Sirius Black gondolataiba merülten, céltalanul lődörgött a gyűlölt ház egyik vége felől a másikig, gondosan kerülve a könyvtárat, ahol Molly Weasley és „Jobb, ha nem tudod ki az apja” Matt várták, hogy a „Jobb, ha nem tudod ki az” apja megérkezzen szupertitkos-Rendnek-fontos-küldetéséről.

- Még a teljes nevét sem tudom… persze, abból egyértelműen kikövetkeztethetném apuci nevét is – Sirius felsóhajtott, és megrázta a fejét. A Mattel való első találkozás óta nem egyszer próbálta rávenni Remust, hogy mondjon valamit a fiú családjáról. De sápadt barátja hallgatott, mint a sír, ezért a fiú negyedik látogatása után Sirius végül felhagyott a szekatúrával. Egészen eddig az estéig.

Matt már órák óta kettőjük társaságát élvezte, mikor Dumbledore elérkezettnek látta az időt, hogy Harryt elhozzák a házból, amit otthonának kellett neveznie, miközben nagyon jól tudta, rokonai legalább annyira kívánják a házukba, mint egy rakás kutyagumit.

Tehát Remus, Harry testőrgárdájának „kapitánya”, nem vigyázhatott tovább Mattre. De ő, Sirius nem ment sehova, dolga sem volt, mégis kipenderítették a könyvtárszobából.

- Molly Weasley. Kidobott. Engem. A saját házam könyvtárából. Hova jut így ez a világ? - Sirius megtorpant. – Nem, ez már több a soknál. Először bezárnak ide, most meg nem csak csökkentik a mozgásteremet, de még az egyetlen szórakoztató dologtól is elkülönítenek. – A férfi megfordult és feltrappolt a lépcsőn. – Teszek rá, hogy ki az az irigylésre méltó balek, aki összehozta a kölköt, nem érdekel! Engem a gyerek érdekel. Legalább olyan éles nyelve van, mint… kinek is? Jamesnek? Nekem? Á, mindegy! Éles. Kedvelem az éles nyelvű, tízéves, sakkbajnokokat. Ezt különösen. Mollynak van saját dolga, ne nyúlja le az enyémet! Bezzeg takarításnál sosem mondja, hogy eredjek onnét!

A férfi megállt, és erőteljesen rántott egyet a könyvtár kilincsén. Az nem engedett.

- Nincs jogod kizárni! – Előhúzta a pálcáját és rákoppintott az ajtóra. – Alohomora!

De az ajtó továbbra is zárva maradt. Siriust elfutotta a pulykaméreg.

- Kinyílsz! – sziszegte az ajtónak, majd újra a kilincse tette a kezét, és lassan lenyomta. Az ajtó, észlelve, hogy a tulajdonos kíván bejutni, engedelmesen ki is nyílt. Sirius pedig szabályosan berontott. Tekintete először az egyik aránylag tiszta fotelben holtra vált arcú Mrs. Weasleyre esett, aztán az előtte üldögélő Mattre, aki eddig egy vaskos könyvet olvashatott, de most felnézett, és vidáman rámosolygott az ajtóban álló férfire. Sirius egy pillanat alatt lecsillapodott. – Most mi van? Nem vérfürdőt rendezni jöttem.

- Sirius, nem véletlenül zártalak ki – találta meg a hangját az asszony – Útban vagy.

- Matt? – nézett a fiúra Sirius.

- Mrs.Weasley, én örülök, hogy Sirius visszajött – A férfi önelégülten elvigyorodott. – Épp a játék közepén tartottunk.

- Ha már visszajöttem, gyorsan elversz? – kérdezte enyhe gúnnyal Sirius, és lehuppant a földre. – Úgy emlékszem én következem. Molly, nyugodtan elmehetsz, Matt megígéri, hogy jófiú lesz.

- Abban biztos vagyok, hogy ő az lesz – morogta Mrs.Wealsey, és magára hagyta a sakkozókat.

- Veled legalább olyan jó sakkozni, mint apával – mondta Matt, néhány perccel később, miután Sirius levette az egyik bástyáját.

- Miért, őt milyen arányban vered el? – kérdezte a férfi, Matt királynőjét fikszírozva.

- Részéről 100%-os a diadal  – húzta el a száját Matt. – Kiváló stratéga. De veled egy kicsit még jobb is játszani. Átlagban elég egyenletesen oszlik meg a nyertes játszmák száma.

- Ami az én részemről szégyen és gyalázat. Ahogy az, hogy még élvezem is.

- Fel kéne találni a háromszemélyes sakkot – Sirius felemelte a fejét, és kérdőn nézett a fiúra. – Akkor Remus is beszállhatna.

Sirius egy pillanatig értetlenül nézett rá, de aztán a szája sarka gonoszkás mosolyba húzódott.

- Házi feladat! – Matt döbbenten nézett rá. – Mire legközelebb ide vet a sors, minden ponton kidolgozott elmélettel kell előállnod a háromszemélyes sakktáblát illetően.

- Ez nem igazság! – fakadt ki Matt. Sirius mosolya kiszélesedett.

- Ó, dehogynem! De megígérem, hogy ha az elmélet hibátlan, megcsinálom neked a háromszemélyes táblát.

Matt már nem panaszkodott. Ellenkezőleg, saját, fémjelévé vált mosolyával tüntette ki a vele szemben ülő férfit.

- Ígéred?

- Ígérem.

Perselus Piton csontjaiban a Cruciátus fájdalmának utóhullámaival nyitott be a Grimmauld tér 12-es számú házba. Terve, miszerint csak jelent Dumbledore-nak, felszedi a fiát, és már vissza is vonulhat a köztudatból, meghiúsult, mikor az igazgató parancsnak is beillő finom célzást tett rá, hogy a szerzett információkat talán a Rend egésze előtt kellene elmondania. „Elvégre több fül, többet hall, Perselus…”

- Átkozott vénember! – morogta Piton, majd biccentett a folyosóra lépő Mrs. Weasleynek. – Molly.

- Á, Piton professzor, most jobb, ha én hozom le…

- A korccsal van?

- Na de professzor! Hogy mondhat ilyet, Lup…

- Lupin Potterért ment, tudom. Én a másikról beszélek. Azzal van?

- Igen, Siriusszal – az asszony bólintott. – Egy perc és itt vagyok vele.

- Köszönöm, de egyelőre nem szükséges. – A nő kérdő tekintete láttán hozzátette: – Részt veszek az ülésen.

Az asszony szemöldöke felszaladt kissé, de nem tett megjegyzést a férfi kijelentésével kapcsolatban.

- Amit nagyon jól tesz – gondolta magában Perselus. Mielőtt a konyha felé indult volna vetett egy röpke pillantást a lépcső felé. – Vajon mit fog szólni az a rühes dög, ha megtudja, hogy az én fiamról zengedezett ódákat, naponta többször is? Talán kitiltja a házból? Hmm… ez esetben Lupint leszek kénytelen meginvitálni hozzánk. Nem értem, Matt mit eszik ezekben az átmeneti kétlábúakban… De ha őket akarja, mit tudok tenni ellene? Lupin még hagyján, de AZ már sok! Drága kisfiam. Mennyire odavan azért a dögért! És mekkorát fog csalódni… Ha azaz átkozott véreb ellöki magától, megszakad a szíve. Pedig el fogja, és én leszek az oka. Piton… ezért a névért még sokan fogják elutasítani. Egy életre megbélyegzi majd, mint engem. De miért fáj ez a tudat most ennyire? A világban egy csepp igazság sincs, régóta tudom. Nagyon régóta.

- Sakk és matt – dőlt hátra elégedetten Sirius. – Legyőztem egy tízévest! Most már semmi sem állhat az utamba!

Matt mosolyogva megcsóválta a fejét, majd átmászott a tábla másik oldalára, és leheveredett a férfi mellé.

- Fáradt vagy? – kérdezte Sirius. Matt válaszként óriásit ásított, de a biztonság kedvéért bólintott is. – Megágyazzak valahol?

- Nem kell, köszönöm – hárított Matt, újabb ásítás közben. – Apa most már pillanatokon belül itt lesz. Inkább próbálj meg ébren tartani.

Sirius elgondolkodva bámult fel a piszkos plafonra, majd hirtelen ötlettel elővette a pálcáját, és néhány halkan elmormolt varázsigével elérte, hogy az – akárcsak a Roxfortban – a kinti égbolt képét mutassa. Matt elmosolyodott.

- Mindenképpen el akarsz altatni?

- Ki mondta? – kérdezett vissza a férfi, s intett egyet a pálcájával. Matt szemei elkerekedtek. A nyári égbolt egyik csillaga fénysebességgel közeledni kezdett felé, s egy pillanat múlva Matt már azt is látta, hogy valójában egy egész galaxissal van dolga. Elképedve nézte az apró, fényesen szikrázó pontok halmazát. – Tetszik?

- Tényleg ilyen? – Matt abban a pillanatban úgy érezte, keresve sem találhatna szebbet ennél az érinthetetlen, külső világnál.

- A mugli teleszkópok szerint igen. – Sirius a fiú felé fordította a fejét.

- Megtanítod, hogyan kell?

- Pálca híján nehezen tudnád megcsinálni – vigyorgott rá Sirius. – De odaadhatom a könyvet, amiből kinéztem. Ha lesz pálcád, majd abból megtanulod.

A férfi beszéd közben felállt, odasétált az egyik könyvespolchoz, és rövid keresés után egy régi, de egész jó állapotban lévő, vaskos könyvet emelt le róla.

- Tessék, ez az.

Matt habozott elvenni a kötetet, de Sirius biztató mosolya végül meggyőzte róla, hogy semmi rossz nem lesz abból, ha elfogadja a könyvet.

- Köszönöm – suttogta megilletődötten.

- Ugyan – legyintett Sirius. Már nyitotta a száját, hogy folytathassa, mikor a könyvtárajtó halkan nyikorogva kinyílt.

- Hát ti, még mindig itt vagytok? – kérdezte Remus fáradtan. – Azt hittem, Matt már hazament…

- Nem, amint látod még nem ment – mordult rá Sirius, de aztán megrázta a fejét, és valamivel kedvesebben megkérdezte: - Harry hogy van?

- Egész jól… De most gyere, kezdünk. – Remus bocsánatkérőn Mattre nézet és folytatta. – Ne haragudj, hogy elviszem, de – még ha ő nem is érzi így – rá is szükség van az ülésen.

- Persze, értem – bólintott Matt, majd gyorsan bele lapozott az új szerzeményébe, és elmélyülten tanulmányozni kezdte. – Jó leszek.

- Efelől nincs kétségem – Remus kiterelte Siriust, majd még visszaszólt. – Bezárom az ajtót, de amint tudok, jövök.

- Furcsa, hogy az apja még nem jött érte, nem? – kérdezte Sirius, a mellette haladó Remustól.

- Mi? Ja, de, igen, furcsa…

- Ha végeztünk, javaslom, feküdj le aludni. Pocsékul festesz. 

- Akkor hát mindenkinek sok szerencsét és jó éjszakát!

Remus Lupin még fel sem állt a helyéről, már magán érezte Piton égető tekintetét. Felnézett a férfi szemébe, majd alig láthatóan bólintott, jelezve, hogy tudja, mit akar a másik, és már indult is a könyvtárszoba felé. Siriust – talán azért, hogy neki időt nyerjen – Dumbledore még visszatartotta pár szó erejéig.

Mikor Lupin benyitott a könyvtárba, először csak a hatalmas spirál-galaxist látta, ami eltakarta a szoba teljes mennyezetét. Gyönyörű volt, és valószínűleg el is nézte volna egy darabig, ha nem lett volna más dolga.   

Matt a padlón aludt, a galaxis alatt, egy nyitott könyvre borulva. Remus óvatosan megemelte, majd egy illúziós bűbájjal elrejtette a fiút és már indult is vissza a konyhába.

Sirius magában füstölögve trappolt fel a könyvtárba. Remélte, hogy elég lesz csak egy pillantást vetnie Mattre, és sikerül majd lehiggadnia, ám mikor kivágta maga előtt az ajtót csak az általa varázsolt fénylő csillaghalmazt és a varázslatot tartalmazó könyvet találta ott, ahol ő alig egy-két órája a fiút hagyta.

- Ah, minden bizonnyal az apja végül beesett érte – legyintett. Maga sem tudta miért, de csalódott volt, hogy a fiú nem vitte magával a könyvet, de aztán elhessegette a gondolatot. Felvette a földről a könyvet és visszarakta a polcra. – Majd legközelebb figyelek, hogy elvigye.

Már fordult, hogy máshol keressen nyugtatót, mikor az orrába furakodott a vérfarkasok félreismerhetetlen szaga.

- Ha viszont Remus jött érte, akkor még elcsíphetem! – lekapta a könyvet a polcról, és barátja szagát követve keresztülszáguldott a házon, a konyha felé, ahonnan jött.

Remus időközben leért a konyhába.

- Nem ébresztettem fel – mondta. Perselus bólintott, majd az alvó gyerekért nyúlt, hogy átvegye.

- Apa? – kérdezte Matt, mikor a helyzetváltozás miatt felriadt.

- Én vagyok – felelte Piton, de nem tette le a fiút. –Aludj csak nyugodtan, mindjárt otthon leszünk.

- Várj… a-a könyv – ásította Matt. – Fent maradt.

- Milyen könyv?

- Tudományos segédvarázslatok II. Sirius nekem adta, hogy majd megtanulhassam belőle azt a bűbájt, amivel a Nagyterem mennyezete is meg van bűvölve.  Nem egészen olyan, sokkal nagyobb. Nagyon szép – Matt az összefüggéstelen morgás végére már vissza is aludt.

- Ha tudsz még várni pár percet, felszaladok érte – ajánlotta Lupin.

Piton egy hosszú pillanatig töprengeni látszott, de végül beleegyezően bólintott. Remus sarkon fordult, de még mielőtt elérte volna a konyhaajtót, az kinyílt és Sirius lépett be rajta, kezében a kérdéses könyvvel.

- Tehát már elment – morogta maga elé, kissé csalódottan. Még nem vette észre Pitont. – Na mindegy.

- Sirius… - Remus maga sem tudta, mit akar mondani. Egyetlen mondattal úgy sem tudja megszerezni a könyvet és kitessékelni barátját.

- Sirius? – Remus kétségbeesetten nézett az ajtóban álló férfire. Matt riadt fel Piton karjában, s tette fel jól hallhatóan a fenti kérdést. Most már Black is észrevette, hogy élete aktuális értelme gyűlöletet tárgyának kezében leledzik.

- Merlin – nyögte.

Remus, kihasználva a másik pillanatnyi dermedtségét, gyorsan kivette a könyvet Sirius kezéből, és Matt felé nyújtotta.

- Ez az?

- Aha.

- Matthew! – sziszeget Piton, mire Matt észbekapott.

- Úgy értem, igen, és köszönöm.

- Szívesen. – Remus rámosolygott a félálomban lévő fiúra, majd egy gyors fejmozdulattal belenézett Piton szemébe. – Én…

- Ezt majd később megvitatjuk – csendült Perselus kemény hangja valahol Lupin elméjében.

- Jó éjszakát! – intett búcsút Matt. Sirius egy bizonytalan kézmozdulattal viszonozta a gesztust, de Matt úgy tűnt nem vette észre habozását. Még utoljára rámosolygott a két férfire, mielőtt apja kiábrándította volna.

Piton ezután mindkettőjüknek biccentett, majd a még mindig tátott szájjal bámuló Blacket megkerülve sebes léptekkel elhagyta a házat.

Miután a bejárati ajtó nyikorogva becsukódott Pitonék mögött, Sirius összeszűkült szemmel Remushoz fordult.

- Pedig pont ma jutottam arra az elhatározásra, hogy nem érdekel az apja – mondta fáradtan. Elsétált Remus mellett és felült az asztalra. – Szeretem azt a kölköt… Még akkor is, ha annak a rohadéknak a fia.

- Perselus nem olyan rossz, mint hiszed. – Black felmordult. – Tudom, mit gondolsz róla, de leszel szíves magadban tartani. Sem én, sem más nem kíváncsi a gyalázkodásodra. Fontos feladatot lát el, és ezért a legkevesebb, hogy…

- Vigyázunk a fiára?

- …és nem pocskondiázzunk egyfolytában – fejezte be a mondatot helyeslőn bólogatva  Remus. – Pláne nem érdemtelenül.

- Zsíroshajú szemétláda, aki szemrebbenés nélkül nézné végig nem csak az én halálomat, hanem a tiédet is! – Sirius nyugalmat erőltetett a hangjába, de Lupin tudta, hogy pillanatokon belül robban, csak még nem hergelte fel magát… eléggé. – Harryét, a Weasley kölykökét, Dumbledore-ét…!

- Elég! – emelte meg a hangját Remus. – Itt és most hagyd abba. Te is tudod, hogy ez nem igaz.

- Nem igaz mi? Egy évvel ezelőtt dementorcsókra ítélt volna téged is! Ha Harryék nem lépnek közbe…

- Mindenki követ el hibákat, ő éppúgy, mint te. – Sirius szemei elsötétültek.

- Ez övön alul volt… - Remus először értetlenül nézett á, csak aztán fogta fel mit mondott.

- Ne haragudj… Tudod, hogy nem úgy értettem. – Sirius leugrott az asztalról, és az ajtó felé indult. De nem ment ki, csak megállt, és a fejét az ajtókeretnek támasztotta.

- A sors fintora, nem? – kérdezte keserűen. – Mi voltunk a nagymenő jófiúk, ő meg csak egy kis különcködő senki, aztán halálfaló, most mégis neki van normális élete.

- Normális? – Lupin felvonta a szemöldökét. – Elárulnád mi abban a normális? Az, hogy időről időre olyanokhoz kell adnia a fiát, akik gyűlölik őt, míg őt félholtra átkozza az évszázad sötétmágusa? Ez neked a normális?  

- Merlinre, ezt egy szóval sem mondtam! Csak azt, hogy míg Harry a mugliknál, te az utcán éheztél, én Azkabanban rohadtam, neki rendes állása volt, és Merlin tudja honnan lett egy fia! Egy nagyszerű fia! Ó, hogy utálom! Gyűlölöm! Érted, Remus, gyűlölöm!

- De miért?

- Mert nekem nincs! Komolyan mondom, legközelebb kitekerem a nyakát, aztán…

- Sirius!

- Jól van na! Nem mondtam komolyan…

- Szóval a gyerekkel nincs bajod? – vágott közbe Remus.

- Mindössze annyi, hogy van apja, miért?

- Jó, mert akkor én most megyek, és megmondom Perselusnak, hogy Mattet továbbra is szívesen látod a házadban.

- Hogy fog örülni… - morogta rosszmájúan Sirius. Remus legyintett, és kisietett az ajtón, fel a szalonba, a ház legnagyobb kandallójához.

- Roxfort, Piton-lakás!

- Mit akarsz, Lupin? – kezdte szokásos stílusában Piton.

- Matt alszik?

- Mit akarsz? – förmedt a vérfarkasra a férfi. – Közölni, hogy Black nem engedi többet a házába?! Emiatt kár szót vesztegetni, magamtól is tudom!

- Perselus, erről szó sincs – ellenkezett Remus, amit Piton levegőt vett. – Nincs semmi baja a fiaddal.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy lám, a te barátod jobb, mint én? – kérdezte gúnyosan Piton. – A drága Sirius túl tudta tenni magát az irántam érzett gyűlöletén, nem úgy, mint én Potterrel, igaz?

- Jó éjszakát, Perselus! – sóhajtotta Remus, és kimászott a kandallóból. – Még két ilyen hülyét! Merlin mentse a világot tőlük!