22. Fejezet
A levél

-Boldog szülinapot Mes?- olvasta a feliratot az asztal fölött a fiúcska, aki éppen most töltötte be a 11-edik szülinapját.

-Meglepetés!- állt mögé valaki és ölelte meg hátulról.

-Ani, nem kellett volna, imádlak benneteket!- lelkendezett Mes.

-Ugyan ez semmiség ahhoz képes amit te leműveltél amikor Lily megszületett.- lépett oda apja is és megölelte ő is.

-Tényleg Lily hol van? Kislány hova másztál?- nézett körül játékosan, pedig jól tudta, hogy a kicsi még mászni is alig tudott, persze ez korántsem azt jelentette, hogy nem volt vidám kis bajkeverő természete. –Mili!

-Nem Mili hanem Lily te buta.- cirógatta meg a fejét Ani.

-Miért is?

-Már mondtam, hogy nem tudom, csak úgy éreztem, hogy így kell hívni Őt. Te meg edd meg a tortát mielőtt eszembe jutna az arcodba préselni!- nevetett, azzal felkapta a tortát és egy kicsit meg legyintve le akarta tenni az asztalra, Mes azonban tett egy védekező kézmozdulatot és a még egy méterre lévő torta kiröppen a nő kezéből, megfordult párszor a levegőben majd sértetlenül landolt az asztal közepén, pont a gyerek előtt.

-Ezt meg hogy…?- kérdezte a fiú hitetlenkedve.

Ebben a pillanatban beröppent egy nagy bagoly az ablakon és leszállt a torta mellé, kiejtette a levelet a csőréből, majd ahogy jött úgy távozott is.

A boríték sárgás színűnek, réginek tűnt és zöld tintával írták rá a pontos címzést, a pecsét vörös színű és címer alakú volt, amin egy oroszlán, egy kígyó, egy borz és egy holló alakját lehetett kivenni.

Mes felvette a levelet, mivel neki címezték, lassan kibontotta és olvasni kezdte:

-Kedves Danyelle Mesmer Úr! Örömmel értesítjük, hogy fel..

-hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Tájékoztatjuk, hogy a Roxfort Express szeptember 1-én, 11-kor indul a pályaudvarról. A szülők szíveskedjenek tudomásul venni, hogy az elsősök nem hozhatnak magukkal saját seprűt…- mondta magáról megfeledkezve Ani.

-Te honnan tudod Angyalka?- néztek rá egyszerre.

-A…a nevem S… Seréna- mondta dadogva és forogni kezdett vele a világ. Úgy érezte sosem lesz vége a szédelgésnek. Mikor már jó ideje feküdt a padlón egyszerre csak halk hangokat hallott: „A Tanár Úr ráér kioktatni, amikor a Tanárnőnek már nem hasad szét a feje a fájdalomtól”, „tudod, hogy szeretlek”, „Ha kimondom a kulcsszót biztosan tudod: Potter”, „David ha kérhetem, persze csak ha nem akarsz újra csatlakozni hozzánk”, „túl jól ismersz barátnőm”, „Ön éppen azt élvezi, ha van valaki, akit úgy kezelhet mint egy gyereket” Ezek a mondatok peregtek le benne, hirtelen magához tért és felülve rázta meg a fejét.

-Perselus- suttogta erőtlenül.

-Az kicsoda?- kérdezte Mes, miközben odatérdelt ő is apja mellé.

-Nem is tudom…- „Hova igyekszik ekkora mosollyal Miss. Water?”, „Az a kölyök kész katasztrófa. Sohasem fog megtanulni egy bájitalreceptet sem, egyszerűen nem is tudom hogy engedték át más tárgyakból.”, „Üdvözöllek… Áruló!” csengtek vissza régi elfeledett mondatok.

-Nem tudom mi ez a bagoly de…- kezdte Mes.

-Ez a Roxforti postabaglyok egyike.- mosolyodott el Seréna. –Merlin… jó volt újra látni.

-Hogy mi? Elmagyaráznád mi történt?

-Hagyd Dany. Emlékszik.- mosolygott apja.

-Emlékszel… nem ugye nem mész el! Mondd hogy nem!- ugrott a nő nyakába Mes.

-Muszáj.- tolta el magától a gyereket. –Meg kell tudnom ki vagyok.

-Tudtad, hogy nem lesz velünk örökké fiam. El kell menned, értem, de hogyan találsz oda?

-Majd rájövök. Találkozunk még Mesmer.

-Ne hívj így.- pimaszkodott a fiú és újra a derekánál fogva ölelte a nőt.

-Ígérem. Kis varázslóm, hidd el hogy még látjuk egymást.- mosolygott.

-Minek neveztél?

-Öhm… nem tudom.- darálta a szokott mondatot Seréna, de már tudta.

-Itt van Lily. Viszlát kicsi.- puszilta meg a gyereket Mark, majd odaadta a nőnek. Az egy mosoly kíséretében el is indult volna, de mikor megfordult, hogy kilépjen az ajtón egyszercsak szürkeség vette körül és hirtelen egy hatalmas ajtó előtt találta magát.

-Higgyétek el hogy …- kezdte Dumbledore, de nem fejezte be a mondatot, ahogy Seréna belépett az iskolába azonnal érezte. Gyorsan elsietett otthagyva két veszekedő diákot.

-Seréna!- szólt rá hangosan amikor meglátta a folyosón kószáló nőt.

-Jó napot!- köszönt zavartan.

-Mi… Te élsz..- mondta elcsukló hangon az igazgató és megölelte a lányt, majd kezébe vette a kislányt akit a karjában tartott. Seréna hirtelen mindenre visszaemlékezett, hogy hogyan jött Roxfortba, mi történt az idő alatt amég itt volt.

-Albus… igen már emlékszem!- ugrott a nyakába.

-Emlékszel? Tehát ezért nem jöttél vissza, azt hittük.

-Nem a legkevésbé sem! Ő Lily.- mondta mosolyogva a kislányra nézve.

-Gyönyörű, de hiszen nem is lett volna szabad vele hoppanálnod, már mindegy gyere azonnal szólok Perselusnak, már teljesen lemondtunk rólad, de ő még mindig téged keresett, ha igaz akkor most itt kell lennie, de nem tudom, sokszor eltűnik napokra.

-Rendben…Minerva!- kiáltott rá a vele szembe jövő professzorra, az megállt, mintha szellemet látna és közelebb ment, még mindig bizonytalanul a saját józanságában megölelte Serénát, aki ha akarta se tudta volna letörölni a mosolyt az arcáról ebbe a pillanatban.

Piton, aki éppen akkor ment át a folyosó másik végében meg sem állt, és amikor felfogta amit látni vélt el sem hitte „már megint képzelődöm”- gondolta, és visszaérve a szobájába egy marék hamura emlékeztető port szórt a tűzbe majd kimondta az uticélt: London, Abszol Út, és már el is tűnt a zöld lángok között.

A következő két-három nap maga volt a pokol Seréna számára. Habár végre sikerült minden részletet tisztán felidéznie, Piton azóta nem tért vissza az iskolába és ez legalább annyira fájt neki, mint az elmúlt egy év veszteségei.

Azon a napon is fel-alá járt idegesen és dühösen, nehezen viselte a helyzetet.

- Nyugodj meg kicsim, csak egy rossz álom volt, aludj szépen.- suttogta kislányának amikor felébredt. És hirtelen eszébe jutott az az álom. Annyira elkeseredett, volt, hiányzott neki a férfi. Mikor kilépett a kisebb szobából, ahol Lily aludt észre sem vette, hogy Piton ott áll mögötte, már nem mert bízni magában.

Az ablakhoz sétált és kinyitotta, a lágy szellő halkan susogott. Majd szinte egy rezzenést sem reagált, amikor meghallotta, hogy az az ismerős, bársonyos hang a nevén szólítja.

Megfordult és mégiscsak… mégiscsak ott állt tőle néhány lépésre. Kit érdekelt már az álma, és hogy mit kéne tennie, nem érdekelte semmi csak az hogy végre megérinthesse és elmondhassa, hogy mennyire szereti.

Végiggondolta mi minden történt azóta, mióta egy bagoly formájában berepül azon a bizonyos ablakon egy levéllel. Nem tudta a jövőt, de már nem is akarta, elég volt.

A tanév vége kellemes nyárba hajlott, kellemes és ideális idő lévén még a tanárok sem tudtak ellenállni a tilalmaknak és kiengedték a diákokat. Dumbledore kicsit rosszallva, de belátta, hogy a tényleges fenyegetés mostmár elmúlt.

Engedélyeztek a tanulók szüntelen kérésére egy utolsó kviddicsmeccset, s akik eddig háborogtak azok most minden lelkesedésüket kiadhatták egy fergeteges szurkolás keretében.

Szavazás alapján a Griffendél és a Hollóhát játszotta a küzdelmet, így közkívánatra az örök viaskodás Cho és Harry között közszemlére (és tanárok előtt) folyhatott, ugyanis évközbe mindketten látványosan versenyeztek egymással, de ez talán így volt rendben.

Ron és Harry eddigi posztjukon (Ron mint őrző, Harry pedig a fogó szerepében) játszottak. Ericka Willow, Jose Nion és Pandora Feight, az új hajtók igazán bravúrosan mutathatták be tehetségüket. Danyelle Mesmer és Jess Andrew fájdalmas ütéseket és kellemetlen hátszelet biztosított a Mardekár régi csapatának. A Mardekár egyetlen új játékossal büszkélkedhetett: Mark Ytan, a fiú viszont korántsem volt olyan tehetség, mint ahogyan beállították, ugyanis apja szép kis vagyont „adományozott” hogy lássa fiacskáját a csapattagok közt.

Kicsit mindenki gondtalannak érezhette magát ezen a napon. Dumbledore és McGalagony professzor Jordant (a szemtelen komentár) vették körül, hogy megakadályozzák a fiatalember esetleges kitöréseit.

Seréna a tanároknak fenntartott emelvényen kószált. Dumbledore mellé lépett és aggódva megszólította:

-Minden rendben?

-Mi?… Ja, igen persze.- mosolyodott el a nő. –Csak Perselusra várok, azt hiszem nem volt túl jó ötlet együtt hagyni Lilyvel, a kicsi túlságosan is hasonlít rám -nevette el magát- meg fogja őrjíteni az apját! - Erre már Albus is elnevette magát, mert a helyzet még mindig szokatlan volt neki, de már megtanulta, hogy semmin ne lepődjön meg.

-Akkor én visszamegyek, mert úgy látom Minerva már nem tud hatni Jordanre, amit őszintén szólva csodálok.- nézett az igazgató a vigyorgó fiúra és a picit mérges, de azért jókedvű tanárnőre.

-Menj csak.- mosolygott tovább Seréna. Mikor Dumbledore visszament Seréna a játékosok között keresgél és odakiáltotta az éppen a közelben lebegő fiúcskának: -Ügyes légy Mes! –ugyanis a fiúcska nem volt más, mint az a gyerek aki rátalált amikor Voldemort kitörölte az emlékeit. Mes most gólyaként kezdte meg tanulmányait az immár teljesen működő iskolában.

Egy kicsit megijedt, amikor a derekára fonódott két kar és Piton magához húzta.

-Nem tudom miért, de az a kis… szóval minden bájitalt ami a közelébe kerül…

-Az a kis???- szakította félbe Seréna.

-Jól van na tudod, hogy mennyire imádom. Viszont azt már kevésbé, amikor összeönti a Verita–szérumot és a szekrénybe zárt italokat, aztán meg csodálkozhatunk, hogy mitől vagyunk olyan beszédesek. - bosszankodott a férfi.

-Miért nem tetted máshova azt a szérumot. Egyébként meg majd kinövi elvégre még járni is alig tud, természetes hogy mindent megpróbál… még ha… –itt egy kicsit elcsuklott a hangja a nevetéstől- röptetve is, elmozdítani ami érdekli.

-Na igen.- mondta Piton lemondóan és sóhajtott.

-Ugye tudod, hogy nem maradhatunk Lilyvel mindig Roxfortban?- kérdezte Seréna komoly arccal.

-Micsoda? Miért nem?

-Ugyan, ez te sem gondolod…

-Albus idejönnél egy percre!- szólt az igazgatónak, aki viszont nem hallotta a zajtól a tanár egyetlen szavát sem. –Ő sem fogja engedni, hogy elmenj.- mondta mérgesen.

-Roxmorts?

-Tessék?

-Roxmortsra gondoltam, de ha neked nem felel meg akkor London is jó, de nem maradok a kastélyban, Albus nyakán.

-Így mindjárt más.- húzta félmosolyra a száját a férfi megkönnyebbülten. –De Londont felejtsd el.

-Oh, talán nem ugyanannyit kéne hoppanálni innen oda is?- kérdezte Seréna értetlenkedve.

-De, viszont nem tűröm, hogy ilyen messze legyetek innen.

-Úgy érted tőled.- nevetett fel Seréna.

-Egen.- morgott Piton. Seréna csak mosolygott, majd gyengéden megcsókolta a férfit, aki hevesen viszonozta is. Viszont, amikor utóbb körbenéztek minden tanár mosolyogva nézett rájuk és ők pedig fülig vörösödve sétáltak vissza a kastélyba.

-Azért nem volt olyan kínos.- mondta bűnbánóan Seréna úton a kastélyba.

-Dehogynem.- csattant fel Piton. Aztán egy pár percig némán sétáltak, mikor elértek a szobájukig Piton végre megszólalt:

-Kérdezhetnék valamit? Miután végeztél a Roxfortban elmondhattad volna, hogy… szóval miért nem beszéltél velem soha? És… miért voltál olyan nyílt akkor éjjel, amikor Flynn… megölt?- kérdezte kis zavarral. Seréna felhúzva a fél szemöldökét válaszolt.

-Te is tudod, hogy mire képes és mit képtelen megtenni egy szív ha magányos.- suttogott a férfi fülébe és megcsókolta. A férfi az ajtóhoz szorította és suttogva felelt.

-Szeretlek.- Seréna csak mosolygott és nemes egyszerűséggel vágott vissza:

-Tudom.- nevetett halkan.

-Nagyon vicces.- csipkelődött Perselus.

The End
Kritika az írónak :)