Tangó

I. Vele és nélküled

Egy könyvvel a kezében ült a kandalló előtt, de nem olvasott, csak nézte némán a sárga pergamen lapokat. A tűz halk, ritmustalan pattogása emlékeket idézett fel, amikre nem akart többé gondolni. Úgy érezte, túl szűk a szoba, hogy nem kap levegőt, menekülni akart. Mégsem tett semmit, csak ült, bámult maga elé és várta, hogy megérkezzen a férje. A férje…

Ez a szó szinte marta a lelkét, fájdalmas volt még a lélegzetvétel is, ahogy rá gondolt. Az ő szeretett férje…

• Lily? – hangzott fel az ajtóból.

• Itt vagyok – szólt vissza. Szorítása erősödött a könyv borítóján, keze teljesen elfehéredett.

• Kicsim, mi történt? Hallottam, hogy haza jöttél még a nap vége előtt.

• Orvosnál voltam.

• Beteg vagy? – nézett végig aggódva rajta a férfi. Barna szemei őszinte szeretetet tükröztek, de hiába, a nő nem tudta elfelejteni, hogy hogyan jutottak idáig. Még akkor sem, ha nem a férje hibája volt…

• Nem egészen. De nemsokára már egyáltalán nem fogok tudni dolgozni.

• Hogyhogy?

• James – nevetett fel türelmetlenül. – Gondolkodj!

• Nem értelek, kérlek – nézett rá esdeklő szemekkel.

• Terhes vagyok.

• Terhes? – ismételte meg értetlenül. Majd egy rövid szünet után megértette, mit hallott és sugárzóan elmosolyodott. – Gyerekünk lesz? Kicsim, ez csodálatos! De… miért vagy ennyire szomorú? Nem… nem örülsz neki? – nézett döbbenten a feleségére.

• Nem hiszem, hogy ez a legjobb időpont, hogy gyerekünk legyen.

• Erre minden időpont megfelelő – nevetett rá bátorítóan.

• Valóban? És Voldemort csak egy mellékes apróság?
  

Végül Lily is megnyugodott valamennyire, hiszen, a szíve mélyén örült a picinek, egyetlen zavaró gondolat ellenére. Az orvos azt mondta, három hónapos terhes… Három hónapja… Nem, erre nem gondolok – zárta le végül saját belső vitáját.

Míg James dolgozni járt, ő rendet rakott az otthonukban és igyekezett egy szobát berendezni a kisbabának. Miközben varázslatokkal festette a falat és különböző bútorokat talált ki, elkalandoztak a gondolatai. Vajon milyen lesz a kisfiú? Fel sem merült benne, hogy kislány is lehet, egyszerűen érezte, hogy az ő fia…

Elképzelte, ahogy először belép majd a Roxfortba, miközben ő itthon aggódik érte, s közben próbálta elnyomni azt a gondolatot, hogy az tizenegy év múlva lesz és ő még mindig itt fog élni, Jamesszel. Ahogy kiürítette a szobát egy régi levél akadt a kezébe, amit először csak figyelmetlenül félrerakott, majd mikor leült pihenni döbbenten ismert fel.

Egy kicsi vörös hajú lány csodálkozva meredt az utcán mellette repülő bagolyra. Tudta, hogy milyen állat, tanult már róla az iskolában, de sosem gondolta, hogy láthat egyet. Főleg nem levéllel a csőrében. Elkerekedő szemmel bámulta a madarat, végül óvatosan a furcsa színű papírlapért nyúlt. Döbbenete még erősebb lett, ahogy meglátta a címzést.

Lily Evans

Breaghem Street, járda

Szeme kérdőn a bagoly felé fordult, de az állat már elment, miután elvégezte a feladatát.

Egy hónappal később Lily aggódva figyelte a pályaudvaron áramló tömeget. Kilenc és háromnegyedik vágány? Kinek jut eszébe ilyen ostoba vicc? Végül gondolataiból egy furcsa nő és egy különös kinézetű kisfiú zökkentette ki. A nő hosszú fekete ruhát viselt, valahogy a régi mesekönyvekben látott báli ruhákra emlékeztette. Mellette egy magas, nagyon sovány, fekete hajú, falfehér fiúcska állt, arcán teljes érdektelenséggel. Ami leginkább megragadta Lily figyelmét az a fiú ládája volt, hisz pont úgy nézett ki, mint a sajátja, amit az Abszolúton vett, és a nő egy mondata:

• Nem fogod lekésni a Roxfort expresszt. Siess!

A kislány aggódva követte őket, majd döbbenten vette tudomásul, hogy a fiú eltűnik az egyik falban. Néhány perc után úgy döntött, nem tehet mást, hát megpróbálja… nekifutott a falnak, remegve a félelemtől, s végül tátott szájjal fékezett le a Roxfortba induló vonat előtt.

A szülei még odakint elbúcsúztak tőle, a vágányra már nem tudták elkísérni, így egyedül állt a forgatagban. Végül nehezen, de eljutott az egyik ajtóig, és az első fülkébe, ahol volt hely, be is kopogott.

• Lily Evans. Bejöhetek? – kérdezte udvariasan.

• Evans? Nem ismerős. Aranyvérű vagy? – kérdezett vissza a fiú. Neki is fekete haja volt, mint a korábban látott fiúnak, de alakja arányosabb volt és arcán látszott, hogy sokra tartja magát, mélykék szemében öntudat világított.

• Nem értem. Aranyvérű? – kérdezett vissza a lány zavartan.

• Szóval sárvérű vagy. Nem hiszem, hogy egy sárvérűnek lenne itt hely…

• Fogd már be a szád te ostoba – mordult rá a másik fiú a fülkéből, barna szeme kerek szemüvege miatt sokkal nagyobbnak látszott, mint amilyen természetes lenne. – Gyere csak be, és ne foglalkozz ezzel a tökfilkóval.

• Potter!

• Black!

A két fiú egymással szemben állt, szikrázó szemmel, úgy tűnt, azonnal összeugranak. Lily értetlen szemmel bámult rájuk, úgy érezte, őrültek közé került.

• James, Sirius, nem hiszem, hogy ezt most kellene lerendeznetek – szólalt meg halkan a harmadik fiú a fülkében. Barna haja az arcába hullott, kezében egy könyvet tartott, és eddig nem is nézett fel. – Bármikor erre járhatnak a prefektusok, és ha már most verekedésen kapnak…

• Igaza van, majd később elintézzük – néztek össze, majd vidáman beszélgetni kezdtek valami kviddicsről, ami Lily számára teljesen értelmetlennek tűnt. Csak állt ott, némán és tátott szájjal, és egyre zavartabban, míg végül a békéltető segített rajta.

• Felrakom a táskád. Kérdezz nyugodtan, ha valamit nem értesz – mosolygott rá bátorítóan.

**

Hat évvel később már Lily is otthonosan mozgott a furcsa világban, és nem zavarta meg olyan apróság, hogy kviddicsről beszélnek mellette, vagy hogy ugráló csokibékával kínálják. Mégis, bizonyos dolgok nem változtak.

Amivel már akkor, az első nap szembekerült, hogy a szülei varázstalanok, és ez egy bélyeg, azzal folyamatosan szembesülni kellett továbbra is. Ugyan Black felhagyott a hangoztatásával, hiszen a Griffendélben, közös házukban sok sárvérű volt, és bár beképzeltsége megmaradt, sőt – gondolta Lily gúnyosan – még fokozódott is, azért belátta, hogy nem gyengébb varázslók. Erre ő volt az egyik kiváló példa, évfolyamelső és kitűnő tanuló, akivel a legtöbb aranyvérű sem tudta felvenni a versenyt.

Persze ezzel megint csak azt érte el, hogy a szokásos provokálásnál is többet kapott. Valahogy, ahogy teltek az évek, úgy érezte, hiába tanul meg itt élni, mégsem tartozik ide, ebbe a világba. Nem tudta megérteni a két oldalt, nem tudta elfogadni, hogy a Mardekár ház diákjai azért átkozzak meg, ha épp elfordul, mert a szülei „csak muglik”. Ahogy telt az idő, egyre jobban eltávolodott mindenkitől, egyre magányosabb lett. Segített, ha segítséget kértek, válaszolt, ha kérdezték és mosolygott, ha viccet meséltek, de lélekben máshol járt. Egy saját világban, amit senki nem látott. Ahogy sétált a folyosókon és végignézett a dühtől eltorzult arcú Blacken és Malfoyon, amint párbajoznak, nem érzett semmit, csak hideget. Ez az egész annyira távol állt tőle, annyira idegen volt számára. Miért kell ezeknek a semmin veszekedni és botrányt csinálni? Annyi minden van még a világon, ami fájdalommal és kínnal jár, és ezek az ostobák a semmin is képesek párbajozni…

Úgy érezte, az egész egy színház, amit senki nem vesz észre. Senki nem lát be a maszk mögé, csak játsza a saját kis szerepét, foggal-körömmel ragaszkodva minden szóhoz. Ott volt a híres négyes: Black, Potter, Pettigrew és Lupin. Valójában nem volt velük semmi baja, amíg békén hagyták és nem próbálták belevonni a játékaikba. Csak az volt a gond, hogy a két főkolompos, Potter és Black épp ezt tartotta annyira izgalmasnak. Rávenni valakit, hogy velük legyen és „élvezze az életet”, aki ezt nem akarta. Így folyton szembe került velük és szinte már menekült előlük.

Mindez még rendben is volt, megszokta, hogy kitér előlük, hogy más utat választ, ha szembejönnek a folyosón, s ez be is vált többnyire, mindaddig, amíg az az őrült Potter ki nem találta, hogy szerelmes belé. Belé! Ilyen ostobaságot… hiszen azt sem tudja, ki ő. Egyébként is, az egész Roxfort oda van érte, minden lány, és ahogy a fiúkat elnézte, hát néhányan még közülük is, miért kell neki pont ő? Ezt sosem tudta megérteni.

Próbált kitérni a fiú elől, hiszen nem akarta megbántani, csak éppen… képtelen lett volna úgy nézni rá, ahogy szerette volna. Persze Black buzdítására Potter mindenféle elviselhetetlen, kellemetlen dologgal megpróbálkozott, és Lily már egyre inkább sarokba szorítva érezte magát.

Tudta, hogy a diákok többsége nem nagyon foglalkozik vele, bár mióta Potter üldözte a szerelmével a lányoktól már elég sok féltékeny pillantást – jobb esetben csak azt – bezsebelhetett. Kényelmes volt ez így, hogy nem kínozták, hiszen úgysem értették volna meg.
Ő egész egyszerűen csak más volt, nem tudott jobb indokot. Tulajdonképpen mindenki úgy ismerte, mint a nyugodt eminens, aki minden feladatot időben megcsinál, minden órára felkészül, mindenkinek segít, de egyébként semmi érdekes nincs körülötte.

Nagyon ritkán sikerült kihozni őt a sodrából, és ez is többnyire csak Black vagy Potter érdeme volt. Gyűlölte, amikor ketten támadtak valakire, vagy azzal magyarázva, hogy „csak egy mardekáros” hátba támadták Pitont. Egyszerűen úgy érezte, megőrült körülötte az egész világ. A griffendéles négyes azt képzelte, csak mert ők nem sárvérűznek, jobbak, mint az ugyanolyan eszközöket használó mardekárosok. A mardekárosok legalább nem képzelik, hogy jók és tökéletesek… - morgott magában Lily.

Majd gondolataiból a folyosón felhangzó kiabálás térítette vissza a valóságba.

• Persi, mit csinálsz te itt? Nem kéne inkább megmosnod a hajad? – nevetett vidáman Potter.

• A bátor griffendéles, csodálom, hogy egyedül vagy, és még hátba sem támadtál… mi történt, megregulázott valamelyik barátnőd? Már nem te hordod a nadrágot?

Ezután Lily már csak villámgyorsan szórt átkokat hallott, miközben dühösen futott a párbajozók felé.

• Azonnal hagyjátok abba! – kiabált rájuk.

• Lily, maradj ki ebből! – felelt James oda se nézve.

• Potter, amíg a folyosón párbajoztok, NEM maradok ki belőle! Veszélyeztetitek a többi diákot! Azonnal hagyjátok abba!

• Ráfér erre a bőregérre a leckéztetés, ezt beláthatnád.

• Semmivel sem vagy jobb nála, csak egy beképzelt tuskó.

• Na de, Lily – felelt némi sértettséggel és megjátszott megbántottsággal.

• Potter, úgy látom, elég rossz úton haladsz. Valaki átlát az üres fejeden? – vágott közbe Perselus. Ha eltereli a másik figyelmét, növeli a saját esélyeit. Az pedig, hogy Lily az aktuális kiszemelt, az egész iskolában nyílt titok volt.

• Nekem legalább van mit nézni a fejemen, Pipogyi. Még a zsíros hajad sem bírja kitakarni az óriási görbe orrodat.

A párbajt és a vitát hallva egyre több diák gyűlt össze mindkét oldalon. Pottert hangosan bíztatták társai, míg Piton oldalán inkább a szép átkok kaptak elismerő dicséretet.

• Ha nem hagyjátok azonnal abba, mindkettőtöktől pontot vonok le és büntetőmunkára mentek! – kiabált tovább Lily kikelve önmagából. Sokan megdöbbenve nézték, hiszen nem gyakran láthatták így, dühösen, szikrázó szemekkel, kipirulva. A két küzdő azonban rá sem hederített. – 20 pont a Griffendéltől és a Mardekártól és mindkettőtöknek büntetőmunka. Potter, most megyek McGalagonyhoz, ha nem hagyod abba. Ha jól emlékszem azzal fenyegetett meg legutóbb, ha megint párbajozáson kap, egy hónapig nem kviddicsezhetsz.

• Lily, ezt nem teheted. Nélkülem nem nyerhet a csapat.

• Megszólalt a szerénység mintapéldája.

• Potter, engem nem érdekel, hogy veled vagy nélküled zajlik le a következő kviddicsmérkőzés.

• Pipogyi, ezt még lerendezzük! – küldött egy utolsó átkot James a mardekáros felé, majd egy védőpajzs felhúzása után elegánsan távozott. – Lily, most igazán összetörted a szívem, nem lehetsz ennyire érzéketlen – nézett könyörgő szemekkel a lányra.

Lily viszont mintha meg sem hallotta volna, szó nélkül távozott, s így nem vette észre, hogy egy fekete szempár csodálkozva követi a folyosó végén eltűnő alakját. Perselus Piton hosszú idő óta először érezte úgy, hogy valaki felkeltette az érdeklődését. Ez az Evans lány… furcsa volt. Már eleve az, hogy nem omlott azonnal Potter karjába, mint a többi ostoba liba, felkeltette a figyelmét, de mindeddig különösebben nem érdekelte, hiszen úgy gondolta, ahogy mindenki más is, nemsokára úgyis beadja a derekát.

Most azonban láthatta, hogy a lány szó szerint átnéz azon a beképzelt griffendélesen, és egyértelműen nem csak kéreti magát, azt remélve, hogy attól majd tovább tart a fiú fellángolása.

Perselus már az első naptól kezdve egyedül volt itt, sokkal inkább, mint bárki azt gondolta volna. Ugyan a mardekárosok voltak annyira büszkék, hogy kifelé ne mutassák, de valójában senki nem törődött vele. Míg a többi ház diákjai gúnyolták és céltáblának használták, a saját háza egyszerűen nem vett róla tudomást. Lealacsonyító lett volna saját maguk közül látványosan kiközösíteni valakit, mégis, ő félvér volt és ráadásul szegény, visszataszító külsejű, és mindez az ő házában vesztessé tette.

Büszke volt, és eleinte küzdött, ha nem is szeretetért, amiről már tizenegy évesen tudta, hogy ő nem kaphatja meg, legalább elismerésért. Mégsem kapott soha semmi kedvező visszajelzést, csak gúnyt. Egyre inkább bezárkózott, az álarc egyre vastagabb lett, a szerep szinte beleégett a bőrébe. Lassan meggyűlölt és megvetett mindenkit maga körül és gyerektől szokatlan hidegséggel nézte a társait. Tulajdonképpen Potter sem érdekelte, amíg békén hagyta, de büszkesége nem engedte, hogy ne szálljon vele szembe.

Kifelé egy szótlan, zárkózott, érdektelen eminens tanulót mutatott, s lassan már ő is elhitte, hogy nem érdekli a körülötte levő világ. Éveken át hajtogatta magának, hogy nem számít, hogy nem kell senkinek, hiszen neki sem kell senki. Miért is lenne veszteség, hogy a sok ostoba nem vele beszéli meg, hogy éppen melyik lányt viszi le hétvégén a Roxmortsba?

Mégis, olykor, ha egyedül volt, érezte, hogy mennyire magányos. Sosem vallotta volna be senkinek, de szenvedett. S minél jobban szenvedett, annál jobban bezárkózott, mert rettegett attól, hogy valaki észreveszi ezt a gyengeséget és felhasználja ellene.

Volt egy hely, a Tiltott Rengeteg mélyén, egy kis rét egy patak partján, ha már képtelen volt magában tartani a fájdalmat, ha a sebek gyógyíthatatlanul felszakadtak, akkor mindig ott rejtőzött el, s onnan jött végül elő ismét, felöltve az érdektelenség álarcát.

S most, a párbaj alatt észrevett valamit ebben a lányban, ami megfogta. Valamit, amit senki másban nem látott eddig. Egy pillanatig úgy érezte, mintha ők ketten egy másik világban lennének, miközben az összes többi ember játssza a saját színházát, ők átlátnak ezen és csak csodálkozva nézik.

Kritika az írónak