|
VI.
6. fejezet
Ha egy nagy, vöröstéglás épület elé érkezünk, melyen a cégtábla a Purgall&Metell Ltd. nevet hirdeti, ha történetesen piszkos kirakatában egy ócska ruhababa ujjával befelé hívogat, akkor az üveg túloldalán jól körülnézve találjuk a következő feliratot:
VARÁZSTÁRGYAK OKOZTA BALESETEK...Földszint
.....
VARÁZSLÉNY OKOZTA SÉRÜLÉSEK....1. emelet
- Ez lesz az!
Harry nem is hallotta a Professzor szavait, szüntelenül csak a férfit bámulta. Egyszerűen lenyűgözte a körülötte zajló események sorozata, az épület, az emberek... legfőképp egy ember.
- Gyere, induljunk! – Perselus Piton leginkább a „lódulj” kifejezést szerette volna használni, csak épp közönség előtt nem akart civakodni.
A kisfiú egy pillanatra sem vette le szemét az idegeskedő varázslóról, épp csak pislogott egyet, jelezve beleegyezését.
Átlépve a kétszárnyú ajtón, végigcsörtetve a hosszú folyosón, felsietve a lépcsőn, jobbra fordulva megérkeztek egy ajtóhoz, melyen réztábla hirdette, hogy a Súlyos harapások kórterméhez érkeztek.
Piton nem tétovázott, céltudatosan benyitott, és egyenesen az ablak melletti ágyhoz vezette a kisgyereket, ahol egy sápadt, kissé megfáradt férfi feküdt lehunyt szemmel. Hajába sűrűn vegyültek az ősz hajszálak, meghazudtolva korát, míg arca tökéletesen kifejezéstelen volt.
- Remus... – Harry kiáltani akarta a nevet, helyette csak olyan motyogás féle sikerült, azonban ez is elég volt ahhoz, hogy az említett személy szemei rugószerűen kipattanjanak.
- Harry! – Lupin azzonal felült az ágyban, majd a következő pillanatban érezte, hogy kis karok fogják közre a derekánál, s egy kócos buksi simul a melléhez.
„Hát igen, jellemző. Mennyire megható.”- gondolta a keresztbe font karokkal álldogáló férfi.
- Perselus... – Lupinnak még a szája is kinyílt a döbbenettől, miközben szorosan ölelte a kisfiút – Öööhm... Üdv.
„Ne várdd el, hogy visszaköszönjek. Nem vagyok normális, hogy itt vagyok. Biztos az esti bájital helyett mást ittam meg... Tudhattam volna... A kölyök...bezzeg, most nem akar játszani. Persze, tudhattam volna.”
***
- Mi az? Mit akarsz már megint?
Ismét a komor hangulatú ház előszobájában álltak, Piton épp a köpenyét akasztotta fel, míg a gyermek csendben megint rá bámult. Azonban ez a nézés most különbözött az előbbiektől, melyek inkább kíváncsiak voltak. A kisfiú szemében most ámulatot, sőt tiszteletet lehetett felfedezni.
- Köszönöm. – motyogta halkan Harry, mire a Professzor csak mordult egyet – Már nem akarok elmenni.
- Hurrá. – hangzott a válasz cseppet sem lelkesen, de a kisgyerek arcáról a mosolyt nem tudta lesöpörni.
Az idő lassacskán este nyolcfelé vánszorgott, ugyanis az egész délutánt Lupinnal töltötték (Piton végig hajtogatta magának, hogy csak azért marad a gyerek mellett, mert rábízták). Harry még talán sosem érezte ennyire jól magát, s úgy akarta meghálálni mindezt a Professzornak, hogy szó nélkül elment fürödni, nem kellett rászólni, hogy fogat mosson, sőt, még az ágyneműjét is egyedül készítette ki. Hangosan kiáltott egy „jóéccakát”-ot, s amint fejét a párnájára helyezte, édes álomba merült.
Hangtalanul, szelíden aludt, s kezével ösztönösen átkarolta a takaró egyik sarkát, mintha magához akart volna ölelni valamit.
Az ajtóban álló férfi mindezt észrevétlenül nézte, s magát még mindig azzal mentegette, hogy „csak azért mert rám bízta a gyereket.”
***
Jöhet eső, szél, hurrikán, zivatar, Clara Madison-t bizony nem kergeti ki a kertjéből!
Kezében a metszőollóval, na meg fején az elmaradhatatlan szalmakalappal megtántoríthatatlanul állt kinn a sötétségben. Bár eltervezte, hogy csupán a farkasölőfűre néz rá egy kicsit, immáron tíz perce álldogált egy helyben, szemét a szomszéd kertben üldögélő férfira szegezve.
Ő éppen olvasott, valószínűleg valami fontosat, mert szemöldökét még a szokásosnál is jobban összehúzta, szemei szinte száguldottak a papíron.
Clara idiótának érezte magát, hogy csak áll, és rászegezi a tekintetét az éjszaka kellős közepén, ugyanakkor örült, hogy a sötétség jótékony takarásában nem fedezi fel a varázsló. Öröme azonban csak addig tartott, amíg a férfi hátradőlt székében, és egy sóhajtás után megszólalt:
- Ennyire szépnek talál, hogy folyton engem figyel? Vagy csak szeretne pár dolgot megtudni, aztán valakinek elkotyogni? – Piton nem nézett rá, továbbra is az ölében heverő lapokat rendezgette, mégis a nő érezte, hogy a fekete hajfüggöny mögött gúnyos mosoly suhan át arcán.
- Lehet, hogy újat mondok, de egyáltalán nem él érdekes életet, uram. – a férfi most felkapta a fejét, szemöldöke magasra szaladt, és úgy kérdezte:
- Igen? Igazán kár. Talán nekem is a szomszédaim után kéne leskelődnöm naphosszat.
- Én nem leskelődöm! – Clara nem akart elpirulni, mégis sikerült – Csupán csak... Miért nem jár a boltomba? – a hirtelen témaváltásnál jobb nem jutott az eszébe, hogy megússza a választ, de Pitont sajnos nem volt könnyű átverni.
- Csupán csak? Mit csinál? – különös módon a szemei valahogy nem tűntek hűvösnek, s a hangja is kedvesebben szólt, s ezektől a nőnek valami fura borzongás futott végig a hátán. Már nyitotta a száját, nem tudva mit feleljen, mikor a varázsló felpattant.
- Késő van, ideje bemennem, jó éjszakát.
S mielőtt Clara akár megmukkanhatott volna elnyelte az éjszaka.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
