és egy furcsa mintás dobozzal.
Ahogy körbefutott a szeme a
tárgyakon először fájdalom futott át az arcvonásain, majd vágy. Nehézkesen az
ablak elé sétált, kicsit félrehúzta a függönyt és kibámult a kertbe. Éhes
szemmel nézte a különleges virágokat, szinte maga előtt látta a kissé görnyedt
alakot, ahogy lehajol, hogy letépjen egy-egy különlegesebb bájitalhozzávalót.
Néhány perc után megpróbált elszakadni az önkínzó emlékektől, bár tudta, hogy
ebben a házban ez úgysem lehetséges. Ekkor fájdalmasan felnyögött, mert a kicsi
a hasában mozgolódni kezdett. A lehető leggyorsabban az egyik karosszékhez
lépett és fájdalmas arccal lerogyott. Néhány percig csak ült összegörnyedve,
majd ahogy elmúlt a fájdalom, ismét figyelmes szemmel nézett körbe a szobán.
Pillantása megakadt a pergamenen, arcából kifutott minden szín.
Ezt nem én hagytam itt… -
suttogott maga elé, de a néma csöndben még így is szinte kiabálásnak tűnt.
Ijedten körbenézett, mint egy gyerek, aki rosszban sántikál, majd a levél után
nyúlt. Szeme szinte égett a vágytól, hogy lássa, mit írt. Hiszen senki más nem
lehetett, senki más nem jár itt.
Louis de
Camois: Remény, mit remélsz?
- Remény, mit remélsz? - Semmit, soha
többé. - Miért? - Valami megváltozott. - Élet, mi vagy? - Csak
gyötrelem vagyok. - Mégis mi éltet? - Csak a múlt, az emlék. - Mit
mondasz, szív? - Szeretek mindörökké. - Látsz végső célt? - Csak egy
gondolatot. - Mire gondolsz? - Hogy várom a halált. - Jó lesz? -
Parancs kényszerít, hogy megtegyem. - Miért kényszerít? - Mert tudom, ki
vagyok. - Ki vagy? - Az, aki megadta magát. - Kinek? - A fájó,
örök szerelemnek.
Egy magas, vékony, fekete
taláros alak sietett a szikrázó napfényben a kihalt utcán át. Az ablakokon
behúzott függönyök, a házak üresnek tűntek. Persze, ebben a faluban már
jártak halálfalók – gondolta keserűen.
Néhány perccel később már
elérte a pontot, ahonnan hoppanálhat, és nem sok idő elteltével egy körben állt,
ahol csak a
kiválasztottak kaphattak helyet. Az örök gonoszság és gyávaság
kiválasztottai…- futott át rajta. – Nem engedhetem elkalandozni a
gondolataimat. A Nagyúr megérezné, koncentrálnom kell – próbálta magát
visszarántani a valóságba. Már régóta nem érezte magát ide valónak, de innen nem
lehetett kilépni. Ha egyszer döntött, az életét is feltette mindazért, amit
hatalomnak neveztek. Csak éppen lassan rá kellett ébrednie, hogy ez nem hatalom,
hanem függés. Ha öl, kínoz, és vakon hisz, akkor látszólag megtehet minden mást
is, ami nem mond ellent a Nagyúr nézeteinek. Valójában csak fekete zsinóron
rángatott mágusok voltak egytől egyig, a hatalmuk abból állt, hogy a gyengéket
kínozhatták, és ha ezt elég jól űzték, még életben is maradhattak, szerencsés
esetben. Szerencse – mart bele ismét a gondolat. – A szerencsémet már
akkor elvesztettem, mikor megszületettem.
A gyűlés elkezdődött és
Perselus Piton beleolvadt a fekete tömegbe. A hívek hallgattak, némán
végignézték, ahogy egy „árulót” a Nagyúr halálra kínoz, majd várták a
parancsokat. Ekkor azonban valami történt, egy ember számára a világ kifordult a
négy sarkából. A maszk és a csuklya jó szolgálatot tett, senki nem vette észre,
hogy a fekete hajú férfi még a szokásosnál is jobban elsápad.
Pillantása elsötétült, és
úgy érezte, mintha valaki belemarkolt volna a lelkébe, amiről azt hitte, már nem
is létezik. Most ismét fájdalmasan lüktetni kezdett, követelve a figyelmet, hogy
lássa be, hogy még ott van, megvan az a rész is, amiről azt gondolta a gyilkolás
eltörölte.
Lily - habár csak a fejében
visszhangzott a szeretett nő neve, mégis úgy érezte, mintha a terem falai vernék
vissza, mint egy hangos kiáltást. – Ott van, a házban…
Perselus – rántotta ki egy
negédes hang a gondolataiból.
Igen, Nagyuram – felelt
azonnal, miközben összekoccanó foggal várta a megtorlást, amiért nem az
elhangzottakra figyelt.
Mit tudsz a Potterekről? –
kérdezte hidegen szikrázó szemmel.
A gyereket egy hónapon
belül várják. A nő meggyőződése, hogy fiú lesz.
Fiú? Mindegy… Halott
lesz, nem fiú.
Igen, Nagyuram.
Úgy tudom,
Fidelius-bűbájjal védik magukat. Tudni akarom, ki a titokgazda. Három heted van,
Perselus – fejezte be vészjóslóan.
ANNA AHMATOVA:
CSÜGGEDT LEHETSZ MOST
Csüggedt
lehetsz most, komor és nehézkes, dicsőség-megvető, nem-álmodó. De
emléked megronthatatlan-édes, hogyha sötét is, nekem megható.
Iszol,
tisztátlanok az éjszakáid, mi álom, mi valóság, nem tudod. Elkínzott
szemed zöldesen világít - nyugalmat hát a mámor sem adott.
Átkokat
zudítasz a lassú sorsra, csak egyet áhít a szíved: gyors halált. Nyugat
felől a szél hozzám sodorja szavad: csupa könyörgés, csupa vád.
De hozzád
visszatérni úgyse mernék. Hazám sápatag égboltja alatt az életem csupán
ének meg emlék. De neked emlékezned nem szabad!
Napok vonulnak
csüggeteg seregben. Az Istent érted hogy kérlelhetem? Jól sejtetted:
olyan az én szerelmem, hogy nem tudod megölni még te
sem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
