|
2.
Emotional Lesson
Írta: Magiccat
Négy
A második emeleti 27-es szoba igencsak eltért a többitől. Eredetileg ezt a helyiséget egyfajta magánzárkaként használták, afféle „bünti hely” volt egészen addig, amíg a H. J. Granger nevű páciens állandó otthonra nem lelt benne.
Különlegessége a hangszigetelt falakban és az erős rácsokban rejlett, és hozzá kell tennünk, egykor látványra sem volt utolsó. Régebben az ablakkeret, a lepedők, a fal, a kisszekrény (sőt a tervező még arra is kínosan ügyelt, hogy az egyedül árválkodó ágy minden felülete is) fehérbe lett öltöztetve.
Szinte öröm volt a szobába belépni, ahol a patyolattiszta érzést nyújtó falak között egy pirospozsgás, barna hajú, csinos lány lakott.
Azonban a helyiséget a régi szokás szerint, azaz csupán betegváltáskor újjították fel. Mivel az újonnan érkezett, fiatal hölgy nem volt hajalndó szobát cserélni, így a renoválások is elmaradtak.
A fehér néhol sárgává, néhol szürkévé szineződött, a mennyezeten egy-két helyen repedések futottak végig, miközben a pirozspozsgás lány bőre holtsápadttá vált. Csak a hosszú, mogyoróbarna fürtök maradtak meg eredeti ragyogásukban, őrizve az egyetlen dolgot, ami még emlékeztette az ott lakókat a régi, szebb időkre.
Kopogtak.
Az ágyon heverő lány azonnal felült. Ez a hang, ez a hétköznapi ember számára oly megszokott hang, meglepte. Nem is emlékezett rá, mikor hallotta utoljára, mikor is volt az, amikor megtisztelték az udvariasságnak ezzel az alapvető formájával.
Izgatott lett. Sebtében megpróbálta ujjaival rendbeszedni kócos haját, és végigsimított az egyszerű, kórházi ruhán.
- Ms. Granger?
A lány éppen fel akart állni, de amint meglátta, ki is valójában a látogató, hátrahőkölt.
Ő volt az! A sötét árny, akit a kertben látott! Aki... – behunyta a szemét kínjában - aki belerúgott a hetedik fekete kavicsba... pont a hetedikbe...
- Ms. Granger? – ismételte meg a kérdést az alak, de oly bocsánatkérően, hogy a lány döbbenten kinyitotta a szemét, és újból végigmérte.
Lehet, hogy téved? Olyan ismerősnek tűnt neki... mintha látta volna... De nem, nem akart emlékezni. Helyette inkább tisztelettudóan meghajolt a férfi előtt, majd kezet nyújtott.
Piton zavartan nézett le a sápadt, de karcsú karra, majd tétovázva, óvatosan megfogta. Aztán csak állt mozdulatlanul, elég idétlennek érezve magát, hogy a szoba kellős közepén szobrozik a lány ujjait bámulva.
Belenézett a barna szemekbe, amik semmi jelét nem adták, hogy felismerték volna, de határozottan csillogtak, mondván: „Márpedig Professzor addig nem jutunk tovább, amíg kezet nem csókól.” Belátta, nincs mit tenni, összeszedte magát, és egy gyors mozdulattal ajkaival megérintette, vagy mondjuk inkább súrolta a lány kézfejét.
- Mit óhajt? – szólalt meg a sápadt teremtés, és szórakozottan, mint a kislányok, pördült egyet, aztán az ablakhoz lépett.
- Csupán azt, hogy meséljen nekem. – szögezte le kurtán a férfi, s a lányt követve ő is a kinti tájat kezdte kémlelni – Mondja, hogy érzi magát?
Perselus képesítése nem éppen a pszichiáteri szakmára specializálódott, és nem látott jobb megoldást a beszélgetés elkezdésére. Ő maga sem tudta igazán, Dumbledore miért nem Poppyt küldte erre a „nemes” feladatra, viszont azt már régen megtanulta, hogy az öreggel nem érdemes vitatkozni. Előbb vagy utóbb úgyis eléri a célját.
- Szép időnk van. A május a kedvenc hónapom.
A férfi a bal szemöldökét kissé magasabbra húzta a másiknál, arcán egy lekicsinylő fintor jelent meg, így leginkább egy kigyóhoz hasonlított, aki még mielőtt egybe lenyelné áldozatát, nevet egy jót .
Értetlenkedve nézett le a hófödte kertre, és kissé túlzottan nyájas hangnemben megjegyezte:
- Tél van.
Ha a bájitaltanár az iménti, kígyós arckifejezését megfigyelte volna a falon lógó tükörben, akkor megállapíthatta volna, hogy a lány pontosan ugyanúgy nézett vissza rá. Hermione elsöpörte a szeme elé furakodó, hullámos hajtincseket, majd megfogta Piton karját, és közelebb húzta magához a férfit.
Piton legszívesebben rideg hangon kijelentette volna: „Ms. Granger, ez pusztán az Ön érdekét szolgáló, tanár-diák kapcsolat, kérem tartsa be a megfelelő távolságot”, de valahogy úgy érezte nem használna egyikőjüknek sem, ráadásul még ostobán is hangzana.
Hagyta magát az ablakhoz közelebb vonszolni (és a lányhoz is, de ezt a gondolatot gyorsan ki is iktatta a fejéből). Hermione az üveghez érintette a férfi kezét, és egy halvány mosolyt küldött felé.
És aznap már másodszorra a szigorú, megközelíthetetlen Perselus Piton zavarba jött.
- Látja a kert végében azt a hajlott tölgyet? Nézze meg azt a vastag, felső ágát, azt amelyik olyan furcsán kanyarog. Mit lát rajta?
- Rügyeket... – mormogta döbbenten Piton.
- És a bal szélső virágosláda? A két jégcsap között, ott zöldellik a rózsapalánta. És az a hangyaboly a szökőkút mellett? Látja? Tavasz van. Már május, mert a vöröshangyák általában előbb nem dugják ki a képüket.
- És két hónap múlva mi lesz,mikor minden virágba borul, nyár? – Perselus nem hagyta magát ilyen könnyen.
A lány ismét rosszalóan, szinte csalódottan nézett vissza rá.
- Tél. Hát nem tudja?
Piton egy darabig elgondolkodott. Törte a fejét ezen a furcsa látásmódon, egyrészt, mert mindenképp el akarta nyerni a lány bizalmát, másrészt érdekesnek is találta. Kisvártatva kibökte:
- Persze, a nyár nem is létezik. Majdnem mindig tél van, kivéve ezt a kis időszakot, amikor előbukik az élet a földből.
Hermione csillogó szemekkel, elismerően nézett rá, miközben sűrűn bólógatott. És Perselus nem tudta miért, de olyan büszkének és vidámnak érezte magát egy pici kis pillanatra, mint talán még soha.
*
- Adja már be neki! – kiáltotta az ápolónő, miközben a füleire tapasztotta mindkét kezét – Mindjárt megsüketülök!
A néhány perce még meghitt hangulatban lévő, nyugodt lány megállíthatatlanul sírt, és időnként váratlan, rohamszerű kiáltozásba kezdett. Perselus nem értette, pontosan mit ordibál.
A nagy összevisszaságból, amit a lány hadart, csupán azt sikerült kibogoznia, hogy valamiféle kövekről beszél.
- Mit bénázik? A karhajlatba, a karhajlatba!
Piton megrökönyödve állt a hisztiző Hermione előtt, kezében egy jókóra inekcióstű villant meg. A lány egész testében remegett, szemei vörösre puffadtak, könnyei szorgalmasan szánkáztak a föld felé, a szépmetszésú szájon kibuggyanó vér pedig követte őket.
Piton tudta, valószínűleg dühroham közben elharapta a nyelvét, de akkor sem készült fel ilyen látványra.
A nővér kikapta a kezéből a nyugtatót, és beledöfte az egyik szemmel is jól kivehető vénába. Ő maga nyugdíjasokat, a pénzes, öreg gazdagokat hivatott ápolni; tehát hiába, az ilyesmihez nem tudott, nem is akart hozzászokni.
- Végre. – szólalt meg újból a nő, mikor Hermione már kábultan az ágyán feküdt - Azt hittem, itt maga a szakember. – azzal egy szemrehányó pillantással távozott a helyiségből.
A férfi, akárcsak egy szobor, mozdulatlanul, mereven állt az ágy mellett. Pár perc elteltével egy fáradt sóhaj kíséretében megdörzsölte a homlokát, majd összehúzta a szemöldökeit.
Psychosis – futott át az az agyán – ismertebb nevén elmezavar. A kiváltó oka... a kiváltó oka... gondolkodj az istenért... – Piton hátradöntötte a fejét, kétségbeesetten próbált kutatni az olvasott információk után – több alfaja létezik... kiváltó ok... hajlam, gyógyszer, alkohol, kábítószer, enzimzavar... megint alkohol... a fenébe is, nekem van szükségem egy pohárra.
A bájital tanár előhúzta az eddig figyelmen kívül hagyott aktatáskáját, és kivette belőle a pálcáját. Miután körbenézett a szobában, és szomorúan konstatálta, hogy kandalló helyett a fűtést radiátor szolgáltatja, lehuppant a lány mellé.
Kandalló nélkül semmi esélye nem volt rá, hogy valahogy Lángnyelv whiskyhez jusson.
Mielőtt azonban elkáromkodhatta volna magát, valaki vagy valami ismét kopogott. Ezúttal viszont az ablaküvegen, és a férfi arca egy pillanatra felderült az egyik iskolai bagoly láttán.
Sietve az ablakhoz lépett, szélesre kitárta, és hagyta, hogy a madár a vállára szálljon. Hamar leoldozta az állat lábáról a pirospecsétes levelet és a csomagot, ami mint kiderült, egy üveg bort és egy kulcsot rejtett.
Pitont valahogy nem lepte meg az égből pottyant ajándék, és kisvártatva olvasni kezdett:
Minden tiszteletem a tied, fiam,
DE!
...az, hogy e palack kíváló minőségű bor nélkül mertél elmenni, nagyon nagy felelőtlenség volt részedről.
Gondolom, már megismerkedtél Mrs. Sunlake-kel, az ottani igazgatóval. Határozott és igen elszánt, az igaz, de az épületet nem igen ismeri, különösen a negyedik emeleti könyvtárt nem. (Hm, megjegyzem lehet, hogy az okból kifolyólag, hogy jómagam építettem, és a férfi mellékhelyiség ablak felőli mosdójába kell behelyezni a kulcsot, hogy bejusson valaki...).
Meglehet, hogy ott néhány értékes információra bukkansz majd, remélhetőleg hasznodra válik Ms. Granger gyógyulását illetőleg.
További kellemes munkát:
A. Dumbledore
Perselus felnevetett. Hiába, a vén trottyos mindig tudta, mikor és mit kell cselekedni.
Egy pálcasunintás, és egy kristálypohár tűnt elő a semmiből, a férfi tele töltötte. Már a bor illata önmagában beindította az érzékszerveit, az agykerekek megcsikordultak, és hamar kihozták az eredményt:
A legvalószínűbb, hogy idegösszeroppanása van. A háború elég tartós lelki megterhelés volt ahhoz, hogy kialakuljon. Nem gyógyszerekkel kéne tömni, hanem kideríteni, mi okozta a lelki megterhelést.
Tudta, hogy senki nem látja, csak a kíváncsian néző bagoly, mégis helyeslően biccentett.
Majd lány felé emelte a poharat, és néma tósztot mondott az egészségére.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
