13. Fejezet
Változunk

Emily és Seréna, amint leértek a lépcsőn, egyenesen Seréna szobája felé vették az irányt. Elhelyezkedtek két egymással szemben lévő karosszékbe és órákig csak beszélgettek. Sok mindenről kellett beszámolniuk egymásnak. Seréna elmondta, hogy miért is maradt életben, és mi volt a feladata valójában.

-Na de mégis mond, hogy a fenébe lehet, hogy még én sem… illetve csak én nem tudtam az osztályon arról, hogy te élsz. David… vagyis Főnök is tudta, és nem mondta el, de miért titkolták el előlem? Nem vagyok olyan forrófejű… na jó talán igen, kerestelek volna, de nem sodortalak volna veszélybe. -bosszankodott Emily.

-Jaj, értsd már meg, hogy nem volt választásom, egyébként is nem én döntöttem így és a mai napig nem tudok velük kibékülni, úgyhogy ezt leszel szíves tőlük vagy a Főnöktől megkérdezni, mert ha én egyszer beszabadulok oda akkor kő kövön nem marad. -mondta kicsit dühösen Seréna. -Várjunk csak, David? -kérdezte elnyújtva az utolsó szót.- Még sosem szólítottad őt így, és mitől jöttél annyira zavarba, amikor megjegyzést tett rád? Csak nem volt valami köztetek? -a kérdés alig volt halható a nevetésétől.

Emily erre olyan bűnbánóan komoly képpel válaszolt, hogy Seréna szinte megdermedt. -Sajnálom. -mondta köhintve Seréna. -Nem akartam tapintatlan lenni.

-Nem voltál az, de ez csak számodra ilyen nyilvánvaló, túl jól ismersz barátnőm. -vigyorgott Emily. -Igen, volt-van illetve nem is tudom, majd meglátjuk, nem akarom megbántani vagyis…

-Nem akarod megbántani?? -vágott közbe Seréna. -Neked ez a mondat soha nem hagyta el a szádat korábban, te mindig csak játszottál a férfiakkal. Nem hiszem el, Emily te… szerelmes vagy??? -nevetett Seréna.

-Ugyan már, akkor te meg se szólalj drága Seréna, majdnem megöltél egyetlen pillantással, amikor szemet mertem vetni arra a fekete talárosra, hogy is hívták… Piton, Perselus Piton. -vigyorgott Emily. –Mond van köztetek valami, vagy megengeded, hogy egy kicsit meglágyítsam a szívét, ami innen úgy látszik kicsit még deres. -komolyodott meg egy kicsit.

-Ne is gondolj rá kedvesem! -mondta hangosan Seréna. –Előbb játszana ő veled, mint te vele. Ő nem olyan könnyű eset, mint például Lucius Malfoy, őt aztán nem fogod meg egy kis nyafogással. -húzta gúnyos mosolyra a száját Seréna.

-Már csak azért sem mert a tiéd, vagy nem így van? -kérdezett vissza nevetve Emily. –Kérlek, legalább egy próbát engedj meg nekem, olyan régen szórakoztam ilyesmivel. Legalább megtudod, hogy ő is szeret-e, mert te biztos, ha így ki akarod magadnak sajátítani. Mi történt? Játszottál vele és beleszerettél? -folytatta szemtelenül.

-Hát nem egészen. Én csak megpróbáltam távol tartani magam, olyan régen ismertem, és nem is számítottam rá hogy…

-Várj csak! Bájital tanár? Emlékszem, ő az akiért már diákkorodban is rajongtál! Nem hittem volna… kislány te jó kis helyzetbe kerültél. Tényleg meg tudom érteni, hogy azt mondtad, itt otthon vagy, egy ilyen alak mellett…

-Emily! Elég legyen! -pirult fülig Seréna, kínosan érezte, hogy arca egy stoptábla színének árnyalatához közelít.

-Pirulj csak el nyugodtan, korábban nem túl gyakran tetted meg. Igazán jó alakja van és azok a szemek, az a tekintet, a hangjától pedig el lehet olvadni.- tódított Emily.

Serénának mostmár igazán a fejébe szökött a vér, nagyon zavarba jött, barátnője tényleg jobban ismerte mint gondolta, és nem is hitte, hogy érzelmei ennyire látszanak. Próbált valamivel visszavágni.

-Rendben-rendben mindent tudsz te zseni! És mond csak hogy volt ez a „volt-van”? Daviddel sem érdemes játszani, nos ki beszél a szerelemről kisasszony? -kérdezte gyorsan.

-Hát… ööö…é-én- dadogott Emily.

David Howlit harmincas évei végén járó, sötétbarna hajú, magas termetű, szigorú tekintetű férfi volt. Nagy barna szemeiből sokszor sugárzott szigorúság, de csak azok számára akik nem ismerték. A csapat minden tagja tudta, hogy David igazán igazságos, és néha még túl jószívűnek is találták efféle munkához. A vezetői képességei felől azonban nem lehetett kételkedni. Számtalanszor mentette már meg csapata életét, néha saját állását kockára téve.

-Te-te- utánozta Seréna és elégtételként nyugtázta barátnője zavarát.

-Úgy látom mindketten eléggé elvörösödtünk. -próbálta komolyra fordítani a szót Emily, az ember elsőre ki sem nézné belőle, hogy tudott komoly is lenni. –Egyezzünk ki egy döntetlenben. -hangzott a javaslat.

-Rendben. Komolyodjunk meg egy kicsit. -sóhajtott Seréna. –Mond tudsz valami újat? Van valami új hír a kedvenc fekete csuhásainkról? -kérdezte egy kicsit gondterhelten.

-Nem nem igazán, valamire készülhetnek, mert jópár napja volt egy kis összezörrenésem az egyik informátorral és tőle megtudtam, hogy itt is készül valami, valószínűleg, a növény volt az, de mégis nem hagy nyugodni…

-Hogy miért hagyták őrizet nélkül azt a bestiát? -fejezte be a mondatot Seréna.

-Igen, pontosan. Kellett, hogy legyen ott valaki, aki utasításokat adjon annak az izének, ráadásul még gondozza is.

-Gabriel.

-Tessék?

-Gabriel Flynn. -mondta Seréna.

-Imádlak! -mondta Emily. -Most azzal fogsz jönni, hogy ő sem halt meg. Mi a fenének dolgozom én nem is értem??? -kezdett bosszankodni Emily, amikor Seréna bólintott.

-Hát ha másért nem, azért, hogy David közelében lehess. -nevetett fel Seréna.

-Köszönöm szépen! -mondta sértődötten Emily és hozzávágott egy kispárnát, ami valahogy a keze ügyébe került…