2. fejezet

Váratlan segítség és újabb hazugságok

  Fogalmam sem volt, hogy miért nem mondta el Umbridge-nak az igazat, de ha tudtam volna sem segít rajtam. A szám teljesen kiszáradt és a lábaimból kezdett elszállni az erő.

Piton professzor megvárta, míg becsukódik az irodája ajtaja, majd leült az íróasztala mögé.

- Ülj le! –szólt rám, szikrázó szemekkel. A tény, hogy letegezett engem, világossá tette számora a helyzetem súlyosságát. A professzor arca megfeszült az erölködéstől, amikor visszafojtotta hirtelen feltörő dühét, majd komoran az asztala mellett álló székre mutatott.

– Nos? Hallgatlak…

Nem tudtam megszólalni. Mit is mondhattam volna? Hisz a nélkül is tudott már mindent. Lesütött szemmel ültem és imádkoztam, hogy ne csapjanak ki.

- Honnan szerezted a cannabis sativa-t? – A hangja ostorként csattant a fülemben és összerezzentem.

- …

- Nem kérdezlek többször. Ha nem válaszolsz, megyünk az igazgatóhoz!

- A Szükség Szobájából vettem- rebegtem alig hallhatóan. Piton fanyarul elhúzta a száját.

- Mióta használod?- kérdezte furcsa hangsúllyal a hangjában. Önkéntelenül is felnéztem és a tekintetünk hosszú másodpercekre találkozott. Miközben a szemét néztem, olyan érzésem volt, mintha hideg ujjak kutatnának az emlékeimben és ijedten döbbentem rá, hogy pontosan ez történt. Azonnal lesütöttem a szemem, de már késő volt…

Piton felhagyott a merev tartásával és sóhajtva hátradőlt a székében.

- Tisztában vagy vele, hogy mennyi munkámban leszel? –szólalt meg nemsokára.

- Nem értem,… nem csapat ki, professzor úr? – kérdeztem vissza zavartan. Piton bosszúsan elfintorodott.

- Nem szeretném, ha a házamra szégyent hoznál. De ha nem teszed, amit mondok, esküszöm, hogy seprű nélkül fogsz repülni a Roxfortból!

Az utolsó szavakat már állva fröcsögte.

- …mit kell tennem? – kérdeztem halkan. A professzor visszaült a helyére és félre söpörte arcába hullott haját.

- Örülök, hogy megjött az eszed… Ha még egyszer rajta kaplak, hogy cannabist használsz, …! - nézett rám sötéten. - Mindazonáltal, tekintettel arra, hogy már több mint egy éve élsz vele, világossá teszi, hogy kábítószerfüggő lettél. Ha egyik napról a másikra megfosztjuk a szervezeted a szertől, komoly elvonási tünetekkel kell számolni.

  Piton felállt, megkerülte az íróasztalt és a tárolószekrényéhez lépett. Kiválogatott néhány alapanyagot és az asztalára tette őket.

- Most nincs időm elkészíteni a főzetet, de este kilenckor várlak a szobámban – mondta végül és gúnyosan elhúzta a száját.

  A vérem hangosan dübörgött a fülemben és szikrázni kezdett előttem a levegő.

- Jaj, …ne- nyögtem, és erősen megkapaszkodtam az asztalban. Lassan mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam. Már semmit sem hallottam, csak a zúgást a fejemben, de igyekeztem észnél maradni és nem elájulni.

  Éreztem, hogy erős karok nyúlnak alám és emelnek fel, majd elindult velem a szobájába, ahol lefektetett az ágyára. Sikerült észnél maradnom, de annyira zsibbadt voltam, hogy még a nyelvem sem forgott, szemem előtt pedig még mindig fényes foltok és csillagok táncoltak.

A hangokból ítélve, arra következtettem, hogy valami folyadékot tölt ki egy pohárba, majd odalép mellém és a fejemet megemelve megitatta velem keserű főzetét. Lassan, egész gyengéden visszaengedte a fejem a párnára, majd felegyenesedett és hallottam, hogy kimegy a szobából.

Pár perc alatt visszatért belém az élet és lassan felültem az ágyon. A professzort nem láttam sehol, de ekkor kinyílt az ajtó és sietve belépett.

- Maradj veszteg! Előbb várd meg, hogy rendbe jöjjön a keringésed!

- Jól érzem magam. Köszönöm. Bár az ital borzalmas volt.

- Legközelebb majd eperízűre csinálom…- dörmögött Piton. Önkéntelenül is elmosolyodtam a megjegyzésén, mert felvillant előttem a kép, ahogy eperízű főzetet készít…

- Most már elmehetek? –kérdeztem óvatosan. Piton felnézett a jegyzetből, amit közben tanulmányozni kezdett és csak röviden bólintott, majd újra belefeledkezett az olvasásba.

- Kilenckor! És természetesen kapsz büntetőfeladatot is, amiért megszegted a szabályokat - fűzte még hozzá, mintegy mellékesen, anélkül, hogy felnézett volna.

  Igyekeztem minél magabiztosabban mozogni, ami egyáltalán nem bizonyult olyan egyszerű műveletnek, mint azt eleinte hittem. Az ajtóig vezető úton, minden lehetséges stabil tárgyban megkapaszkodtam. Mihamarabb kámforrá akartam válni, és csak akkor könnyebbültem meg, amikor elértem a klubhelyiségünket. Ám ott már nem volt senki.

  Ijedten néztem a faliórára. Hét óra lesz öt perc múlva! Egy pillanat alatt helyreállt a vérnyomásom és rohantam felfelé a Nagyterembe, ahogy csak bírtam. Épp az utolsó pillanatban foglaltam el a helyemet.

  Piton is nem sokkal előttem érkezhetett, mégis olyan hűvösen mért végig, mint, aki órák óta vár. Leültem a Mardekár asztalához, és barátaim kérdő tekintetére, csak mosolyogva megráztam a fejem. Később majd kitalálok valami mesét.

  Most kezdtem csak igazán felfogni, hogy mekkora szerencsém volt, hogy Umbridge Pitonhoz vitt. A büntetőfeladat volt a legkisebb gondom, s azon törtem a fejemet, hogy vajon tényleg csak a háza jó hírnevéért aggódott-e, vagy valami más oka is volt arra, hogy segítsen nekem?

  Evés közben ugyanis rá kellett jönnöm, hogy nagyobb szerencse nem is érhetett volna, mint hogy lebukok, és valaki segít megszabadulni láncaimtól. Igaz, álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a valaki majd pont Piton professzor lesz.

  Persze azzal is tisztában voltam, hogy kemény éjszakák várnak majd rám.

Amikor fél évvel ezelőtt megpróbáltam teljesen leszámolni a kábítószerrel, volt szerencsém belekóstolni az elvonási tünetekbe. Lefogytam vagy öt kilót, remegett a kezem és nem tudtam aludni. Ez volt a legszörnyűbb. Órák hosszat csak forgolódtam az ágyban, végül valamikor hajnaltájt sikerült pár órára lehunynom a szemem, de csak azért, hogy rémálmok gyötörjenek.

  Odasandítottam a tanári asztal felé, ahol jó hangulatban folyt a vacsora fogyasztása, csak Piton professzor tűnt valahogy a szokásosnál is zárkózottabbnak. De ezt lehet, hogy csak beképzeltem magamnak.

  A diákok ellenben élénkebbek voltak és evés közben a folyamatos beszéd halk moraja töltötte meg a Nagytermet. Dumbledore igazgató is elégedetten nézett végig rajtunk, majd elmélyülten beszélgetni kezdett McGalagony professzorral, aki csúcsos süveget és magas nyakú mélykék ruhát viselt. A süveg csúcsáról hosszú, halványkék fátyol lógott le a háta mögé. Az igazgató pedig egyszerű fehér hálóingszerűségben és bolyhos hálósapkában ült az asztal közepén.

  Binns professzor technikai okok miatt nem öltött jelmezt, bár ha úgy vesszük, maga a professzor volt a jelmez.

  Hagrid furcsa levelekkel és gazokkal tűzdelte tele kócos haját, s ruhájára is felvarrt néhány ágat. Körülötte mindenütt falevelek hevertek, de még a tányérjába is jutott belőlük.

  Trelawney professzor igencsak színpompásan öltözött ma este. A citromsárgától a ciánpiroson keresztül a neonzöldig minden szín képviseltette magát, a javarészt tüllből készült nimfaruhán. Mivel kivételesen nem vette fel a sokdioptriás szemüvegét, leginkább vakon tapogatózva evett.

  Flitwick professzoron hosszú ujjú barna ing, kék mellény volt. Fejét piros, csúcsos sapka fedte és fehér álszakállt viselt. A székének egy csákány volt nekitámasztva.

  Piton professzor természetesen nem öltözött be, de ezen, senki sem volt meglepődve.

- Hol voltál, Ly? Fatime már mindenütt keresett – szegezte nekem a kérdést Ralf. A barna fiú most hátratolta a kapucniját, hogy tudjon enni, de szeme körül és az orra helyén hatalmas fekete foltok díszelegtek. Egész tűrhető halálfejet alkotott neki Fatime.

- Oké, elmondom, de légyszi ne terjesszétek, mert tök ciki! –suttogtam halkan. Arra jutottam, hogy a féligazságot választom, mert akkor nem kell annyit magyarázkodni.

- Bízhatsz bennünk, mint mindig! Lakat a szánkon! – ígérte Szonja, de a többiek is helyeslően bólogattak. Vettem egy mély levegőt.

- Pitonnál voltam.

Először döbbenet, majd hitetlenkedés, végül derű ült ki az arcukra.

- Mit csináltál? – kérdezték szinte kórusban.

- Vesztemre összefutottam vele a folyosón - hazudtam.

- Ezért még nem büntetnek meg! – mosolygott hamiskásan Fatime.

- De nem ám! Halljuk a részleteket! – helyeselt Ralf is.

- Amikor azt mondtam, hogy „összefutottam vele”, én azt szó szerint értettem.

Szinte hallatszott, ahogy leesett nekik a tantusz, majd egyszerre felnevettek.

- Jaj! De megnéztem volna!- sóhajtotta Szonja ábrándos szemekkel, vigyorogva.

- Tényleg kár, hogy ebből kimaradtunk! És meddig kell büntetőznöd?- érdeklődött Fatime, miközben kezével összefogta szabadon engedett derékig érő barna haját, hogy evés közben ne lógjon a levesébe.

- A büntetés határozatlan idejű, - mondtam keserűen. Minden egyes hazugsággal jobban szégyelltem magam, de valahogy sokkal nagyobb szégyennek éreztem gyengeségemet a kábítószerrel szemben, és tovább játszottam a szerepemet.

  Eleinte azzal magyaráztam magamnak a titoktartást, hogy nem akarom őket ebbe belerángatni. Később meg már szégyenkeztem miatta.

- és kilencre vissza kell mennem…-fűztem hozzá sóhajtva.

- Na ne! Ezt a kicseszést! Akkor még javában tartani fog a buli! – szörnyülködött Szonja.

- Nagyon bepöccenhetett Piton- jegyezte meg Ralf hűvösen.

  Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, amiért Pitonra haragszanak, holott pont én vagyok az oka az egésznek. De túltettem magam ezen, és csendben folytattam a vacsorámat. A tekintetem újra a tanári asztal felé vándorolt, és ezúttal Umbridge dülledt szemeivel akadtam össze. Egy pillanatra megdermedtem, aztán nyugodtan továbbvittem a tekintetem, csak hogy Piton professzor fekete szemével találkozzon. Arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, mégis furcsa melegség kúszott be a szívembe, amikor rám nézett. Alig észrevehetően biccentett egyet a fejével felém, majd felállt, és határozott, gyors léptekkel elhagyta a Nagytermet.

  Sóhajtva fejeztem be a vacsorámat, hisz tudtam, a biccentés nekem szólt, mintegy figyelmeztetésképen.

  Szerencsére maradt még egy szabad órám kilencig és az asztalok lassan átadták helyüket a táncparkettnek. Csupán a falak mentén álltak kisebb, kerek asztalok, hogy akik, nem kívánnak táncolni, nyugodtan leülhessenek beszélgetni.

  A gyertyák egy részét eloltották, így a teremre kellemes félhomály borult, még hangulatosabbá varázsolva azt. Alighogy felcsendült a zene, máris jó páran beálltak táncolni.

 Ralf és Fatime állandóan együtt voltak és szétválaszthatatlanul csüngtek egymás nyakában. Szonja és én a terem szélén üldögéltünk és figyeltük a többieket. Időnként kicikiztünk egy-két jelmezt, és töklevet iszogattunk. A barátnőm ma különösen idegesnek tűnt, és én sejtettem, hogy azért, mert haját szabadon engedte és most nem volt mit ráncigálnia. Ám amint odalépett hozzá egy igen helyes Mardekáros srác, rögtön megfeledkezett minden nyűgjéről és boldogan fogadta el a felé nyújtott kezet. Hamarosan elnyelte őket a tömeg és én sóvárogva iszogattam a töklevemet.

  Vesztemre megpillantottam Marcell-t felém közeledni két pohárral a kezében. A szintén végzős Hollóhátas fiú az agyamra ment. Valahányszor lehetősége nyílt rá, megpróbált udvarolni. Persze a maga különös módján.

  Pánikszerűen kutattam egy lehetséges menekülési útvonal után, de sajnos mindkét irányból körbevettek az asztalok, mögöttem a fal volt, előttem pedig a táncoló tömeg. Nem maradt más választásom, mint mosolyt erőltetni az arcomra és lélekben felkészülni az elkerülhetetlenre.

  A magas, barnahajú srác odalépett az asztalomhoz, és lehuppant a mellettem álló szabad székre.

- Szia! Hoztam töklevet.

- Köszönöm – és a saját, csaknem teli poharamra néztem. Marcell megigazította szemüvegét és megpróbált úgy tenni, mintha teljesen lekötné a zene. Hálát adtam Merlinnek, hogy nem kellett beszélgetnem vele! Már negyedik óta üldözött, és az sem segített, hogy szemtől szembe, feketén-fehéren megmondtam neki, hogy köztünk nincs és nem is lesz soha semmi. Nem fogta fel.

  Egyébként nem volt vele semmi bajom, rendes megbízható fiú volt, csak tíz perc alatt kifogyott a beszédtémánk. Nemegyszer megpróbáltam összehozni valaki mással, de a küldetés eleve kudarcra volt ítélve.

  Attól a perctől kezdve, hogy Marcell ideült hozzám, minden egyes pillanat örökkévalóságnak tűnt. Végül szenvedésemnek egy másfajta szenvedés vetett véget. Elérkezett az idő, amikor el kellett indulnom.

  Nem akartam elkésni és sietve elbúcsúztam Marcell-től. A fiú tétován közelebb lépett hozzám és megpuszilta két oldalról az arcomat. Kényszeredetten elmosolyodtam, majd amilyen sebesen csak lehetett, megfordultam és átszlalomoztam a táncolók között. Reméltem, hogy még vissza tudok jönni a bálba, de igazából nem sok esélyt láttam rá.

  Elköszöntem a Vízihullától, odaintettem a Kaszásnak és az Angyalnak, majd sietve lerobogtam az alagsorba. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést, és szorongást. Megkönnyebbülést, mert megszabadultam a sráctól, szorongást pedig azért, ami még rám vár.

  Az ajtaja előtt megálltam és kifújtam magam. Az órámra lestem, vettem egy mély levegőt, majd kalapáló szívvel bekopogtam. Miután beléptem, halk kattanással becsukódott mögöttem az ajtó. Piton professzor keresztbe tett lábbal ült a foteljában és egy újságot olvasott. Tőle nem messze egy üstben főzet készült.

- Nem volt időd átöltözni? –kérdezte fanyarul, mikor végre felnézett rám. Letette a könyvet és odalépett az üsthöz, majd felvett egy növényt az asztalról és szétmorzsolta az ujjai közt, végül lassan beleszórta a főzetbe és megkavarta.

- De volt, csak …

- …remélted, hogy még visszamész. Felejtsd el. Büntetésben vagy! –fejezte be helyettem, s közben gúnyosan elmosolyodott. Odalépett a szoba túlsó feléről nyíló ajtóhoz és kinyitotta.

- Mosd meg az arcod! Borzalmas ez a fehér kence rajtad! –utasított.

Bementem hát és megeresztettem a csapot. Hálásan locsoltam a hideg vizet az arcomba, mert újra kezdett forogni körülöttem a világ. Megkapaszkodtam a kőből vésett, kerek mosdókagyló szélében és mélyeket lélegeztem. A velem szemben lógó ovális tükörben láttam, a nyitott ajtón keresztül, hogy a professzor töprengve nézi az íróasztalán heverő szelencét.

AZT a szelencét.

Megragadtam a törülközőt és beletemettem az arcom, hogy ne kelljen odanéznem.

 Mire elkészültem, majd visszamentem a szobába, már újra a főzettel foglalatoskodott és csendben megvártam, míg befejezte a kavargatást. Mikor megfordult bosszúsan összehúzta a szemöldökét.

- Még nem mosakodtál meg? – hördült fel.

- De igen! Nincs már rajtam semmi! – védekeztem. Piton közelebb lépett és alaposan szemügyre vette az arcomat.

- …valóban nincs. Ettél rendesen? – kérdezte egy leheletnyi aggodalommal a hangjában.

- …igen, de miért kérdezi, tanár úr? – kérdeztem gyanakvóan. Piton felelet helyett kiment a szobából és hozott egy tükröt.

- Nézd meg! – lökte elém a tükröt mérgesen. Vonakodva emeltem föl, hisz már sejtettem hogy nézhetek ki, de a karikás szemek, a beesett arc és a viaszos fehér bőr, amit eddig a smink eltakart, még engem is megrémisztett.

- Kicsit fáradt vagyok – mentegetőztem. De hiába. Piton átlátott a piti kis hazugságomon.

- Te is nagyon jól tudod, hogy ez NEM a fáradtságtól van! Mégis milyen gyakran jártál te abba a szobába? Hetente? Esetleg hetente kétszer? – villogtak a szemei dühösen.

-…naponta, … néha …kétszer egy nap…- rebegtem.

- Merlinre! Tudod te, mit műveltél? Honnan vetted egyáltalán az ötletet?! – szegezte nekem dühösen a pálcáját.

- Egy mugli barátomnál voltam ház…

- Muglik! – fröcsögte, mintha valami különösen undorító dologról lett volna szó.

- Én próbáltam már…abbahagyni, de nem sikerült…

- Segítség nélkül most már nem is fog, kisasszony! – húzta el a száját megvetően. Visszament az üsthöz, hogy még egyszer megkeverte, majd eloltotta alatta a lángot. Kivett a szekrényből egy tiszta üveget és megtöltötte a főzettel. A maradékot pedig másik két ugyanolyan üvegbe adagolta ki. Bedugaszolta őket, majd az egyiket a kezembe nyomta.

- Ezt ma este lefekvés előtt idd meg. Holnap este kilenckor várlak.

Nem mozdultam és Piton csodálkozva felhúzta az egyik szemöldökét.

- Van még valami?

- És mi lesz a büntetőfeladatom?

Piton fanyarul elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett.

- Majd ha túl leszel a nehezén arra is sort kerítünk. Nem szeretném, ha még egy évig boldogítanál engem – jegyezte meg hidegen, de a szeme közben furcsán csillogott.

- …köszönöm…-mondtam, majd fürkésző tekintetével a hátamban kiléptem az ajtón.

  Egyenesen a Mardekár klubhelyiségébe mentem, holott még tartott a bál, de most nem akartam emberek közé menni. Sejtettem, hogy kemény éjszaka vár rám. Elmentem hát letusolni, és miközben a forró víz alatt álltam, azon kaptam magam, hogy a gondolataim állandóan Piton professzor körül kalandoznak. Amikor már arról kezdtem ábrándozni, hogy milyen lehet ruha nélkül, elzártam a meleget és megnyitottam a hideg csapot. A jeges zuhannyal azonban csak annyit értem el, hogy vacogva csattogtattam fogaimat, miközben a professzor meleg öleléséről fantáziáltam. Reszketve elzártam a vizet és szárazra dörzsöltem magam.

  A hálóterembe visszaérve, megittam a fogzsugorító főzetet, majd azt is, amit Piton adott nekem. Az első korty után majdnem kiejtettem a kezemből az üveget. A főzet eperízű volt! Megrándult a szám sarka, majd elmosolyodtam, végül pedig már hangosan nevettem az üres szobában.

  Különös meleg bizsergés járta át a testemet, és ennek a főzethez nem volt semmi köze. Felhajtottam a maradékot és behúztam az ágy körül a függönyt, majd bebújtam a takaró alá.

A gondolataim folyamatosan visszatértek Pitonhoz, és a mai nap eseményeihez. El sem tudtam hinni, hogy mekkora szerencsém volt! És a professzor különös viselkedése! Újfent elmosolyodtam.

  Hamarosan elnyomott az álom, de az éjszaka hosszúnak ígérkezett…

  Nem sokkal éjfél után csurom vizesen riadtam fel egy rémálomból. Pár pillanat erejéig azt sem tudtam, hol vagyok és zihálva néztem körbe. Persze a függönytől nem láttam semmit. Végül a halk szuszogásokból ítélve arra a következtetésre jutottam, hogy a többiek is már lefeküdtek és az igazak álmát aludták.

  Megtöröltem a homlokom és sóhajtva visszafeküdtem. Sokáig ébren hánykolódtam, míg végre pár percre el tudtam aludni, csak hogy aztán megint felriadjak. Csupán hajnal felé tudtam két órát egyhuzamban aludni, így mikor a többiek hétkor felkeltek, nagyon gyűrötten néztem ki.

- Jesszum, Ly! Mit kellett csinálnod éjszaka? – kérdezte Szonja, mikor meglátott. Azt hitte Piton professzor dolgoztatott halálra, és én ebben a hitben akartam hagyni.

- Lombikokat kellett takarítanom- feleltem két ásítás között.

- …kézzel? – kérdezte bizonytalanul tőlem.

- Nem! Pálcával! Persze, hogy varázslat nélkül kellett dolgoznom, különben mi lett volna benne a büntetés?! –kérdeztem vissza ingerülten.

  Piszok fáradt voltam, és már most éreztem, hogy remegni kezd a kezem. Hátat fordítottam neki, magamra kapkodtam a ruháimat, aztán gyorsan megmarkoltam a pálcámat és felmentem a Nagyterembe reggelizni. Mikor a többiek is megérkeztek, bűntudatom lett, amiért az egyik legjobb barátnőmön eresztettem le a feszültségem.

- Ne haragudj, Szonja! Alig aludtam valamit. Nem akartalak megbántani- kértem őszintén bocsánatot. A szőke lány azonnal elmosolyodott.

- Ugyan már! Velem is megesett már, hogy rosszul ébredtem. Fátylat rá!

- Szonja, Ly! Jöttök ma Roxmortsba? – kérdezte Ralf izgatottan.

- Én nem tudok. Elég rossz éjszakám volt. Nagyon fáradt vagyok, és még készülnöm kell holnapra is – feleltem letörten.

- Na ne csináld! – jajgatott Fatime. – Már annyira vártuk ezt a hétvégét!

- Tényleg sajnálom skacok, de higgyétek el, nekem fáj a legjobban, hogy nem mehetek.

- Ha nem, nem. De aztán, ne az én vállamon sírj! – felelte Szonja. – Én megyek, ha nem baj.

- Dehogyis! Menjetek csak. Így legalább nem tereli el semmi sem a figyelmem a tanulásról. Persze jó …- mondtam mosolyogva és ekkor megakadt a szemem Piton professzoron, amint felém nézett. Teljesen megdermedtem és a szívem a torkomba ugrott, mert úgy éreztem simogat a tekintetével. Végül a professzor lesütötte a tekintetét és újra a tányérjára összpontosított.

- …értelembe…véve. – fejeztem be vontatottan a mondatot. A többiek sokatmondóan összemosolyogtak, egyedül Ralf nézett rám úgy, mint borjú az újkapura.

A reggeli végeztével elköszöntünk egymástól, és Szonjáék csatlakoztak a többiekhez, akik Roxmortsba mennek. Ez gyakorlatilag mindenki mást jelentett rajtam és Marcell-on kívül.

Tudtam, hogy nem igaz, hogy elfelejtette aláíratni a papírját. Miattam maradt itt. Újra hálát adtam Merlinnek, ezúttal azért, hogy anno nem ugyanabba a házba osztott be minket a Süveg.

  Mielőtt a fiúnak lett volna alkalma beszélni velem, lesiettem a márványlépcsőn, hadarva elmondtam a jelszót a kőfalnak és beléptem a biztonságos, nyugodt klubhelyiségbe.

  Felsóhajtottam, amikor becsuktam magam mögött a háló ajtaját, és végignyúltam az ágyon. Álom persze nem jött a szememre, de annál hevesebben törtek rám a nyughatatlanság hullámai. Egyre csak a Szükség Szobája járt a fejemben.

  Ráadásul, most hogy kiderült, Marcell lesből vadászik rám, még idegesebb lettem. Persze hajlamos vagyok bolhából elefántot csinálni, de kivételesen jogosnak éreztem felháborodásomat.

  Kinyitottam a kék ládámat, és kivettem belőle a kis pipát, amit tegnap magammal hoztam. Forgattam az ujjaim közt, néztem, ahogy a finom faragásokról visszaverődik a fény és közben szinte éreztem a marihuána jellegzetesen kesernyés, fűszeres illatát. Lassan leengedtem a kezem és elrejtettem a pipát a láda mélyén.

  Idegesen fel-alá járkálva próbáltam magammal dűlőre jutni, majd mikor ráuntam a mászkálásra, felkaptam a taláromat és elhagytam a mentsváram.

  Természetesen az első balkanyar után belebotlottam Marcell-be. Úgy tett, mintha ő is abban a pillanatban lépett volna be a folyósóra, de fogadni mertem volna, hogy azóta ott állt, mióta lementem.

- Á! Szia! – mondta gyengén utánzott meglepetéssel, majd odalépett hozzám és letámadott a szokásos két puszijával. Aztán előrenyúlt és megcsikizte a derekamat.

- Szia – mondtam rezzenéstelen arccal. Csalódottan felhagyott az immáron huszonharmadik kísérletével, hogy megcsiklandozzon.

- Nem vagy csikis? – kérdezte szintén huszonharmadszorra. Halkan felnyögtem.

- Nem. Még mindig nem vagyok csikis, Marcell – feleltem nyugodtan, de belűl majd szétvetett a feszültség.

- Hova mész?

Ez fogas kérdés volt. Ha azt mondom neki, hogy csak sétálni indultam, akkor velem fog tartani. De volt egy hely, amit mindenki elkerült, ha tehette…

- Megyek, meglátogatom Hisztis Mirtyll-t. Velem jössz? – kérdeztem pléhpofával. Marcell arca megnyúlt és szemmel láthatóan a kitérő válaszon kattogott az agya.

- A lánymosdóba? – kérdezett vissza bizonytalanul.

- Persze, most úgy sincs itt senki. Jó, tudom, hogy Mirtyll nem könnyű eset, és mostanában a szokásosnál is sértődékenyebb, de már nem sikolt bele közvetlen a fülembe! – lódítottam egyre jobban belelendülve.

- Á, nem, nem. Köszi, de tényleg! A Hollóhát így is elég rosszul áll pillanatnyilag a pontokkal, nem akarom, hogy még miattam is levonjanak párat. De még egyszer köszi. Szia! – és már sarkon is fordult és elindult lefelé a lépcsőn.

  Kieresztettem tüdőmből a poshadt levegőt, lecseréltem frissre, majd gondolkodás nélkül elindultam a folyosón. A sokadik kanyar után arra eszméltem fel, hogy megjelent előttem a Szükség Szobájának ajtaja. Megragadtam a kilincset, de nem nyitottam ki az ajtót. Nekitámasztottam a homlokom a hűvös fának és a másik kezemmel gyengéden végigsimítottam érdes felületén.

A gondolataim villámsebesen cikáztak.

  Piton este kilencre vár. Addigra elmúlna már a hatása, de mi van, ha mégis rájön? Már eddig is hatalmas szerencsém volt, nem kockáztathattam meg még egyszer a kicsapást.

Ugyanakkor nagyon csábító volt a lehetőség.

  Dühösen ökölbe szorítottam a kezem és ráütöttem az ajtóra. Hangos döngés törte meg a folyosó síri csendjét. Majd még egy. És még egy.

  Hirtelen elöntött a féktelen harag és már két kézzel vertem az ajtót és végül erősen belerúgtam.

  De nem nyitottam ki. Hátat fordítottam a szobának és elindultam visszafelé.

Azaz, csak indultam volna, ha nem ütköztem volna neki egy magas sötét alak mellkasának.

Ijedten felsikoltottam és hátraugrottam. A professzor fájdalmas grimaszt vágott, majd óvatosan megdörzsölte a fülét…