Az utóbbi évekkel ellentétben szokatlanul csendes karácsony várt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolára. A Mágiaügyi Minisztérium erőszakos beleszólása az iskola életébe nem aratott osztatlan sikert. A Minisztérium által kijelölt SVK tanárnő nem csak a diákok, hanem a tanárok és az igazgató munkáját is folyamatos ellenőrzés alatt tartotta. Jegyzettömbjével és nyávogó hangjával Dolores Umbridge még Perselus Piton sokszor próbált önuralmát is komoly erőpróbának tette ki.

– Ehhez a miniszter úrnak is lesz egy-két szava – mondta negédesen mosolyogva Umbrdge. Dumbledore beleegyezően biccentett, mire a főinspektor elhagyta az irodát.

– Reméljük, a miniszter úr arra nem fog rákérdezni, hogy pontosan miért, és mikor hagyta el Potter az iskolát – mondta szinte suttogva McGalagony.

– Ha megkérdezi is, nem muszáj a teljes igazságot megmondanunk neki – felelte ugyanolyan halkan az igazgató, miközben pálcájával az iroda ajtaja felé intett, s csak aztán szólalt meg újra, mikor már biztos volt benne, hogy ha valaki netán hallgatózna, akkor sem vehet ki semmi fontos információt a beszélgetésből. – Minerva, kérem menjen vissza a szobájába, és próbáljon meg aludni. Én beszélek Perselusszal.

McGalagony biccentett, majd lenyomta a kilincset. Az igazgató bűbája megtört. – Holnapi viszont látásig! Jó éjszakát, Minerva!

– Magának is Albus!

Miután az ajtó becsukódott a professzorasszony mögött, Dumbledore fáradtan rogyott le az íróasztala mögötti székre. Egy hosszú percig csak Fawkes vörösen derengő tollait nézte, aztán előhúzta a pálcáját, és az ablak felé intett vele.

Ezüstös patrónus tört elő a pálcája végéből, és nyílvessző sebességgel röppent a falu felé. Egy szemvillanásnyi idő után már csak egy halovány pötty volt a világ sötétjében, aztán teljesen eltűnt. Dumbledore-nak csak egy sóhajra volt ideje, Perselus Piton már ott állt az igazgatói iroda közepén.

– Köszönöm, hogy siettél – mosolygott rá Dumbledore.

– Feltételeztem, fontos dologról lenne szó – felelte Piton.

– Valóban fontos – bólintott Dumbledore, és intett a férfinak, hogy üljön le. – Teát?

– Igen, köszönöm – mondta pillanatnyi tétovázás Perselus, majd gúnyosan elhúzta a száját. – Bár ahogy magát ismerem, Albus, inkább kávét kérnék, ha lehet. Valami azt súgja szükségem lesz rá.

– Ahogy gondolod – Az öregember fáradtsága elpárolgott, hogy helyet engedjen annak a dinamikus erőnek, ami az évszázad legnagyobb fehérmágusai közé emelte őt. Megvárta míg a kávé és a tea megérkezett a konyháról, aztán minden bevezetés nélkül elvezette az éjszaka eseményeit, egészen Harry víziójától, Dolores Umbridge távozásáig.

Perselus rezzenéstelen arccal hallgatta a beszámolót. Miután az igazgató befejezet, csend telepedett a szobára.

– Tehát Potter önkéntelenül behatolt a Nagyúr tudatába? – kérdezte végül Piton.

– Ez tűnik a legvalószínűbbnek – bólintott Dumbledore. – Elképzelhető, hogy csak azért volt képes rá, mert maga Voldemort is valaki másnak az elméjében volt.

– A kígyóéban – biccentett a férfi. – Nagyszerű… A Nagyúr érzékelte a jelenlétét?

– Nem tudni biztosan, de én azt hiszem, igen. – Dumbledore sóhajtott. – Mit gondolsz? Mit fog lépni?

– Ezt maga kérdi tőlem?

– Kíváncsi vagyok a véleményedre – hunyorgott a férfira félhold szemüvege mögül az igazgató. Piton megmasszírozta a halántékát.

– Abban semmi esetre sem álltathatjuk magunkat, hogy kihagy egy ilyen lehetőséget – mondta. – Valószínűleg éjszakánként fog próbálkozni. Álmokkal, vagy víziókkal…

– És mit gondolsz, hogyan védhetnénk meg Harryt ezektől a támadásoktól?

Piton lapos pillantást vetett az idős férfira.

– Nem – mondta határozottan. Dumbledore megemelte a szemöldökét.

– Mit nem, Perselus? – kérdezte ártatlanul.

– Nem fogom okklumenciára oktatni Pottert – foglalta mondatba az iménti kijelentését Piton. – Megvan nekem a saját bajom.

– Perselus, kérlek – kezdte Dumbledore. Piton ellenállt a kísértésnek, és nem fogta be a fülét, elvégre az elég gyerekesnek tűnne, de tudta, hogy ha nem tesz meg, az igazgató úgyis addig csavarja a dolgot, míg be nem adja a derekát. Ehelyett inkább hátradőlt, és bedobta utolsó mentőövét, bár tudta, az igazgató terve már nem fog megváltozni.

– Miért nem maga oktatja?

– Nem figyeltél arra mit az előbb mondtam, Perselus – csóválta meg a fejét Dumbledore. – Az okklumencia oktatás megvalósíthatatlan szemkontaktus nélkül, amivel kapcsolatban már elmondtam neked az aggályaimat.

– Akkor ott van Lupin – Piton érezte, hogy nevetsége a próbálkozása, de nem tehetett mást. Minden apró idegszála ellenállásra késztette ez ellen az abszurd feladat ellen.

– Perselus, te is tudod, hogy neki más dolga van – emlékeztette Dumbledore. – És mielőtt kérdeznéd, nem, Kingsley és Alastor sem érnek rá.

– Mordon egész biztosan ráér… - morogta Perselus, de nem feszítette tovább a húrt. Felállt, és egy pálcamozdulattal újra aktiválta a zsupszkulcsot, amivel jött. – Nem fogok túlórázni, ha nem látom értelmét.

Dumbledore bólintott.

– Akkor hát, jó éjt, Perselus!

Pár nappal később – egészen pontosan december 24.-én – a roxmortsi Piton-lak nappalijában közepes méretű fenyőfa állt, ezüst- és üveggömbökkel teleaggatva, az erősebb ágak végén egy-egy gyertyával. Matt a szőnyegen ült, és csillogó szemekkel nézte a gömbökön játszó fényeket. Piton a fotelban ült, egy könyvvel a kezében, habár már percek óta nem olvasott.

– Így még a karácsonyt is el lehet viselni – jegyezte meg magában. – Habár valószínűleg az is közrejátszik, hogy az iskolaszünet végével vége a Potter-mentes időszakának is… Mattnek még nem is mondtam. Az az érzésem ugyanúgy fog örülni az esti túlórázásaimnak, mint én. Még így is szerencsénk volt, hogy eddig lakhatott az iskolai lakásomban… Az isten verje meg azt a némbert! Vinné el az ördög – vagy micsoda – az örökös szimatolgatásával, mag a razziáival együtt! De csak ezt az évet kell így kihúznunk. Jövőre megkapja a levelét, és akkor majd bepótolunk mindent. Csak érjük meg!

Erre a végszóra éles fájdalom nyilallt a professzor bal karjába. S habár a hívás nem érte teljesen váratlanul – Potter látomása óta folyamatosan számított rá – odakapott, és fájdalmasan felszisszent.

Matt először megdermedt az ijedségtől, de aztán felugrott, és észvesztő gyorsasággal kirohant az előszobába, belebújt a cipőébe, pulóvert húzott, és visszaszáguldott a nappaliba, és indulásra készen megállt a szoba közepén. Piton – aki már magához hívta a fekete csuhát és a koponya-szerű maszkot – elkeseredetten figyelte a folyamatot.

– Miért kell ennek a kisgyereknek így élnie?! – dühöngött magában. – Nem nyúlhatok úgy a karomhoz, hogy rá ne hozzam a frászt! Miért, miért, miért?!

– Akkor gyerünk – motyogta, és felállt a fotelből. Egy pálcaintéssel eloltotta a fenyőfán pislákoló gyertyákat, és már magához húzta a kisfiút, mikor egy régebbi gyerekőrző-bűbája útján megérezte azt a hullámokban áradó kétségbeesést, és félelmet, amit egyértelműen a mostani távozás válthatott csak ki a fiából. Tudta hogy kevés az ideje, de addig semmiképpen sem mehet el, amíg Matt olyan állapotban van.

– Matt… - Piton leguggolt a fia elé, és az újra rátörő fájdalom ellenére gyengéden a két keze közé fogta Matt arcát. – Nem lesz semmi baj. Megérted?

– Meg, papa – a fiú hangja megremegett. Piton, hogy csökkentse a félelmét összeborzolta a fiú haját, majd magához húzta, és egyenesen a Grimmauld térre hoppanált vele.

– Perselus? – Lupin épp becsukta maga mögött a konyhaajtót, mikor a páros halk pukkanás kíséretében megérkezett az előszoba közepére.

– Fogd a gyereket, sietek! – tolta a vérfarkas felé a fiát Piton.

– Várj! Nem jó, itt nem maradhat! – suttogta Remus, és a konyha felé intett. – Tele van a ház, Harryék is itt vannak!

– A rohadt életbe! – sziszegte Piton. Ingerülten hátrasöpörte a haját, és gyorsan átgondolta a helyzetet. – Akkor ezennel szívéjesen meghívlak a családi fészekbe! Hopponálj vele Roxmorts határára, Matthew onnan már hazatalál. Matt, intézkedj, hogy a védelem egyben hagyja Mr. Lupint.

– Igenis, papa. – Remus hallotta, ahogy valaki feléjük tart a lépcsőn, ezért hátrébblépett, hogy lássa ki az, és idejébe visszaküldje az emeletre. Erre végül nem volt szükség – a valaki Sirius volt.

– Történt valami? – kérdezte, mire Remus türelmetlenül legyintett, és visszafordult Pitonékhoz.

– Nem lesz bajod? Ugye, papa tényleg nem? – kérdezte Matt cérnavékony hangon.

– Amíg Mr. Lupin vigyáz rád, és biztonságban vagy, addig semmi bajom nem lehet – mondta határozottan a férfi. Megemelte Matt állát, hogy a kisfiú szemébe nézhessen. – Tudod. Ha rád gondolok, mert aggódom érted, mások bajba kerülnek. Nekem tudnom kell, hogy nem eshet bántódásod. Ha én félek, és nem a feladatomra koncentrálok, emberek halnak meg. Ezt nem tehetjük meg velük. Nem kell aggódnom miattad, igaz?

– Jó leszek – ígérte Matt. Piton bólintott, majd odabiccentett Lupinnak.

– Későn jövök – mondta, és egy pillanat múlva már nem volt sehol.

Matt mozdulatlanul állt, tekintetét arra a pontra szegezve, ahol egy villanással azelőtt még az apja állt. Remus mögé lépett, és megszorította a vállát.

– Minden rendben lesz – mondta, talán kevésbé határozottan, mint szerette volna. Matt megfordult és szembenézett a férfival, aki szomorú-döbbenten nézte az alig tíz éves fiú arcára kiülő keserűséget.

– Gyűlölöm Voldemortot – mondta halkan Matt, és egy könnycsepp gördült ki a szeme sarkából. – Gyűlölöm.

Már este volt, mikor Matt legközelebb megszólalt. Remus addig úgy érezte, mintha megállt volna az idő. Ahogy ott ültek Perselus kanapéján, csendbe burkolódzva, nem egyszer fordult meg a fejében, hogy talán lefoglalhatná a fit valami értelmes dologgal – legalábbis értelmesebbel, mint a „csendben ülünk és nézünk magunk elé”. De végül úgy döntött, jobb, ha nem zavarja meg Matt viszonylagos nyugalmát. A fiú a nap nagy részét olvasással töltötte, a kanapé másik oldalán ülve, de aztán átmászott Remus mellé – aki szintén olvasással próbált a elütni az időt – és a kanapéból kikotort Rubik-kockával kezdett játszani. Remus mindössze egyszer törte meg a csendet: déltájt, mikor ebédelni illett volna. De Matt csak vállat vont, és nem úgy tűnt, mint akit egy kicsit is érdekel egy olyan földi dolog, mint az ebédidő. Aztán újra csend telepedett a lakásra. Egészen vacsoráig. Az esti étkezés ügyében viszont Remus hajthatatlan volt. 

Kihozott a kamrából egy tál kacsahúst, meg egy pár gyümölcsöt, és egy jelképes adag sajtot. A hús végül visszakerült a kamrába, mert egyiküknek sem volt kedve a nehéz ételhez.

Odakint lassan besötétedett, de Piton még mindig nem volt sehol és Matt egyre nyugtalanabb lett – érthetően. Remus az órára pillantott. Este kilenc óra volt… Piton már több mint tíz órája elment. Még sosem maradt el ilyen sokáig. Lupin csak remélni merte, hogy nem került bajba.

Matt végül hajnali kettőkor aludt el a kanapén, felöltözve, ahogy volt. Remus átváltoztatta a ruháit, betakarta a fiút, és felszította a kandallóban pislákoló tüzet. Aztán leült az egyik fotelba. Egy perc múlva a kandallóban a tűz zölden szikrázni kezdett, reményt keltve Remusban, hogy talán Piton végre megérkezett, de a bájitaltanár helyett egy roxforti manó lépett ki a szőnyege.

– Jó estét Lupin professzort! – köszönt gyorsan, de láthatóan zavartan a házimanó.

– Szervusz Dafy – Remus fáradtan a manóra mosolygott. – Piton professzor nincs itthon. Én vigyázok a fiára.

– Dafy érti, uram – a jövevény oldalra billentette a fejét. – Dafy csak furcsállja, hogy Piton professzor Lupin professzort kérte meg, hogy vigyázzon Piton úrfira.

– Nyár óta én vigyázok rá – mondta Remus, és kérdőn nézett a manóra. – De miért jöttél?

– Dafy az igazgatóúr ajándékát hozta – mondta büszkén a manó, és Remus felé nyújtotta egyik apró markát, a benne lévő két dobókocka méretűre zsugorított ajándékdobozzal. – Dafy leteszi a fa alá, aztán siet tovább, mert még dolga van a konyhán.

Lupin bólintott, Dafy pedig felnagyította a két bíbor alapon arany csillagos papírba csomagolt dobozt. A fenyő alá tette őket, majd a kandallóhoz lépett.

– Viszontlátásra, Lupin professzor! – mondta.

– Viszontlátásra, Dafy! – búcsúzott Remus. De a manó nem indult.

– Lupin professzor jól érzi magát? – kérdezte aggodalommal a hangjában. Remust megdöbbentette a kérdés. Hirtelen nem tudta, mire céloz a manó.

– Jól, Dafy. De miért kérdezed?

– Dafy nagyon aggódik a professzor úrért, mióta elment – magyarázta a manó lesütött szemmel. – Sokat gondol az úrra, hogy vajon jól van-e, vagy rendesen eszik-e? Elvégre Dafy feladata volt, hogy gondoskodjon a professzor úrról, mikor az iskolában tanított.

– Nem kell aggódnod – Lupin elmosolyodott. – Jó helyen lakom, egy barátomnál.

– Akkor jól van, uram – villantotta fel tűhegyes fogait a manó, amit ő mosolynak szánt. – Dafy most megy, uram, de reméli, hogy még látja a professzor urat.

– Biztosan látsz még – ígérte Remus. A manó meghajolt, majd egy csipet hopp-por kíséretében beugrott a kandallóba.

Dafy távozása után nem sokkal megérkezett Sirius és Remus közös csomagja Mattnek, (és Remus üdvözlőkártyája Pitonnak), majd a ház urának sötétzöld papírba csomagolt ajándékai. Végül pedig egy ezüstösen csillogó, a többinél ügyetlenebbül becsomagolt doboz, a – vékony ezüst színű – szalag alatt a kártya, „Boldog karácsonyt, Apa!” felirattal.

Remus gondolataiba merülve nézte hol a kandalló, hol a karácsonyfa gyertyáinak lángjait.

– Vajon hogy tervezte Perselus a karácsonyt? – kérdezte magától. – Így biztosan nem… Mi mit változtatott volna a napi rutinján az, hogy ma karácsony van? Azt nehezen tudom elképzelni, hogy ugyanúgy kacagott és játszadozott volna, mint a többség. Ahhoz túl sok tüske van már benne. Több, mint bármelyikükben. Ha belegondolok, azt is látnom kell, hogy ezeket jórészt tőlünk kapta. Megértem, hogy gyűlöl minket. Még azt is, hogy Harryt is gyűlöli. Hisz annyira hasonlít Jamesre, hogy az embernek akaratlanul ő jut róla eszébe. Épp ezért csodálkozom azon, hogy egyáltalán a fia közelébe enged. Matt az egyetlen akit igazán szeret, és mégis ránk bízza. Nem hiszem, hogy valaha meg fogom érteni őt…

Valamennyi idővel később Remus arra ébredt – Elaludtam volna? – hogy valaki a vállát rázza, és két szót – Lupin, ébredj – váltogatva beszél hozzá.

– Perselus? – kérdezte kótyagosan. A kandallóban már kialudt a tűz, és a karácsonyfa gyertyái is kioltották már magukat, és csak a függönyök közti résen szűrődött be némi fény, ami épp csak elég volt arra, hogy a nagyobb tárgyak sötét körvonalát sejteni lehessen.

– Mégis kire számítottál? – kérdezte gúnyosan Piton. – Merthogy halálfalókra nem, abban biztos vagyok.

– Mennyi az idő? – Remus elengedte a füle mellett a megjegyzést. Ű

– Hajnali négy – jött a felelet.

– Az jó… - motyogta Remus, és megpróbált felállni. – Akkor én most megyek… Jó éjt, Perselus!

Lupin a sötétben botladozva – csak vérfarkas érzékeinek köszönhetően nem esett hasra – eljutott a kandallóig, amiben még fel-felizzott a parázs.

– Ja, és boldog karácsonyt! – tette hozzá, aztán markolt a hopp-porból, és a port maga előtt küldve, a Grimmauld térre hopp-porolt.

– Átkozott vérfarkas… – morogta Piton az újra elsötétült szobának. – Neked is.