Lythande: A Szerető

Prológus

Fáradtan hátradőlök a nyikorgó karosszékemben, és tekintetemmel gyengéden végigsimítok az öreg tölgyasztalon pihenő dosszién.
Majdnem egy teljes évig dolgoztam azon, hogy emlékeimet előbb szavakba öntsem, majd papírra vessem.
Nem, mintha nem állt volna szándékomban ezt már korábban is megtenni, de amíg élt a férjem, nem vitt rá a lélek. Nagyon szeretett és nem tudtam volna neki fájdalmat okozni.
Természetesen én is szerettem, de lélekben mindig velem volt egy másik férfi is.
Egy olyan férfi, akiről alig tudok valamit, mégis jobban ismerem a vágyait, mint bárki más.
Ma már tudom, hogy ilyen szerelem csak egyszer adódik az életben. És ez a szerelem, ez a perzselő vágy, máig nem csillapodott.

E viharos, szenvedélyes kapcsolat története most itt fekszik előttem egy öreg, kopott dossziéban. A borítón már megfakult a kígyós címer és már csak a varázslat tartotta össze a több mint ötven éves irattartót.
Valahányszor befejezek egy regényt, furcsa megkönnyebbülés árad szét öreg testemben, de ez alkalommal, a rám törő magány fájdalmasan belemar szívembe. A szobát fojtogató csendet csupán a falióra ütemes kongása töri meg, ahogy mozdulatlanul ülök az asztalon heverő kézirat fölött merengve.
Különös, csendes megnyugvás száll meg.

Túl sokáig fojtottam magamba ezt a titkot és túl sok idő telt el azóta…
Most már talán végre pihenhetek egy keveset és megbékélhetek a megmásíthatatlan múlttal.
Ám, még ha bele is törődöm, és nem emésztem magam többé azon, hogy mi lett volna, ha másképp alakultak volna az események, akkor se felejteném el Őt soha. Nem tudnám.
De talán most egy időre végre békére lelek.
Talán…

Felállok és körbesétálok a szobámban. Ez az én birodalmam. A férjem is tiszteletben tartotta ezt, és soha nem jött be ide.
A sötét falakon lógó képekről gyerekeim és unokáim integetnek felém boldogan. Ám szememmel mást keresek…
Szinte minden szabad felületet varázsképek borítanak, de a rendszertelen kavalkád közepén, egy ezüst keretbe foglalt, keringőző pár vonzza a tekintetem. Az utolsó kép Rólam, ami a Roxfortban készült. Rólam és Róla.

Amikor év végén Colin Creevey, a Roxfort Express szűk folyosóján szégyenlősen átnyújtotta nekem a Reggeli Prófétába csomagolt, keretezett képet, nem jutottam szóhoz.
Nem bontottam ki, csak este, miután magamra zártam szobám ajtaját.
Izgatottan bontottam ki a madzagot, miközben felkuporodtam az ágyamra és nekidőltem a falnak. Amint megpillantottam a fekete taláros alakot, feltört belőlem a zokogás, és könnyeim feltartozhatatlanul hullottak a kép üvegére, míg álomba nem sírtam magam.

Az újságpapír azóta megfakultan hever a ládám mélyében, a durva madzaggal együtt, mellyel a papírt rögzítette. A kép azon az éjszakán készült, amikor mindketten azt hittük, hogy feltűnés nélkül elvegyülhetünk és Ő tánc közben szorosan magához húzott. Valahányszor elhaladok a kép előtt, oda kell néznem, és Ő mindannyiszor sejtelmesen viszonozza a tekintetem és lágyan elmosolyodik.
Szomorúan veszek egy mély levegőt és tovább sétálok.
A polcokon könyvek, vázák, szobrocskák és egyéb emléktárgyak sorakoznak. A sok kacat között azonban, avatatlan szemek számára láthatatlanul, egy páratlanul szép, mesterien megmunkált elefántcsont doboz bújik meg. Féltve leemelem, mert meglehet, jól ismerem minden apró részletét, mégis újra, meg újra a kezembe kellett vennem. Különös gonddal óvom ezt az emléket.

Az esküvő reggelén arra ébredtem, hogy egy fekete varjú csőrével az ablakot kocogtatja. Ásítva felkeltem, beengedtem a küldöncöt és átvettem tőle a csomagot. Miután az egyszerű barna papírt lefejtettem róla, lélegzet visszafojtva forgattam ujjaim közt a csontszínű kis dobozkát, minden egyes részletére külön rácsodálkozva. Alighogy felnyitottam a tetejét, zene csendült fel körülöttem, és amikor meghallottam a nő bársonyos, lágy hangját, olyan élesen akár egy kés, hasított belém az elfojtott régi emlék.
Szédülve rogytam le az ágyamra és csak hallgattam az éneket.
Mire megérkezett a nővérem, hogy segítsen az előkészületekben, már újra boldogság ragyogott az arcomon, de lélekben még mindig zokogtam…

Lassan kinyitom a dobozt és azonnal megtelik a szoba zenével. Behunyom a szemem és hagyom, hogy a múlt, akár egy áradó folyó, újra magával sodorjon.

Hosszú zöld ruhában siettem a sötét folyosón. A szám kiszáradt és csak a rám váró férfira tudtam gondolni. A Szükség Szobája felé tartottam. Várt rám.
A résnyire tárt ajtón lágy zene és meghitt meleg fény szűrődött ki.
Ott állt a terem közepén, háttal nekem, de amint beléptem, lassan megfordult. Néztem hosszú, fekete haját, éjfeketén csillogó szemét, markáns orrát és a száját.
A szája… néha érzéki volt, néha keskeny, mint egy penge. Ám mindig szenvedélyes maradt. Szenvedélyesen tudott gyűlölni és ugyanolyan erősen tudott szeretni is.

Sóhajtva elengedem az emlékképet, majd megkerülöm az íróasztalt és a fal mellett álló, öreg ládához lépek. Az idő vasfoga már megkoptatta eredeti kék színét, de a zár még mindig könnyedén pattan fel ujjam érintésére.
Szeretetteljesen végigfuttatom rajta ráncos ujjaimat, s felvillan előttem a kép, ahogy a tanév utolsó napján, az ágyak végében tornyosuló csomagokat és ládákat nézegettem. Soha nem felejtem el azt az intenzíven fojtogató, szívemet mardosó bánatot, amit akkor éreztem, ott a hálóterem ajtajában.

Felnyitom a tetejét és kiveszek belőle egy sötétzöld párnát, aminek az egyik oldalát régen ejtett könnyek bélyegeztek meg örökre, majd gyengéden magamhoz ölelem.
Beszívom a különös, mámorító illatot, ami valami csoda folytán nem halványult el az évek alatt, majd finoman végigfuttatom mutatóujjam a huzat sarkába hímzett kígyós címeren.
Odasétálok a kanapéhoz és fáradtan végigdőlök rajta.
Fekszem a hátamon, görcsösen szorongatom a párnát, és mereven bámulom a plafont. Egyetlen izmom se rezdül, csak az arcomat áztató forró könnyek árulkodnak a bennem dúló viharról.
Mire a sírástól kimerülten álomba zuhanok, már a párna másik oldalát is sötét foltok pettyezik.