|
VIII.
8. fejezet
A július gyorsabban elérte a Darken Street-et, mint azt a hatos számú ház mogorva tulajdonosa gondolta volna. Mi több, a naptárba mintha Hóborc költözött volna be, és lapozgatta volna a lapokat - a napok szélsebesen teltek, egyre jobban közeledve a július 31-ei dátumhoz.
Bár az idő száguldott, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a változásokat. A Professzor – akiről jogosan járt az a pletyka, hogy a szívét már ötven éve kitépték a vámpírvadászok – kapott valamit. Azaz, ha pontosak akarunk lenni, inkább valakit. Perselus Pitont Dumbledore megajándékozta egy gyerekkel, Harry Pottert pedig egy olyan nevelővel, aki mindig mellette volt, és törődött vele.
Kellett pár nap – pontosabban két hét – hogy Piton önmagának is bevallotta ezt, és bizonyára nem szükséges hozzátennem, hogy igen nehezére esett. Miután azonban rájött, hogy az egész élete szinte csak ilyen nem-ismerem-be-az-igazat-magamnak szituációkból állt, nem lehetett ráismerni.
Clara Madison akkor figyelt fel erre, amikor életében először hallotta a férfit nevetni. Miután tátott szájjal - és félig arcába hulló szalmakalappal - a hang irányába fordult, megpillantott a szomszéd kertben egy szívből kacagó kisfiút, amint menekül az őt vizes kancsóval kergető férfi elől. Sőt, a szomszédjának az a szokása támadt, hogy mindig a kerti teraszon reggelizett, és ilyenkor olyat tett, amit addig soha – előre köszönt neki.
Persze, azért a Professzor régi énje sem tűnt el, botorság lenne azt feltételezni, hogy kifordult önmagából.
Továbbra is akkor lett mogorva, amikor kedve szottyant, szigorúan megkövetelte Harrytől a nyolcórai fürdést, továbbra is kotyvasztottak bájitalokat, és a házimunkából is kijutott a kisgyereknek.
Mindezek ellenére olyan boldogok voltak mindketten, hogy azt csak irigyelni lehetett.
Irigyelték is. Clara akármit tett, mindig maga előtt látta a két személyt és a vidámságukat, s mindig végtelen szomorúság fogta el. Bármit, tényleg bármit megadott volna, ha köztük lehet. Még a legkedvesebb növényét, a veszélyes, és igen ritka fajta fúriafüzet is gondolkozás nélkül feláldozta volna.
A sors furcsa fintora, hogy Perselus Piton életében először ellátogatva a boltjába pont e növény felől érdeklődött.
- Hogy került ide, uram? – Clara csak ennyit tudott felelni, mikor meglátta a férfit, aki az ő boltjában álldogált. Ez akkora sokként érte, hogy fel sem tűnt neki, milyen hangosan beszélt, és a többi vásárló rájuk bámul.
- Nos, kivételesen gyalogoltam, ha erre kíváncsi. – hangzott a nyugodt válasz – Szóval akkor eladó a fúriafűz?
- Még csak palánta...és igen veszélyes… - hirtelen eszébe jutott, milyen ígéretet tett magában – Azonban Önnek, gondolom, ez nem okoz gondot. Persze, eladó.
Ami ezek után következett, tényleg a legmeglepőbb dolog volt: a férfi ott maradt a boltban segédkezni.
Az emberek persze felfigyeltek erre, rögtön következtetéseket vontak le, de Clara ezt észre sem vette, Pitont pedig nem érdekelte.
Az utóbbi időben szinte semmi sem tudta érdekelni, csak Harry (időközben a kölyökből Harry lett) és a nő. Nagyon jól tudta, hogy a halálfalóknak jobb dolguk is akad, mint, hogy őutána kémkedjenek (elég rosszul állt a szénájuk).
Így amikor hazafelé egymás mellett ballagtak (ő a fúriafüzet, Clara a kerti szerszámait cipelte) habozás nélkül a nőnek szegezte a kérdést:
- Maga szerint mit vegyek Harrynek a születésnapjára?
- Egy képeskönyvet a kviddicsről. - Clara úgy gondolta, Pitont megfertőzte egy különös betegség, amelynek mellékhatása a figyelmesség.
- Hát ezt gyorsan rávágta.
- Tudom, hogy ezt szeretné. Beszélgettünk róla nyár elején. – óvatosan a férfi felé pislantott, hogy nézze következő szavai hatását – Szívesen beszélgetnék még vele, ha mondjuk átjönnének, vagy valami…
- Hogy mi átmenjünk? Hisz most adta el nekem a legkedveltebb növényét! – a nő arca hirtelen egybeolvadt a mellettük elhaladó varázsló bíbor talárjával – Nem, nem. Magácska jön át hozzánk, mondjuk ma este vacsorára. Már itt is vagyunk – jegyezte meg, amint a kapu elé ért – Akkor találkozunk hatkor. – azzal szokása szerint kámforrá vált.
Clara nagy szemeket meresztett utána. Perselus Piton áthívta vacsorára! Várjunk egy percet, hisz nem is mondott igent, a férfi nem is kérdezte, hanem egyszerűen kijelentette, hogy ma náluk vacsorázik. Azonban tudta, nem is lenne Ő, ha nem így kérte volna meg rá.
***
Mire beköszöntött az augusztus, már az egész környék azon csámcsogott, hogy Perselus Piton és Clara Madison együtt van. Ha tehették volna, bekukucskáltak volna a hatos számú ház ablakán, hogy vajon mit csinál mindennap ott a nő.
Ahogy a közmondás kimondja: rossz az, aki rosszra gondol.
Clara mindössze a kisfiút látogatta meg, akiről persze a kíváncsiskodók nem tudtak, Piton gondoskodott róla egy varázslattal, hogy kívülről mindig üresen lássák a kertjét.
- Nem vagyok éhes! – kezdett nyafogni Harry az asztalnál – Sütit akarok!
- Áhá, azt bezzeg meg bírnád enni, mi? Majd akkor, ha megetted a paradicsomot és a paprikát is. Mondtam, hogy nem hagyhatsz semmit sem a tányéron.
- Perselus, soha nem adsz neki édességet…
- Akkor mindig azzal tömné a fejét, és pont olyan kövér disznó lenne, mint az unokatestvére! Láttam azt a gyereket, három másik embert lehetne belőle gyúrni!
- Nem hiszem, hogy Harrynket az elhízás veszélye fenyegetné…
Piton ránézett a kisfiú vékony kis karjára, majd megenyhülten odanyújtotta neki a sütistálat:
- De ne zabáld túl magad! És igenis vacsorakor meg kell enned a zöldséget is!
A gyermek csak belemarkolt a tálba és miután vigyorogva a férfi nyakába ugrott, kirohant a kertbe törpéket hajkurászni.
- Most meg kimegy rohangálni a kertbe, mikor nemrég evett. Aztán csodálkozik, ha rosszul lesz! És azokkal az ostoba törpékkel is fogócskázik, éppen, hogy ki kéne őket űzni, az agyamra mennek! És pont az új pólója van rajta, máris össze kell koszolnia! Nem fogok én naponta mosni, mi vagyok én, házimanó? Elegem van, fel kéne már fogadnom egyet. Mit nevetsz, Clara? Nem mondtam semmi vicceset. Hát nézd meg mit mű…
Sajnos Professzorunk nem tudta folytatni, elhallgattatták egy csókkal.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
