17. Fejezet
Karácsony esélye

Seréna arra ébredt, hogy valaki szelíden kopogtatja a vállát. Álmosan nyitotta ki szemeit és pár pislogás után fogta csak fel, hogy ki az. Kiana állt előtte mosolygó arccal.

-Remélem jól aludt kisasszony. Madame Pomfrey utasítására hoztam Önnek reggelit. -mondta halkan, hogy a még lábadozó Seréna meg ne haragudjon az ébresztésért.

-Köszönöm Kiana. Rég nem láttalak…-ásított egyet Seréna.

-Igaz, rég nem látott maga engem, de én sokat, mert én gondoztam Önt amég rosszabb állapotban volt. -mosolyodott el a házimanó.

-Igazán? Akkor ismét köszönöm.

-További jó napot kisasszony! -mondta és egy csettintéssel köddé vált.

-Egyszer talán marad időm köszönni. -vigyorodott el Seréna.

Lezuhanyzott, vagy egy órát állt a forró zuhany alatt, végre ki tudta magát kapcsolni. Lassanként felöltözött, kedvenc fekete nadrágját és egy hosszú ujjú fekete kötött garbót vett fel. Ahogy így végignézett magán nagyon mugliszerűen volt öltözve, nem tudta érdekelni, neki ez volt kényelmes, de ahogy elképzelte milyen képet fognak vágni az itt maradt diákok rögtön elmosolyodott. Amikor készen lett elindult körülnézni, az időt csak úgy körülbelül tudta megmondani, amint kinézett az ablakon észrevette, hogy félhomály ül a vidéken. Lefelé lépkedett a lépcsőn, egy kicsit még álmos volt azon kívül enyhén még sajgott az oldala, mert a heg még mindig meg volt, nem akarta, hogy Poppy eltűntesse, emlékeztetni akarta magát arra, amit tett.

Egyszercsak a semmiből két kar fonódott a nyaka köré, Emily ugrott hozzá az egyik lépcsőfordulóból. Kicsit megtántorodott, de azért nevetve viszonozta az üdvözlést.

-Madame Pomfrey mondta, hogy Albus kiengedett végre a gyengélkedőről. Remélem egy ideig a közelébe sem mész a betegágynak, mert az az asszonyság legközelebb oda fog kötözni. -bontakozott ki Emily vigyorogva. –Szerencsére még időben voltál… láttad volna Albus arcát, amikor meggyógyítottalak, nem győzték a levegőt kapkodni. -szemtelenkedett.

-Ma mindenkinek köszönettel tartozom, ezalól te sem vagy kivétel kicsi boszorkányom, sejtettem, hogy te voltál az. Olyan gyorsan nem tudtam volna felépülni, sőt talán meg is…

-Elég! Ezt ne is mond! Mért tör rád mindig ez az öngyilkos hajlam? Te beszélsz, hogy kicsi, amikor nekem kell vigyáznom Rád.

Seréna sóhajtott. Emily szinte megsajnálta olyan szenvedő arcot vágott.

-Gyerünk, irány a nagyterem, megkértem Da… Főnököt, hogy maradhassunk még karácsony este, elvégre ez kijár egy szabadnapnak.

Seréna már csak mosolygott barátnője nyelvbotlásán.

-Elárulnád végre hányadán álltok? -kérdezte suttogóra fogva a hangját Seréna, miközben elindultak a lépcsőn. Emily nagyot sóhajtott és dühösen fújta ki a levegőt.

-Nem hallottál még arról a köztudott szabályról, hogy a felettesed és közted nem lehet semmi „magánügyed”? -bosszankodott.

-A helyedben én nem venném figyelembe. Számomra lerí rólatok, hogy több van közöttetek, mint kölcsönös tisztelet. David igazán jó ember, és biztos, hogy bízhatsz benne. Ha csak tennél egy próbát…

-Te könnyen beszélsz! Láttalak benneteket futólag reggel, olyan szépek voltatok. -köhintett egyet Emily. Seréna erre fülig vörösödött.

-Azt hiszem ezzel a céltábla közepébe találtam. -vigyorgott Emily.

-Igen, túlságosan is. -felelte zavarában.

-Fontolóra veszem. -válaszolt végül cinkos mosollyal Emily.

-Remélem is, legalább lefoglalod magad és nem koslatsz utánam.

-Én nem…

-Jó reggelt hölgyeim! -köszönt rájuk ebben a pillanatban David. –Jobban vagy? -fordult Serénához.

-Igen köszönöm. -mondta zavartan, remélte, hogy David nem volt fültanúja az előbbi beszélgetésüknek. Közben eltűnődött rajta, hogy hányadjára is használja már ma a „köszönöm” szót.

-A nagyteremben már csak rátok várnak, régen ez a legkellemesebbnek ígérkező karácsonyunk. -mosolygott David. Ahogy végignézett a két nőn eszébe jutott, hogy mennyire hasonlóak, és mégis mennyire különböznek. Álmában sem gondolta volna, hogy ezt az ünnepet alkalma nyílik egy ilyen helyen tölteni, előre örült annak, hogy ma nem kell bemennie a munkahelyére, sőt még csak nem is kell szemmel tartania csapatát. Karját nyújtotta a két kisasszonynak és együtt mentek be a tanári asztalig, meglehetősen bohókásan festettek így hárman.

Az asztalhoz érve Dumbledore mosolyogva köszöntötte őket.

-Végre mindenki itt van, nos akkor kezdhetnénk is a vacsorát. A diákok közül is itt van mindenki? -emelte tekintetét az asztal végében ülő körülbelül húsz diákra, akik itt maradtak. A gyerekek „igen”-t feleltek kórusban.

-Boldog Karácsonyt mindenkinek! -csapta össze kezeit az igazgató, majd megjelentek előttük az ünnepi fogások.

Seréna David és Piton közé került, Emily pedig David másik oldalára, amit nem vett túl jónéven, mert szeretett volna minden egyes szót hallani barátnőjétől, és alkalmuk lett volna kicsit kitárgyalni egysmást. Mikor David és Seréna elkezdte a szárnyait bontogatni, Emily bosszankodva könyökölt az asztalon, mert ez a kettő nemcsakhogy hosszasan, de egyre érthetetlenebbül kezdett érvelni a saját álláspontja mellett. Unalmában bámészkodni kezdett:

Dumbledore és McGalagony elmélyülten beszélgettek, hozzájuk csatlakozott a jóslástan professzor. Mellettük Madame Hoch és Madame Pomfrey vitatkozott a repülésórák veszélyességéről. Egy pár székkel odébb a diákok önfeledten szórakoztak a pukkanós bonbonokkal, nevetgéltek mintha semmi gondjuk nem lenne s ez most helyénvaló is volt. Ahogy kiragadott egy-egy hangot a tömegből kezdte túlságosan is megkedvelni ezt az iskolát. Tovább nézelődve maga körül észrevett egy a többi közé nem igazán illő pontot: Pitont. A bájitaltanár egykedvűen üldögélt Dumbledore és Seréna között és hol ezt, hol azt a társalgást hallgatta, bár nem volt kétséges melyik érdekli jobban. Emily elvigyorodott, át tudta érezni szegény Perselus hangulatát, hiszen annak ellenére, hogy tudta Seréna soha nem kezdene Daviddel azért ott bujkált benne a féltékenység.

Mikor Emily végzett a vacsorával egyszerűen elköszönt és elindult kifelé, úgy gondolta jót tesz majd neki egy kis ”séta”, de valójában emögött ott bujkált az a dühös feszültség, amit mióta bementek a nagyterembe érzett.

-David! Indulj utána! -szakította meg az eszmecserét Seréna amikor látta, hogy Emily merre indul.

-Hogyan? -nézett az ajtó felé David, ahol éppen ekkor fordult be Emily.

-Tünés innen. Eredj már… nem lehetsz ennyire ostoba. Ne engedd el. -fűzte tovább Seréna.

-Tehát…-magyarázkodott David, és mintha elpirult volna.

-Engem nem tud becsapni Főnök. Ha nem mész Emily után velem gyűlik meg a bajod. Látom amit mások nem… gyerünk. -unszolta szenvtelenül.

-Jól van, de…-nem fejezte be a mondatot, hanem felállt és elköszönt, és elindult ugyanabba az irányba.

-Végre. -vigyorgott Seréna mikor David kiért az ajtón.

.-~*~-.-~*~-.-~*~-.

-Ügyes. -morogta Piton Seréna mellett. A lány rámosolygott.

-Ha én nem csinálok valamit akkor ki… csak nem te akartál közbenjárni Emilynél? -suttogta Seréna féltékenyen. Piton köhintett egyet és folytatta a vacsorát, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést, pontosan tudta, hogy ezzel lelkiismeret furdalást okoz a lánynak, és pont ez volt a célja, amiért egész vacsora alatt Daviddel civakodott.

-Bocsánat. -hajtotta le a fejét Seréna. –De akkoris igazam van abban, hogy összeillenek, ha mostmár nem látom őket együtt, akkor fogok egy kötelet és összekötözöm őket addig amíg színt nem vallanak. -duzzogott az orra alatt, mint egy kislány.

-Ha esetleg mégsem jönne össze, már előre sajnálom őket -mondta Piton és egy mosoly suhant végig az arcán.

-Muszáj, szeretik egymást. -erősködött.

-Ez még nem ok arra, hogy a szabályokat ne tiszteljék és…-Seréna meg sem várta a mondat végét felállt az asztaltól és szomorúan elballagott szobája felé. „Ha neki csak ennyit jelent az egész… akkor mit gondolhat kettőnkről?”

Piton kérdőn nézett a nő után, tudta, hogy egy kicsit visszafoghatta volna magát, egy kis ideig csak gondolkozott mit tegyen, aztán rájött, magától értetődő, hogy utána menjen, felállt és követte.

.-~*~-.-~*~-.-~*~-.

Emily ahogy a kellemes hideg körülölelte rögtön megnyugodott, nem fázott, de melege sem volt. Lassan lépkedett a csúszós, kitaposott úton a tó felé, alaposan ki akarta szellőztetni a fejét. Mélyeket lélegzett a fagyos levegőből és közben egy hatalmasat sóhajtott. Ekkor egy kéz érintését érezte a vállán, gyorsan, ijedten megfordult. David mosolygott rá, akaratlanul is visszamosolygott, aztán tüsszentett egyet.

-Ejnye, még megfázik itt nekem. Nem jöhet ki a kastélyból így egyedül, főleg nem ilyen öltözékben. -csóválta a fejét David.

-Ki akadályoz meg? Talán maga? -kérdezte enyhe gúnnyal a lány, mintha kicsit kivörösödött volna a szeme.

-Rendben akkor nem is próbálom megakadályozni, ha ennyire lelkesedik. -mondta csalódottan David és elindult visszafelé. Mikor megfordult Emily észbekapott, megfogta a karját. David megállt és Emily magáról megfeledkezve megölelte. A férfi zavartan fonta karjait a lány köré. Sokáig álltak így, Emily halk sóhaja törte meg a csendet.

-Sajnálom. -dadogott és elengedte a férfit, aki meglepetten nézett rá. –Én csak…

-Szeretlek-mondta David halkan. Emily ebben a pillanatban elhallgatott. Olyannyira meglepődött, hogy percekig meg sem tudott szólalni. –Azért ez nem lehet olyan borzasztó. -komorodott el a férfi.

-Nem csak… a szabályok és…

-Nem érdekel. -szólt közbe David mérgesen, úgy érezte most aztán nagy idiótát csinált magából, hiszen nem úgy látszik, hogy a lány bármit is érezne iránta, talán csak ő túlozta el azokat a pillantásokat, amik reményt ébresztettek benne. –Sajnálom, azthiszem hibát követtem el. -mondta végül.

-Ne várj. -kiáltott fel Emily, amikor indulni akart. Hozzásimult és szenvedélyesen megcsókolta. Davidnek elakadt a lélegzete, nem hitte, hogy ennyire csodás lehet ez a pillanat.

-Végre vallott a kisasszony. -suttogott a férfi, amikor ajkaik elváltak.

-De a Főnök Úrtól sem hallottam eddig túl sok bókot és vallomást, úgyhogy inkább hagyjuk, hogy kivel van a hiba… én is szeretlek. -nevetett Emily és karjait David nyaka köré fonva újra megcsókolta.

.-~*~-.-~*~-.-~*~-.

„Hogy lehet ennyire ragaszkodni a szabályokhoz? Mi a fenét hisz, hogy azok majd rendet teremtenek az egész világban? A fenébe is nem kellene ennyire felkapnom a vizet, hiszen ez csak egy apró butaság, elvégre Perselusról van szó… és valjuk be ő maga sem egy könnyű eset… Istenem mi a bűnöm, hogy nem engeded őt egy kicsit „kiolvasztani”? „-tűnődött Seréna miközben szobája felé ballagott.

Legalább el tudta érni, hogy az a kettő végre csináljon valamit egymásért. Mosolygás fogta el arra a gondolatra, hogy végre egymásra találnak, reménykedett benne legalábbis. Ahogy ezen jártak a gondolatai ki-ki nézegetett a mellette elsuhanó ablakokon. Egyszercsak meglátta, amit akart, Emilyt és Davidet, ahogy visszafelé sétáltak az úton, egymás kezét fogva és ölelkezve. „Sikerült!!!” -Seréna majd kiugrott a bőréből örömében. Gyorsan elment az ablakból, nehogy észrevegyék, emellett nem is akart tapintatlan lenni.

Bement a szobájába és rögtön levágódott az ágyra, fáradtan sóhajtott.

-Csak nem nehéz napja volt Miss.Water? -kérdezte egy fagyos hang. Seréna gyorsan felült és pálcájáért nyúlt.

-Mi az ördögöt akar Lucius Malfoy? -szólalt meg gúnyosan, bár a válasz magától értetődő volt. Seréna különösen szerette volna ellátni a baját, de visszafogta magát egyelőre.

-Elégtételt. -mondta hidegen és pálcáját felemelve támadóállásba helyezkedett. Szeméből csak úgy sütött az ellenszenv és a megvetés, de a legmegfelelőbb szó talán a bosszúvágy lett volna.

-Ó semmi Boldog karácsonyt? -szólalt meg gúnyosan. -Csak tessék.-szemtelenkedett Seréna. Tudta, hogy most szemtől szemben nem olyan elenyésző az esélye a győzelmének. Méltósága kitartott amellett, hogy inkább neki kell elégtételt vennie, de ezt nem hangoztatta.

-Capitulatus! -kiáltotta Malfoy. Seréna idejében kitért a támadás elől.

-Vingardium Leviosa! -mondta, és a Lucius melletti szék darabokra tört a férfi vállán, aki kapkodva szedte össze magát.

-Maga mindig bútorokat hajigál az emberre Miss. Water? -szitkozódott. -Inferno! -mondta és hatalmas láng csapott ki a pálcájából. Seréna ezt inkább megpróbálta kikerülni, gyors ugrással az ajtó mellett termett, amit éppen abban a pillanatban nyitott ki Piton. Malfoy elvigyorodott.

-Imperio! -fogta rá Serénára a pálcát. Seréna megdermedt, tekintete elfátyolosodott és arcán furcsa kifejezés jelent meg.

-Támadd meg! -parancsolta neki, miközben egy kis tarisznyát vett elő talárja egyik zsebéből, majd kinyitva egy marék hamura emléketető port szórt a kandallóba, ahol azonnal zöld lángok jelentek meg. Seréna eközben Pitonra mondta ki a lefegyverző bűbájt, aki abban a pillanatban reagált és a lány az ellenvarázslatnak köszönhetően egy métert esett hátra. Bosszankodva állt fel, de nem akarta folytatni küzdelmet.

-Azt mondtam támadd meg! Végez vele! -kiabált rá Malfoy, és beállt a tűzbe, majd eltűnt.

-Nem! Nem ölhetem meg azt a férfit, akit szeretek! Elég nem bírom tovább! -kiabált, de karja nem engedelmeskedett, felemelte a pálcáját és rátamadt Perselusra. A férfi nagy szerencsével megmenekült az átok elől. Seréna zokogott, az Imperius túl erős volt ahhoz hogy át tudja törni, valami erősebb érzésre volt szüksége a dühnél amit támadója érzett, ez kellett ahhoz hogy legyőzze. De az a gazember elszökött, és most a távolból irányítja, ezellen egyedül nem tehet semmit.

-Küzdj ellene! -kiabált rá Piton. Sikerült a nő közelébe férkőznie, kiverte a kezéből a pálcát és a falhoz rántotta. Seréna nem akart ellenkezni, de a teste fölött már nem uralkodott. Minden erejével próbálta szétfeszíteni a férfi karjait, azonban azok nem engedtek. Piton kétségbeesetten próbálta visszatartani Serénát, nem akarta bántani, fontos volt neki, be kellett hogy vallja: még mindig szereti.

Nem tudta elfogadni, hogy a nő, akit szeret minden erejével Őt próbálja elpusztítani, ráadásul a saját akaratán kívül. Testével a falhoz szorította Serénát, elengedte a kezeit. Az egyik kezével a derekát, a másikkal a nyakát tartotta és olyan erősen megcsókolta, ahogy a nő ellenkezése engedte. Érezte, hogy a szabadon eresztett karok próbálják eltaszítani, de nem engedett, tovább és tovább tartotta fogva a nő száját. Érezte Seréna ujjait a nyaka körül, amikor azok feszülten szorították a torkát. Forgott vele a világ. Kis híján elvesztette az eszméletét, még egy utolsó mozdulattal magához ölelte Serénát és ajkát az övére szorította és kétségbeesetten ezt suttogta: „-Szeretlek, gyere vissza kérlek…küzdj ellene Seréna. „

A szorítás egyre gyengébb és gyengébb lett. „-Kimondta, azt mondta: szeret! Elég volt erősebb vagyok, mint az a szerencsétlen Malfoy!” -visszhangzottak Seréna fejében a szavak. Az átokból néhány perc küzdelem után nem maradt semmi. Seréna elszakadt a férfi szájától és könnyes szemmel nézte. Magánkívül volt, egyszerűen Piton nyakába ugrott és mostmár úgy csókolhatta, hogy végre tudta pontosan mit érez, és mit érez Ő…

Amikor ajkaik szétváltak, mélyen a férfi szemébe nézett és ezt mondta:

-Szeretlek, kis híján megöltelek, bocsáss meg! -borult a mellére sóhajtva. Piton kezével felemelte az állát, végigsimított az arcán, letörölve könnyeit, majd gyengéden, ezúttal minden ellenkezés nélkül csókolta meg. Seréna a történtek ellenére nem tudta szavakba foglalni, mennyire boldog most, a szeretett férfinak karjában. Perselus, nem szólt semmit csak szorosan átölelte. Ez az ölelés azonban mindennél többet mondott. Lassan az ölelésből simogatás lett.

Mindketten érezték, hogy szükségük van a másik közelségére. Perselus kibújtatta Serénát a talárjából. A lány közben Piton mellényét és ingét kezdte kigombolni. Nehezen tudtak uralkodni magukon. Egyikük sem törődött többé a külvilággal, sem Malfoyal, sem bármi mással…