|
II.
2.fejezet
Albus Dumbledore-nak két hét múlva újabb nehézséggel kellett szembenéznie, nagyobbal, mint a közelmúltban bármikor.
Tizennégy nap elteltével a kisgyerek újra az ő irodájában üldögélt. Azaz hogy, ha pontosak akarunk lenni, az ő irodájában játszott a farkasformájú állatkájával, amit természetesen Remustól kapott.
- Megharaplak! – kiáltott Harry és frissen szerzett játékával támadásba lendült Fawkes ellen, aki egyre magasabbra és magasabbra röppent, hogy elkerülje a csetepatét.
Az igazgató csak élvezte a felhőtlen jókedvet, ami a teremben uralkodott, bár tudta, nem tart sokáig. Szemét hirtelen a játszó kisfiúról az ajtóra fordította, ami abban a pillanatban kinyílt.
- Hívatott, igazgató úr?
- Igen, Perselus, kérem, üljön le.
Mielőtt azonban a megszólított ezt megtette volna, egy nagyon ronda pillantással elérte, hogy a szoba közepén ücsörgő kisgyerek elhallgasson.
Dumbledore alaposan szemügyre vette a helyet foglaló tanárt. Hosszú, fehér ujjaival idegesen malmozott, tekintetét az íróasztalon heverő merengőre szegezte. Egyáltalán nem jellemző viselkedés Piton professzorra, hisz ő mindig képes volt hűvös maradni, most valami mégis zavarja.
Nem kellett sokat várnia, hogy megtudja:
- Miért van ez a... – némi habozás után folytatta – ...gyerek még mindig itt? – felkapta a fejét, és az igazgató szemébe meredt – Remélem, nem óhajtja itt tartani a nyáron, olyankor a Roxfort majdnem teljesen üres, nem tudnának rá figyelni.
- Nem, nem erre gondoltam. – hangzott nyugodtan a válasz.
Néhány perces csönd ereszkedett a szobára, aztán Piton nem bírva tovább a hallgatást, beadta a derekát a kíváncsiskodásnak:
- Miért nincs Lupinnál? Ha jól emlékszem rábízta. – érezte, hogy a még mindig a padlón üldögélő Harry őt bámulja – Talán történt valami? – miért nézi az az idióta kölyök őt? – Talán nem volt eléggé gondos gyám?
- Kitűnő gyám volt. – szögezte le Dumbledore – Beteg.
Persze, most már értette. Bizonyára megviselte az örökös apuciszerep.
- Nagy gondba kerültem. – folytatta az igazgató – Ha tehetném, magam viselném gondját Harrynek, de sajnos túl kockázatos lenne, és még csak időm se lenne rá. Olyan valakit kellett találnom, akinek a nyáron kivételesen nem akad sok dolga, – előredőlt a székében, és érdeklődve nézett a tanárra – akiről még csak nem is feltételeznék, hogy Harryt rejtegeti, – kezét összekulcsolta az álla alatt – aki mégis rendkívül megbízható.
Piton összeszorította ajkait. Honnan tudta, hogy a nyáron pihenőre tették? Őt, Perselus Pitont, a Nagyúr szabadságra küldte! Pontosabban, kémkedésre Dumbledore után, de hát minek szaglásszon utána, ha úgyis megmondja, mit meséljen a Sötét Nagyúrnak? És tessék, még nem elég megalázó az egész, még azt a fránya kölyköt is gondozza!
- Nem, azt nem! – nem akarta felemelni a hangját, mégis sikerült valahogy.
- Perselus. – szólt a megnyugtató hang, és ő rákényszerült, hogy belenézzen az átható világoskék szemekbe - Tudom, hogy sokat kérek, többet, mit elvárhatnák magától. Mégis, csak kérni tudom magát, hogy segítsen. Maga az utolsó esélye a gyereknek.
Piton professzor kényszeredetten a kisfiú felé fordult, aki szomorú szemekkel és lefelé görbülő szájjal nézett vissza rá, sírásra készen.
- Soha nem neveltem gyereket.
- Valahol el kell kezdeni.
- Nem tudom, hogy kell vele bánni.
- Ha baj van, segítek.
- Rengeteg holmi kell hozzá.
- Itt vannak a csomagjai.
- Rossz környéken lakom.
- Nem fog kimozdulni a házból.
- Felfedezhetik nálam.
- Magához nem járnak látogatók.
- Utál engem – bökte ki az utolsó érvét.
- Harrynek most nincsenek teljes emlékképei, Perselus. – lehalkította a hangját, hogy a gyerek ne figyeljen rájuk - Emlékszik az arcokra, hangokra, személyekre, de nem tudja mihez kötni őket. Tudja ki maga, azt viszont nem, hogy hogyan viszonyultak egymáshoz, ezért van az, hogy olyan könnyen összeszoktak Remus Lupinnal: alapból azt feltételezi, hogy akire emlékszik, az barát. Sőt, továbbmegyek: akire emlékszik, azt szereti.
Piton összehúzott szemöldökkel meredt vissza a professzorra. Nem tudott elég jó kifogást találni, hiába zakatolt az agya. Végül felállt, és azt mondta:
- Rendben, ő nem utál, én viszont gyűlölöm. – szinte suttogta a szavakat, ám a kisgyerek nem is figyelt fel rájuk, helyette a farkasával játszott tovább.
Dumbledore-t mintha nem lepte volna meg a kijelentés, felnézve a tanárra csak annyit kérdezett:
- Miért? – látva Perselus döbbent arckifejezését hozzátette – Miért gyűlöli?
- Mert Potter! Mert ugyanolyan senkiházi, mint az apja, és ugyanolyan kíváncsiskodó, mint az anyja! Mert már többször bebizonyította, hogy egy felelőtlen...
- Ezért utálta a tizenhat éves Harry Pottert. De most őt miért gyűlöli?
Erre nem kapott választ.
- Ezt nem kérheti tőlem. – szólalt meg kis idő után halkan Piton. – Nem, soha!
Alig öt perccel ezután egy magas, sötét alak hagyta el a kastélyt, nyomában egy alacsony, rohanó kis taláros személlyel.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
