Írta: StormBird

Lektor: Nagini

Összegzés: Egy váratlan jutalom, ami először tehernek tűnik, majd valóban értékké válik

Korhatár: nincs

A jutalom

„- És ugyan milyen lenne az ember szerelem nélkül?

-Ritka- válaszolta a Halál.”

(Terry Pratchett: Bűbájos bajok)

-         Ez alkalommal is jó szolgálatot tettél mesterednek, drága Perselusom!

-         Örömmel tettem, Nagyúr.

-         Gondolom – nevetett fel Voldemort hidegen – De ezért az információért most külön jutalomban részesülsz.

-         Uram, ha így gondolod, akkor megtisztelve érzem magam.

Voldemort kígyószerű arca ismét rémisztő mosolyba fordult.

-         Az én jó öreg bájitaltan professzorom! Mindig szolgálatkész és elhivatott. És nem vár elismerést. Nem úgy, mint az a haszonleső és állandóan bájolgó Malfoy.

-         Talán kétségeid vannak vele szemben, lordom?

-         Nem, drága Perselus, semmiképp. Túl gyáva ő ahhoz. Nem lenne mersze ellenem fordulni, még ha akarná, akkor se. Gyere közelebb!

Piton engedelmeskedett, és fél térdre ereszkedett a Sötét Nagyúr széke előtt.

-         Itt az ideje- szólt az évszázad sötét mágusa – hogy megkapd a jutalmad.

Intett egyet a kezével, mire a közeli asztalról egy pergamenlap süvített át a szobán.

-         Fogd, és írd alá! –utasította Pitont.

Amaz kitekerte az iratot, és habozás nélkül alákanyarította a nevét a felkínált lúdtoll segítségével. A Nagyúr felnevetett.

-         Ez az, Perselus! Ezt szeretem benned! Semmi kérdés, semmi tétovázás! Még csak fel sem merül benned, hogy kérdésekkel zaklass!

Piton alázatosan hajtotta le a fejét.

-         Azért szeretnéd tudni, mi áll benne?

A másik férfi bólintott.

-         Ezennel birtokodba került a Leverage vagyon teljes egésze. Négy kastély, fél tucat birtok, meg néhány tonna galleon a Gringotts széfjeiből. Jól jön ez neked. Tudom, hogy a Winzengamot évekkel ezelőtt megfosztott téged a Piton-örökség legnagyobb részétől.

Piton meglepődve nézett mesterére.

-         Uram, igazán nem érdemeltem ilyen kegyet.

-         Csak ne becsüld alá magad, hű halálfalóm! Végül is te tetted lehetővé, hogy a mai támadás olyan sikeres legyen, melyről nem is álmodtunk! Ezen veszteségek után Dumbledore egy jó ideig nem velünk lesz elfoglalva.

-         Igen, uram. De…ez a vagyon…nem fog hiányozni valakinek?

-         Úgy érted, hogy a Leverage családnak? – vigyorgott ördögien Voldemort. - Ne aggódj, már csak egy tagja él a nemzetségnek, és ő boldogan osztja meg veled a tulajdonát.

Piton agyában titkon kellemetlen gondolatok támadtak.

-         Megosztani. – ismételte meg a férfi.

-         Úgy ám. Gratulálok, Perselus. A pergamen aláírásával hivatalosan is Miss Anne Leverage férje lettél.

~PP~

Piton tajtékzott.

„Az a rohadt, szemét, manipulatív őrült! Hogy dögölne meg helyben, ott, ahol van! Miért nem talált magának jobb elfoglaltságot? És miért éppen őt szemelte ki? Milyen úr az, aki még saját szolgáit is kéjes örömmel hozza lehetetlen helyzetekbe? Mert ez, ez az egész…Oh, az az undorító vigyor azon a visszataszító pofán! Hogy élvezte a meghökkenésem! Elmebeteg állat! Összeboronálni engem egy vadidegen nővel. Mit boronálni: összeadni! Álmomban se jutott volna eszembe ennél szörnyűbb büntetés. És még volt képe jutalomnak nevezni! Bah!”

Ilyen és ehhez hasonló gondoltok cikáztak a feldühödött professzor fejében. Nem elég, hogy ma átkokat kellett szórni a Rend tagjaira, még ez is…

Perselus indulatosan lépett be a komor Piton-kúria halljába. Észre se vette a mellette loholó kicsi házimanót, pedig az éles hangon, vadul gesztikulálva próbált a tudtára adni valamit. Tőle akár földrengés is lehetett volna. Holtsápadtan, az idegességtől remegve vágtatott be a dolgozószobájába, és vad mozdulatokkal töltött magának egy hatalmas pohár skót whiskyt. Már majdnem a felét felhajtotta, mikor tudatosult benne, hogy nincs egyedül a szobában.

Azonnal lecsapta a poharat, míg másik kezével villámgyorsan előrántotta a pálcáját, és nekiszegezte azt a betolakodónak.

Egy nőnek.

Egy viszonylag fiatal, seszínű hajú, jellegtelen nőnek, aki riadt, nagy szemekkel bámult rá.

-         Kicsoda maga, és mit keres a házamban? – kiáltott rá Piton, de amint kimondta, már tudta, mit kap válaszul.

-         A-Anne Le-Leverage – csúszott ki halkan a nő remegő száján.

Piton elrakta a pálcáját, és összehúzott szemmel méregette a … feleségét. „Merlinre!” – gondolta lehunyt szemekkel „Még gondolatban kimondva is rémes”.

-         Nem gondoltam, hogy máris itt lesz. - mondta végül nyugodtabb, összeszedettebb hangon a férfi.

-         A Nagyúr világosan megmondta, hogy mostantól magával kell legyek. Éjjel-nappal. Jó feleség hű alattvalója mellett - az asszony hangjából kicsengő enyhe gúnyra nem lehetett nem odafigyelni.

-         Nem én kértem, hogy így legyen, higgye el!

-         És persze a hozományként járó vagyonomat sem akarta! – csattant fel indulatosan a kis nő, de gyorsan hátrébb is lépett egyet, látva az újdonsült férje szeméből felcsapó szikrákat.

-         Egy órával ezelőttig még azt se tudtam, hogy maga meg a vagyona egyáltalán léteznek!

Pitonnak mostanra végképp elege volt a napból. Hihetetlen erős kísértést érzett, hogy jól leteremtse a nőt, és kidobja a házból. Muszáj lesz megnyugodnia. Legjobb tudomása szerint a nő nem tehet semmiről. Épp olyan kiszolgáltatott helyzetben van, mint ő, sőt…

Nem tudott sokat kiszedni a Nagyúrból az új Mrs Perselus Pitonról. Lord Voldemort csak annyit jegyzett meg, hogy nem túl érdekes, nem túl okos, és a legkevésbé sem tartozik a hatalmas varázslók közé. Ellenben egy óriási vagyon egyetlen örököse, és egy évszázadokra visszamenően aranyvérű család leszármazottja. És, hogy minden bizonnyal megfelelő fiúkat szül majd Pitonnak, akik apjukhoz méltóan szolgálják majd urukat és parancsolójukat. És sajnos, eme utóbbit nagyon is célzatosan jelentette ki az a pokolfajzat. Látszott rajta, hogy nem csak óhajt, elvárja az utódnemzést, minél hamarabb. És ez aztán felettébb különös és érthetetlen kívánság, amit nem igazán tudott mire vélni. Elgondolkoztató…

Piton vetett egy pillantást a dermedten álló nőre, majd elhessegette magától az utóbbi gondolatot. Van most sürgetőbb problémája is. Fogalma se volt, mihez kezdjen az asszonnyal.

~PP~

Másnap Piton az eső kopogására ébredt. „Remek” –gondolta „Ez a nap is megint jól kezdődik”. Kimászott az ágyából, megmosdott, majd felötözve lesétált az étkezőbe. Az ajtón belépve új lakójával találta szemben magát. Az épp a hatalmas tölgyfaasztalnál ülve reggelizett. A férfi beléptekor felpillantott, és hatalmas szemeit ráfüggesztve némán bámulta.

„Milyen idegesítő! Mereszti a szemét, mintha legalábbis három fejem lenne, vagy mi. Borzasztó az a tekintet. Még az a dög Voldemort is megirigyelhetné” – futott át Piton agyán.

Tegnap nagy nehezen eljutottak odáig, hogy tudtak néhány értelmes szót váltani. Mindketten tökéletesen tisztában voltak lehetetlen helyzetükkel, akaratuk ellenére kötött házasságukkal. Piton a nő szavaiból valami olyasmit szűrt le, hogy valami régi szerződés kötelezte őt engedelmességre Tudodkivel szemben.

„Na, nem mintha ezt a szürke egérkét egy szimpla fenyegetés nem tette volna készségessé” – gúnyolódott magában Piton, de tartózkodott hangosan kimondani. Egyelőre úgy tűnt, a kapcsolatuk nem megmásítható, és világos feladatot ró ki rájuk. Kis-Piton-gyártás. Sürgősen.

Perselus csak azt nem tudta, hogy fognak eljutni odáig. Egyáltalán nem találta a nőt vonzónak. Ezzel nem is lett volna baj, a külsőségeken túl lehet lépni. Önmagát sem tartotta szőke hercegnek. De mindig is, ha egy nővel hosszú távon intim viszonyt akart kezdeni, fontosnak tartotta, hogy a kiválasztott személy rendelkezzen bizonyos értékelhető tulajdonsággal. Olvasottság, erő, értelem és némi humorérzék, ami jól jön az ő cinikussága mellett.

Bár most még annyival is megelégedne, ha egyszerűen szimpatikusnak találná. De nem: kettejük között nem volt semmiféle szikra. Se vágy, se barátság alapú. Nem hitt abban, hogy egyáltalán valaha kedvelni fogja.

Rossz, nagyon rossz.

Ráadásul, ha jól látja, a kis vakarcs nem hagyott neki egy korty kávét sem.

~PP~

Piton nehezen ugyan, de megállta, hogy ne kezdjen el kiabálni a nővel. Új taktikát választott: levegőnek nézte. Ez nem is volt nehéz, mert az asszony nem az a típus volt, akire felfigyelnek az emberek.

Egy hét múlva azonban kezdte belátni, hogy ez a viselkedés nem vezet jóra. Most már össze vannak kötve. Kezdenie kéne valamit szerencsétlen kapcsolatukkal.

Megpróbált hát beszélni a feleségével, de összeszorított foggal szűrte le a tanulságot: a nő nemhogy nem okos, de meglehetősen sótlan is. Bármit kérdezett tőle, csak alig hallhatóan motyogta el semmitmondó válaszait. Láthatóan nem foglalkoztatta a politika, a történelem, a közélet. Nem mutatott érdeklődést a szokásos női dolgok iránt sem: művészet, háztartás, partik, vásárlás. Nem volt különösebb tehetsége a szimpla varázslatok terén sem, és Piton elhűlve vette tudomásul, mikor kedvenc bájitalai kapcsán a nő mindössze annyit mondott: ő sosem szeretett semmit se kotyvasztani.

Az ifjú Mrs. Piton napról napra unalmasabb, sőt, ostobább ember benyomását keltette.

~PP~

A házaspár számára nagy megkönnyebbülést jelentett a nyár vége. Perselus visszatért a Roxfortba, így megszűntek mindennapi találkozásaik. A hétvégéket ugyan továbbra is együtt töltötték, hogy ne keltsenek gyanút a Sötét Nagyúrban, de ez többnyire csak az egy szobában való tartózkodást jelentette. Még csak szóba sem álltak egymással.

Mikor a Lord mohón arról érdeklődött, hogy várható-e már a gyermekáldás, Piton faarccal csak ennyit mondott:

„Még nem ért minket ekkora öröm, de mindketten reméljük, hogy a következő tavaszra már bővül a családunk, jó uram.”

Azt az információt, hogy erre igen kicsi az esély, hiszen még hozzá sem értek egymáshoz a házasságuk ideje alatt, mélyen eltemette elméjében.

~PP~

Immár három hónapja tartott az új tanév, mikor Piton az egyik hétvégén különös dologra lett figyelmes. A felesége valahogy megváltozott. Miközben csendesen szemlélte a karosszékéből a hímezgető asszonyt, úgy tűnt neki, mintha jobban nézne ki. A haja sötétebb, egyenletesebb árnyalatot vett fel, a bőre kellemes rózsaszínre váltott, a mozdulatai finomabbak és kecsesebbek voltak. Egyenesen csinosnak volt nevezhető.

Piton összeráncolta a szemöldökét. A nők nem szoktak az egyik percről a másikra kivirágozni, hacsak nincs komoly dolog a háttérben. Mondjuk egy szerető.

Piton dühösen pattant fel a székből, és felráncigálta feleségét a kanapéról. Nem törődve annak ijedt tekintetével, haragosan kiabálni kezdett:

-         Ki az? Azonnal mond meg, különben súlyos árat fizetsz! Gyerünk, valld be!

Anne értetlenül és riadtan bámult férjére, ledöbbenve a hirtelen és indulatos kifakadáson.

-         Ne nézz ilyen tudatlanul, asszony, azt hitted talán, hogy eltitkolhatod előttem???

-         Mégis mit?- jött meg a hangja a másiknak.

-         Hát azt, hogy megcsalsz! Jól kihasználod a távollétemet, mi? Na, gyerünk, mond el, ki a szerencsés férfi, és akkor talán nem átkozlak a földig!

-         Most viccelsz ugye?- nevetett fel az asszony, és Piton a kellemes hangtól meglepődve gyengített a szorításon, és a nő odébb tudott lépni.- Már hogy csaltalak volna meg? Ki sem mozdulok a házból! Vendégeket is csak akkor fogadunk, ha te is itt vagy!

-         Na persze! Akkor minek köszönhető a csinos külső? Talán bevetettél néhány szépség bűbájt a kedvemért? – kérdezte Piton mézesmázos, nem sok jót ígérő hangon.

Azonban rögtön torkára forrt minden további megjegyzés, mikor látta az asszonyt elpirulni, és csillogó szemmel, szinte szeretettel ránézni. „ Most meg mi van?” –gondolta megbabonázva.

A nő összekerülésük óta először őszintén és szívből elmosolyodott, amitől úgy felragyogott az arca, hogy Piton képtelenségnek tartotta, hogy valaha is csúnyának láthatta.

-         Mi…Mi ez az egész, Anne? – tudomása szerint most szólította először nevén az asszonyt.

-         A Leverage vérvonal. – jelentette ki a nő, mintha ezzel mindent megmagyarázna.

-         Vagyis? Ez nekem nem mond semmit.  –mondta Piton, de minden türelmetlenség vagy gúny nélkül.

Anne felsóhajtott, és pirulva mondani kezdte.

-         Ősi varázs, a Leverage család női ágának sajátja. Mindenki olyannak lát, amilyennek gondol. Ha valaki barátsággal közeledik felém, kedves, aranyos nőnek talál majd. Ha valaki mondjuk, hm, versenytársként tart számon, akkor én leszek neki a tökéletes ellenfél. Ha valaki nem kedvel, mint például te, mikor megismerkedtünk, akkor…

-         …akkor a személyed testesít meg mindent, amit nem szeret.

-         Igen.

-         Hogy most másnak látlak, az ezek szerint azt jelenti…

-         Hogy kezdesz megkedvelni- mondta mosolyogva a lány, majd Piton fancsali képét látva gyorsan hozzátette - De legalábbis most már elfogadsz. Megbarátkoztál a helyzetünkkel, ezért kezdesz „tisztábban” látni.

-         Értem. Illetve talán nem teljesen: a külső egy dolog, de miért érzem úgy, hogy most gördülékenyebben megy a beszélgetés, és tartalmasabbak és értelmesebbek a hozzászólásaid, noha semmi lexikális dolog nem került szóba?

-         Hát igen, ez egy nem kellemes vonzata a természetemnek: te kivetítetted rám, hogy egy ostobácska, műveletlen és egyhangú személy vagyok, és amíg veled voltam, így is éreztem magam. Nem is tudtam másképp viselkedni.

-         Akkor lehet, hogy a külön töltött idő is segített másképp látni a dolgokat?- kapott Piton a lehetőségen, reménykedve, hogy így nem kell mélyebben belegondolnia a ’kedvelős’ részbe.

-         Persze- mosolygott a lány megértően. – De a lényegen ez se változtat. Most már nem kerülhetsz el szótlanul, férjem-uram.

Anne közelebb lépett Perselushoz, és mindössze egy apró tétovázás után átkarolta, és a mellkasára hajtotta a fejét.

Piton dermedten állt egy percig, aztán esetlenül viszonozta az ölelést.

A dolgok vitathatatlanul megváltoztak.

~PP~

Perselus hónapok óta most először nem érzett felhőtlen megkönnyebbülést az iskolába való visszatéréskor. Ez a hétvége a szokásosnál jóval kellemesebb volt. Anne és ő egész jól elbeszélgettek, és sok meglepő dolog derült ki.

Először is az asszonyt igenis érdeklik a világ eseményei, sőt, nemcsak a varázslók, de a muglik közéletében is rendkívül tájékozott. Szeretett olvasni, és odavolt a klasszikus mugli zenéért, amit –bár Perselus sosem ismerte volna be- a férje is nagyon szeretett. És még főzni is tud- ráadásul házimanók segítsége nélkül!

Perselusnak a legfőbb örömöt azonban az jelentette, hogy kiderült, az a „kotyvasztásos” dolog nemcsak az ebédkészítés kérdésében cáfolódott meg. Anne, bár nem volt olyan egyértelmű tehetsége a bájitalokhoz, mint férjének, de tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi mire jó, és örömmel figyelte Perselust munkája közben.

A hétvége folyamán egyetlen egyszer sem hangzott el hangos szó, és a végtelen csönd és unalom is tovaszállt. Perselus egészen feltöltődött: jólesett neki a kellemes csalódás, a tartalmas beszélgetéssel eltöltött órák. No meg felesége kivirágzó szépsége sem vált kárára.

A végén azon kapta magát, hogy hiányolja az asszony társaságát, és elkezdte várni a hétvégéket.

~PP~

Az év vége gyorsan eljött, de Perselust nem derítette jókedvre a hóval fedett Roxfort látványa. Szokása szerint itt kellett, hogy töltse a karácsonyt, és a hétvégékkel ellentétben most nem mehetett haza, hogy a feleségével töltse az ünnepeket. Túl sok fiatal Mardekáros maradt az iskolában, szükség volt a házvezető tanár állandó jelenlétére az egyébként szinte kihalt épületben.

Nem szívesen ismerte be, de ebben az évben nem akarta magányosan tölteni a szeretet ünnepét, még akkor sem, ha eddig nem tartotta sokra a karácsonyi őrületet.

De most…most volt valaki, akivel talán…talán megtapasztalhatta volna, milyen is egy boldog ünneplés. Anne és ő mostanra igazán jó barátokká váltak, és Perselus megszokta, sőt megszerette a nő állandó jelenlétét.

„Vajon a közös beszélgetések tették?”- gondolkozott a férfi- „Mikor engedtem magamhoz ilyen közel? Mellette minden sokkal könnyebb. A beszéd, a megnyílás, Merlinre, még az őszinte mosolygás is. Úgy érzem, ő önző érdekek nélkül figyel rám, bár ki tudja, mit talál bennem érdekesnek. Egyáltalán valóban annak talál? Vagy ő is csak a lehető legjobban próbál helytállni a mi kényszerházasságunkban? Olyan szép mostanában. Szinte ontja magából a fényt. Mellette néha, néhány percre embernek érzem magam újra, és nemcsak a háborúban és kémkedésben megtört és kifáradt, bűntudattal küzdő árulónak.”

Perselusba hirtelen belehasított a felismerés:

„Lehet, hogy ez a szerelem?”

~PP~

Folytatás