|
7. fejezet
Salvador Benevolus
7. fejezet
oO* Grimmauld tér 12. *Oo
Malfoy keze annyira remegett az idegességtől, hogy célozni sem tudott. Harry számára azonban kiderült: ő már nem fogja megtenni.
– Majd én! – recsegte Greyback, és vicsorogva megindult Dumbledore felé.
– Azt mondtam, nem! – kiáltott rá a durva képű.
Fény villant, és az ártás a mellvédnek lökte a farkast.
Harry ki akart törni, segíteni valahogy az igazgatón…
– Tedd meg, Draco, vagy állj félre, hogy valamelyikünk…
A mondatot már nem tudta befejezni a nő, mert kivágódott a toronykilátó ajtaja, és megjelent Piton. Megállt a csigalépcső tetején, tekintete gyorsan végigszaladt a jelenlévőkön.
– Van egy kis gond, Piton – szólt a ragyás Amycus, pálcáját az igazgatóra szegezve. – Úgy tűnik, a gyerek nem képes…
Harry egy kicsit megkönnyebbült: most az egyszer örült Pitonnak. Megmenti az igazgató életét, és minden rendben lesz…
Újra Dumbledore-ra nézett, és csak akkor vette észre, hogy halkan Piton nevét mondja.
– Perselus…
Piton nem szólt egy szót sem, csak megindult előre. Malfoyt durván félrelökte, a három halálfaló pedig hátralépett, hogy ne állják útját.
Harry látta Piton arcán a tömény gyűlöletet, és undort.
– Perselus… kérem…
Piton felemelte a pálcáját, és Dumbledore-ra szegezte.
- Avada Kedavra!
A pálca hegyéből kitörő zöld fénycsóva a mellkasa közepén találta el Dumbledore-t… az igazgató pedig zuhanni kezdett, le a mélybe…
… Harry is zuhant vele együtt, egy másik helyre, ahol bosszút akart állni.
Ott álltak egymással szemben húsz méterre: ő és Piton. Harry nem tudott gondolkodni, csak szórni akarta az átkokat, mindent, ami eszébe jut…
– Cruc…
Végig sem mondta az átkot, de már Piton egy villámgyors ártással ledöntötte őt a lábáról. Harry a hasára fordult és felpattant, épp mikor a tagbaszakadt halálfaló elordította magát:
– Piroinitio!
Dörgő robaj hallatszott, s a következő pillanatban narancssárga fény árasztotta el valamennyiüket: Hagrid háza lángokban állt.
Hagrid ordított valamit, de Harry már nem értette. Egyedül csak az érdekelte, hogy Pitont feltartsa.
– Crucio! – kiáltotta ismét, de Piton ezúttal is kivédte a varázst, és gúnyosan elmosolyodott.
– Ne próbálkozz főbenjáró átkokkal, Potter! – kiáltotta, túlharsogva a tűz ropogását, Hagrid bődüléseit, és az égő házba zárt Agyar rémült ugatását. – Nem vagy hozzá elég bátor… mint ahogy ahhoz sem, hogy elmondd nekem az igazságot! Te vagy mindenért hibás, azért is, hogy a testvéred meghalt!
Harry nem értette, miről beszél Piton… hiszen neki nincs is testvére!
– Incarcer… - ordította Harry, de Piton egy lusta pálcaérintéssel beléfojtotta az ártást.
– Támadjon! – dühöngött Harry. – Támadjon, maga gyáva…
– Én vagyok gyáva, Potter? – harsogta Piton. – Magadat minek neveznéd? Mindenkinek hazudsz, mindenkit folyton megtévesztesz! Ezzel az ésszel a Mardekárban tényleg sokra vihetted volna!
– Stup…
– Mindent kivédek, amíg meg nem tanulod csukva tartani a szádat és az agyadat! – kiáltotta Piton.
– Obstruc…
Mielőtt Harry végigmondhatta volna az ártást, iszonyatos fájdalom hasított a testébe. Összerogyott a gyepen a mérhetetlen kíntól… Piton addig fogja kínozni a sok hazugságért, amíg belepusztul, vagy beleőrül…
Miért kellett annyit hazudnia? Nem a Griffendélbe kellett volna kerülnie… ugyanolyan hazug, mint bármelyik halálfaló...
– Ne! – mennydörgött Piton hangja, s a fájdalom egyszeriben elmúlt. Harry zihálva kuporgott a sötét fűben, és a pálcáját szorongatta. Valahol a feje fölött Piton tovább kiabált:
– Elfelejtetted mi a parancs? Potter az enyém!
Harry valahol érezte, hogy ez nem lehet a valóság… mintha már megtörtént volna ez, de nem így…
Kinyitotta a szemét, és maga fölött látta Piton, őrült tekintettel.
– A halottnak hitt testvér miközben túl akarja élni a világa pusztulását, megöli a saját fiamat! – üvöltötte Piton, fenyegetően ráfogva a pálcáját. – Szerinted meddig tudtad volna titkolni, hm?
– Én…
– Megölted a fiamat, nem érdemelsz semmi mást, csak halált! – kiáltotta Piton, és nem késlekedett. – Avada…
Harryt már nem érte el az átok. Valaki olyan erővel rázta meg, hogy azt hitte, megmarad a nyoma a karján.
– Harry, ébredj már fel!
Kinyitotta a szemét, és újra szembetalálta magát Pitonnal, aki még az előbb ki akarta mondani rá a halálos átkot. Teljesen leizzadt, a hátán futkosott a hideg, ahogy feküdt a jéghideg kövön. Felült, és lerázta magáról a gyűlölt tanár kezét.
– Engedjen el! – kiáltott fel rémülten, és ültében hátrább csúszott a hideg földön. Piton meg fog ölni, nem fog késlekedni most sem…
– Nyugodj már meg, Harry! Senki sem fog bántani! – mondta Piton nyugodtan. Túlságosan is nyugodtan, ami nagyon nem tetszett Harrynek.
Harry ebben a pillanatban nem tudott reálisan gondolkodni, a szíve őrült sebességgel dobogott. Ki akart jutni innen, ahol Piton nem élheti utol…
– Nem hiszek magának… az előbb is… - motyogta Harry, azt sem tudta, hogy mit higgyen. Hátrálni kezdett ültében, egészen az éjjeliszekrényig.
Piton háta mögött megjelent Draco Malfoy.
– Perselus… mi van vele? - kérdezte rémülten.
Piton hátrafordult egy pillanatra, így Harry gyorsan felnyúlt a pálcájáért, ami az éjjeliszekrényen feküdt.
– Ne jöjjön közelebb! – sziszegte Harry, és ráfogta a pálcáját az előtte térdelő Pitonra.
– Harry! Nem fog téged senki sem bántani! Sem én, sem Draco! – bizonygatta Piton, és kezével a háta mögé tolta Malfoyt, mint aki tényleg tart tőle, hogy megtámadja.
Hát persze! Most is azt a szemét mardekárost védi, aki majdnem megölte Dumbledore-t. Gyilkosok, gyilkosok mind…
– Draco, hozz egy Nyugtató főzetet! – utasította Piton Malfoyt, aki felpattant, és a szekrényhez lépett. – A legfelső sorban találod, az a nagy kerek üveg.
– De az nagyon…
– Azt hozd! – Piton még egy kicsit közelebb jött Harryhez. – Harry, légy szíves add ide azt a pálcát, még mielőtt valami őrültséget teszel.
Harry szemüveg nélkül is látta, hogy Piton arcán már megint az a sunyi tenyérbe mászó arckifejezés van, mint akkor…
– Mondtam, hogy ne jöjjön közelebb! – kiáltotta újra kétségbeesetten. Valami azt súgta, hogy Piton nem fogja bántani… de a másik énje viszont az ellenkezőjét állította. – Különben…
Egy pillanat műve volt az egész: Piton követhetetlen mozdulattal kirántotta a kezéből a pálcát. Átadta Malfoynak, és egészen közel jött hozzá. Harry hátrált, ameddig csak tudott, egészen az éjjeliszekrény mellé a falig. Felhúzta a térdét, és átkarolta.
– Hagyjon békén… - motyogta maga elé, közben előre-hátra ringatva magát. Piton közelebb jött, és kezével megérintette a vállát. Harry dühösen lerázta magáról. – Ne érjen hozzám!
– Totál ki van bukva… - suttogta halkan Malfoy, aki átnyújtott Pitonnak egy gömbölyű üvegcsét.
Harry most már nem érdekelte semmi… úgy érezte, egyedül van, mindenki meghalt számára… Piton elkábítja, kivallatja mindenről, aztán megöli…
– Igyál egy pár kortyot – mondta Piton. Harry felemelte a fejét, és rájött, hogy most már menekülni sem tudna, körbe van kerítve a mardekárosokkal. Piton bal kezével szorosan átkarolta, a jobb kezével pedig a szájához szorította az üvegcsét. Beletörődve hagyta, hogy Piton megitassa a szörnyű ízű kotyvalékkal, ami akár méreg is lehet… Csak nyelte a bájitalt kortyról – kortyra. – Még egy keveset.
Nem tiltakozott többet, érezte, hogy a bájital kifejti hatását: elernyednek az izmai, és belül a lelke mélyén a nyugalom árad szét. Elhagyta minden ereje, és a feje oldalra bukott. Érezte, hogy szorosan tartják őt, hogy ne dőljön el.
Az előbb még itt volt Piton… most meg az érzés olyan volt, mintha itt lenne az apja… Mintha végre lenne valaki, akihez tartozhat, aki megvédi minden bajtól… Harry már azt sem tudta, mit higgyen.
– Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – hallotta Malfoy hangját… vagy Dracoét? Már ő maga sem tudta. – Ki tudja mennyi ideig üti ki ez az erős nyugtató.
– Muszáj volt – hallotta egész közelről a mély hangot. – Nem fog neki megártani.
– Csak éppen ki tudja, mikor kel fel legközelebb…
– Draco! – szólt rá az ideges hang. Megijedt, és még szorosabban szorította össze a szemét. – Ártanék szerinted Harrynek?
Az a valaki szorosan magához ölelve felemelte a hideg kőről. Érezte, ahogy egy puha helyre fektetik, és betakarják. Az ágy megsüllyedt az illető súlya alatt, ahogy mellé ült.
– Van róla valami fogalmad, mi történhetett? – kérdezte halkan valaki a távolból.
Harry már annyira kába volt, hogy alig hallotta a beszélgetést, ami körülötte zajlott.
– Nem tudom. Remélem, reggelre jobban lesz – mondta valaki egészen közel. Kellemes volt, ahogy az arcán végigsimított. Talán ilyen lehet, ha valakinek van egy apja, és törődik vele? – Nincs láza, úgy tűnik, nem beteg. Azt hiszem, egy rémálom előhozta az elfojtott fájdalmat, amitől teljesen kiborult.
– Akkor nem a Sötét Nagyúr volt?
– Nem. – Az az ismeretlen sóhajtott egyet. A hangja annyira hasonlított Pitonéra… de az most szökésben van, nem lehet itt… - Menj, Draco aludni, én még ébren maradok egy kicsit.
Draco? Mit keres itt Draco? Harry próbált gondolkodni, de nem ment… teljesen össze volt zavarodva.
– Rendben, Perselus…
Piton itt van mellette, a gyilkos, az áruló, aki elárulta Dumbledore-t… Próbált beszélni, de már arra sem volt ereje, így csak halkan nyöszörgés hagyta el a száját.
– Nincs semmi baj.
Harryt végül magával rántotta a nyugodt, békés sötétség.
Amikor felébredt, a szemét sem tudta kinyitni, annyira fáradt volt. Átfordult a jobb oldalára, háttal az ajtónak. A szobában teljes csend uralkodott, valószínű már délután lehetett, és Piton meg Draco pedig órán tartózkodhattak.
Összekuporodott a takaró alatt, és visszagondolt a tegnap estére. Valami ködösen derengett…
Lefekvés előtt a kedvenc regényét olvasta, aztán elaludt fölötte, amíg Pitonék a feladatok megoldásán dolgoztak. Aztán… Harry nyelt egyet, ahogy agyába visszakúsztak a rémképek arról a napról, amikor Piton megölte Dumbledore-t. De a ma éjszakai álom más volt… Piton őt hibáztatta Potter haláláért.
És ahogy utána viselkedett… teljesen elvesztette a fejét!
Harry rájött: majdnem elárulta kilétét a viselkedésével. De nem tehetett róla… hisz teljesen kiborult az emlék hatására. Talán nem kellett volna annyira magába fojtani azt a sok bánatot, ami már Sirius halála óta hordoz. Ez a bezártság még rá is tett egy lapáttal.
Utána már alig emlékezett valamire… pálcát rántott volna Pitonra? Csak nem…
Annyira elmerült a gondolataiban, észre sem vette, hogy valaki bejött, és becsukja maga után az ajtót. Üvegcsörömpölések, suhogó talár. Hát persze, igazán tudhatná, hogy az itteni Piton nem hagyja magára, ha nincs jól.
Piton a hangokból ítélve még időzött a szoba túlsó végén. A zajokból úgy tűnt, a bájitalkészletet tölti fel. Dolga végeztével halotta, ahogy közelebb jön; majd pedig megrogyott az ágy, ahogy leült mellé.
Harry nem akart vele beszélni, inkább úgy tett, mint aki még mindig alszik. Talán egy darabig sikerült is volna, ha nem érzett volna egy kezet a homlokán, mint aki azt nézi, lázas. Az érintéstől akaratlanul is összerezzent.
– Látom, felébredtél – mondta halkan Piton. – Jobban érzed magad?
Harry csak bólintott egyet a fejével, ahogy a párna engedte.
– Rémálom volt, Harry? – faggatózott tovább Piton, ami Harrynek egy cseppet sem tetszett. Nem akart többet arra a napra gondolni, amikor… – Ha elmondod, lehet, jobb lesz…
Ekkora elege lett. Gyorsan felült, leküzdve a rosszullétet, és dühösen nézett az ágya szélén ülő apjára.
– Ha eddig nem válaszoltam, az azt jelenti, hogy nem vagyok hajlandó beszélni róla! – üvöltötte Piton megrökönyödött arcába.
– Jobb lenne, hidd el – makacskodott tovább Piton.
– Nem, és nem! Hagyjon békén… – A mondatot már nem tudta befejezni. Az ordítás köhögésbe fordult át, és csak néhány perc után tudta abbahagyni. Mélyeket lélegzett, hogy legyőzze hányingerét.
Apja egy pohár vizet nyújtott feléje; ő elfogadta, és ivott egy – két kortyot.
– Miért vagyok ilyen pocsékul? – A hangja szinte teljesen elment, a kérdés végét már szinte suttogta.
Piton felhúzott szemöldökkel nézett rá.
– Az előbbi kérdésemre válaszolva azt mondtad, hogy jól vagy.
– Jól is vagyok! – szólt közbe rekedten. – Csak émelygek egy kicsit…
– Talán mégis igaza volt Dracónak, és enyhébbet kellett volna adnom – tette hozzá Piton. – Úgy reagált rá a szervezeted, mintha túladagoltam volna. Amondó vagyok, még pihenj egy kicsit. A rosszullét idővel el fog múlni, ne aggódj.
– Mit adagolt… tál túl? – kérdezte csodálkozva Harry, és hagyta, hogy Piton segítsen neki visszafeküdni.
Már megint olyan furcsán néz rá…
– Nem tiszták az emlékeid az éjszakáról? – érdeklődött halkan. Harry nemet intett a fejével, így Piton belekezdett a magyarázatba. – Az éjszaka közepén szörnyű rémálmod lehetett. Először forgolódtál, majd dobáltad magad, aztán kiáltoztál is. Alig tudtalak felébreszteni. Mikor végül sikerült, halálra voltál rémülve, és még pálcát is fogtál rám. Végül sikerül megitatnom veled egy erősebb adag Nyugtató főzetet.
– Mit kiabáltam…? – kérdezte rémülten Harry. Az álma minden percére emlékezett már, csak az utána történtekre nem pontosan.
– Teljesen összefüggéstelenül kiáltoztál mindenféle átkot. – Piton összeszűkült szemmel nézte őt. – Harcoltál Voldemorttal?
– Mondtam, hogy nem akarok beszélni róla! – szólt vissza ingerülten, és megfordult háttal Pitonnak. – Hagyjon békén…
– Rendben – mondta végül Piton. Felkelt az ágyról, és a szekrényből kerített még egy pár takarót Harryre. – El kell most mennem megtartani a következő megbeszélést. Nem szeretném, ha a távollétemben kitennéd a lábad a szállásunkról. Maradj ágyban, és pihend ki magad. Majd vacsora után érkezem vissza, és akkor majd meglátjuk, hogy holnap mehetsz-e órákra. Holnapután pedig már megyünk a főhadiszállásra.
Harrynek ez a túlontúl aggódás már sok volt. Ha nem Piton lett volna, hanem Remus, vagy Sirius… még örült is volna neki, hogy így törődnek vele.
– Az égvilágon nincs semmi bajom! Holnap szeretnék órákra menni! – Újra felült, küzdve a hányinger ellen. Piton az asztalnál állt, és épp egy köteg pergament vett fel az asztalról. – Csak, azért mert azt hiszed, hogy rosszat álmodtam, már beteg vagyok!?
Piton nem nézett fel pergamenekből, úgy válaszolt.
– Minden bizonnyal.
– Ez egyáltalán nem igaz! Csak rosszat álmodtam! – bizonygatta Harry. Nem is vette észre, mikor kezdett el megint kiabálni.
– Azt azért nem mondanám – felpillantott az olvasnivalójából. – Egy egyszerű rémálomtól nem borul ki senki ennyire. Te pedig hetek óta az idegösszeroppanás jeleit mutattad.
– Nem is borultam ki! Ordibáltam egy sort, és kész! – tiltakozott kétségbeesetten. De már sejtette, hogy Piton nem ok nélkül itatott meg vele annyi Nyugtató főzetet.
Piton nem válaszolt rögtön, mert előtte még több pergament halászott elő a szekrényből. Mikor már mindent összeszedett, kezében a tekercsekkel visszament az ágy mellé. Harry rémülten nézett fel Pitonra, akinek az arckifejezése most már közel sem volt békés.
– Ezt a hisztit fejezd be most rögtön! – kiáltott rá dühösen. – Nem emlékszel rá pontosan, mi történt tegnap, de én ott voltam végig melletted, és tapasztalatból tudom, nem csupán egy rémálom volt! Sok embert láttam már, köztük gyerekeket is, akiket akkora trauma ért, hogy még sokáig rémálmoktól szenvedtek!
– Ez egyáltalán…
– Ne vágj közbe! – ordította Piton. A hangja most már kifejezetten fenyegető volt. – Idővel rá fogok jönni, hogy mit titkolsz előlem, beleértve azt is, aki bántott! Szinte minden éjszaka rémálmoktól szenvedsz!
– Nincsenek is rémálmaim! – vágott vissza Harry, de ebben már nem is volt olyan biztos.
A bájitalok mestere viszont úgy tűnt, ettől még jobban dühbe gurul.
– Azt mondtam, ne vágj a szavamba! – Harry hátrahőkölt a régi, de oly ismerős dühös hangsúlytól, amit Piton mindig a bájitaltan órákra tartogatott. – Hidd el, mikor éjszaka két órakor megérkezek a gyűlésről, a saját szememmel látom! Tudod, hogy utálom, mikor a szemembe hazudnak! Azt meg pláne, ha a tulajdon fiam akar mardekáros ravaszsággal átverni! Az elmúlt percekben pedig végig így tettél!
Erre már Harrynek is elborult az agya.
– A francba is, megígérted, hogy többet nem turkálsz a fejemben!
– Ne szitkozódj itt nekem! – förmedt rá Piton. Harry régi ismerősként üdvözölhette apjának ezt az énjét, mint akkor, mikor belenézett a másik Piton merengőjébe. – Mikor fáradt vagy, és gyenge, teljesen megfeledkezel, hogy rétegekbe rejts a gondolataid mások elől! A legilimenciához pedig nem kérem az engedélyed, főleg ha sejtem, hogy hazudsz nekem!
Harry ledobta magáról a takarót, és talpra állt szembe Pitonnal.
– Na, szépen vagyunk! Valahányszor mikor gyanítod, hogy hazudok, rögtön neki állsz turkálni a gondolataimban!? Hát kösz szépen! – üvöltötte vissza Harry. A torka már iszonyatosan fájt, de ez most egy csöppet sem érdekelte. – Semmivel sem vagy különb, mint Voldemort! Ugyanolyan könyörtelen halálfaló vagy, mint régen!
Ijedten nézett fel Pitonra, akinek az arca zárkózott kifejezést öltött, és úgy tűnt, menten megfojtja őt. Ebben a percben nyílt az ajtó, és Draco lépett be fütyörészve.
– Sziasztok! – köszöntötte őket vidáman, aztán Piton felé fordult. – Perselus, már legalább tíz perce várnak rád a teremben.
Piton viszont nem foglalkozott Dracoval.
– Na ide figyelj! – sziszegte a fogai közt. Ujjával az ágyra mutatott. – Most rögtön lefekszel, és ott maradsz estig, amíg meg nem jövök!
– Nem úgy gondoltam… - suttogta Harry, próbálva meg nem történtté tenni a dolgot.
– Azt mondtam, feküdj vissza! – üvöltötte Piton, mint aki nem is hallotta Harry mondanivalóját.
– Nem akartam…
Piton fenyegetően tornyosult Harry fölé.
– Gyerünk! – sziszegte. – Vagy magam teszlek vissza!
Harry inkább nem szólt többet vissza, csak némán visszabújt a takaró alá. Piton olyan gyorsan fordult meg, hogy a talárja csattant egyet.
– Megyek, mert késésben vagyok – morogta dühösen, és kinyitotta az ajtót. – Draco, készítsd el a házi feladatodat, mire megérkezek. Harrynek pedig add oda a mai anyagokat.
– Rendben Per… - Piton meg sem várta a választ: bevágta maga mögött az ajtót. Draco várakozóan nézett Harryre. – Még sosem láttam ilyen dühösnek Perselust! Min veszekedtetek?
– Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez – mondta halkan Harry, miközben kezével masszírozta a nyakát. – De inkább ne akard tudni.
Draco szokás szerint cipőstül elterült az ágyán, és oldalra fordult.
– Nem tudom, mennyire van kedved tanulni… mert nekem semennyire sem – mondta végül. – De Perselus úgy is rájön, ha ma nem vesszük át a tanulnivalót, úgyhogy megyek, és hozom is.
– Rendben… legalább eltereli a gondolataimat.
Legalább két órányi rúnatan, majd bűbájtan után Harry úgy érezte, hogy szétrobban a feje a sok tanulnivalótól. Draco tényleg jó tanárnak bizonyult: sok mindent el tudott magyarázni, amihez értett. Már épp az utolsó anyagnál tartottak, befejezve azzal a tanulást.
Harry gondolatai viszont most teljesen máshol jártak. Legutóbbi veszekedésük járt a fejében, hogy miket vágott Piton fejéhez. Pedig Piton csak aggódott miatta, semmi több; ő meg úgy viselkedett, mint egy hisztis gyerek. Tényleg rémisztő volt a gondolat, hogy miket mondhatott álmában, nap, mint nap.
Ha Piton rájött volna valamire, arról már biztos tudna. Sejt valamit, de még nem jött rá semmire.
Még.
– Harry, mondd, figyelsz te rám egyáltalán?
Harry értetlenül nézett Dracora.
– Jaj, bocs nem – mondta halkan. – Elgondolkodtam egy kicsit.
– Sejtettem – sóhajtott Draco, és becsapta a könyvet. – Szerintem, pihenj egy kicsit, nekem úgyis írásbeli házim van még. Elég megviseltnek tűnsz.
– Úgyis érzem magam.
Valóban, az előtte lévő pergamenen mintha táncoltak volna a betűk. Nem is vette észre, mikor kezdett huzamosabb ideig rosszul lenni.
Draco felnyalábolta a tanulnivalókat az ágyról, és átdobta sajátjára. Lerúgta a cipőjét, és törökülésbe helyezkedett.
– Aludj egyet, estére biztos jobban leszel – bíztatta Draco. Elővett egy üres pergament, ceruzát és nekikezdett az írásnak. – Talán addigra végzek ezzel.
Harry eligazította magán a takarót, és lehunyta a szemét, reménykedve, hogy most nem fog egy rémálomba csöppenni.
Megrázkódott a talaj, és Harry térdre esett. Amikor felnézett, megijedt, hogy hova került: mindent elborított a sötétség, csupán egy fáklya világította meg, ahol ő térdelt.
Hirtelen feltámadt a szél, és közvetlen Harry előtt egy fekete talár jelent meg.
– Kelj fel, Harry! – szólt rá egy nagyon ismerős hang.
Harry felnézett, és tekintete találkozott Hermionéval.
– Mit keresel itt… egyáltalán hol vagyok? – kérdezte ijedten. A lány nem válaszolt, csak felhúzta. – Hermione!
– Harry, erre most nincs időm! Csak kis ideig lehetek itt veled, mert aztán Voldemort rájön, halott vagyok.
– Micsoda?
Hermione egészen közel lépett hozzá, Harry érezte arcán a lélegzetét.
– Kérlek, ne haragudj, az éjszakai történtek miatt. Már akkor fel akartam venni valahogy veled a kapcsolatot, de aztán rájöttem, hogy nem olyan könnyű – hadarta gyorsan. Elhallgatott, és tetőtől talpig végignézte. – Neked gőzöd sincs róla, miről beszélek, ugye?
– Éjszaka rémálmaim voltak! Te nem szerepeltél közöttük! – vágta rá gondolkodás nélkül Harry.
– Jaj, ne haragudj. Én voltam, aki felhoztam véletlenül – mentegetőzött a lány, és kezével megérintette a fiú arcát. – El sem hiszem, hogy tényleg te vagy.
Harry hitetlenkedve nézett rá.
– Hogy érted?
– Dumbledore megmondta, hogy egyszer eljössz. Nem gondoltam volna, hogy tényleg igaz. – Barna szemeivel újra Harryre nézett. – Te nem Potter vagy… hanem a másik Harry. Azaz Egyetlen, aki visszatért közénk.
– Igen, én vagyok az – szólta el magát Harry. Valahogy úgy érezte, hogy megbízhat a lányban.
– Amikor először találkoztunk ott Voldemortnál, nem voltam benne biztos – mondta halkan Hermione. Aztán hirtelen elkomorodott az arca. – De nem ezért vagyok itt! Azért, hogy figyelmeztesselek titeket, hogy támadás van készülőben Brondesbury ellen… Pár óra múlva elindul egy kisebb csapat, Voldemort parancsára.
– Mit tudunk tenni annyi halálfaló ellen? Majd feltartják őket a Rend tagjai, vagy hogy gondoltad?
– Nem, Harry! – szól rá dühösen a lány. – Szólsz Pitonnak, és ő a Rend tagjaival még időben kimenekíti onnét a varázslócsaládokat, akik ott laknak. Tudtommal a környék ellenére egy aranyvérű család sem lakik ott.
– De, Hermione…
– Mennem kell! Nemsokára Voldemort a jelentéseket kéri számon, onnét nem hiányozhatok. És ráadásul nemsokára kezdődik a szokásos karácsony előtti műsora.
– Neked ugye nem lesz bajod?
– Ne aggódj értem, megleszek. Minél előbb szólj Pitonnak! – Hermione keservesen nézett rá. – Ne haragudj, hogy betolakodtam az álmaidba. Meg kellett róla bizonyosodnom, hogy tényleg te vagy az. A mostani látogatásom miatt remélem, nem lesz nagy baj… lehet, hogy látni fogsz… mindent.
Hermione arcáról egy könnycsepp gurult le.
– Én nagyon nem akartam ezt – suttogta.
Harry kezével megemelte a lány állát.
– Kibírok egy kis fájdalmat cserébe, hogy azzal több életet menthetek meg.
Hermione még akart volna mondani valamit, de Harry szeme előtt összemosódott a kép, és már nem látott semmit, csak sötétséget.
Pillanatokkal később már a saját ágyában ült, a nyakát szorongatva. Köhögött egy darabig, és próbált levegőhöz jutni.
Draco rögtön ott termett az ágya mellett, arca sápadtabb volt, mint valaha.
– Jól vagy? – kérdezte rémülten. – Azt hittem, megint baj van, mint tegnap…
– Nincs semmi baj… Jaj ne! – Harrynek eszébe jutott Hermione figyelmeztetése. Lerázta magáról a takarót, és felpattant. – Hol van Pi… hol van az apám?
– Perselus…? Gondolom, ott, ahol mostanában szokott vacsora előtt – felelte Draco, és eléállt. – Mondta, hogy ne engedjelek felkelni, akármennyire is makacskodsz!
Harrynek egyedül csak az lebegett a szeme előtt, hogy szóljon Pitonnak, és megelőzze a bajt…
– De most muszáj szólnom neki! Engedj, Draco! – ellenkezett Harry, és durván félrelökte Dracot, úgy mint múltkor. Viszont Dracot ez most nem érte készületlenül: megragadta Harry minkét karját, hogy visszarángassa az ágyba.
– Draco, életbevágóan fontos! – dühöngött Harry, közben próbált kiszabadulni. – Esküszöm, ez nem valami rossz rémálom! Tényleg baj van!
– Ha az van, akkor is itt maradsz, és én szólok Perselusnak!
– Nem! – kiáltotta Harry, és egy jól irányzott ütéssel gyomron vágta Dracot. Draco összegörnyedt, így Harry kiszabadult. Odarohant az ajtóhoz, és feltépte.
Rohant is volna ki, de egy fekete folt elállta az utat.
– Látom megint szokásod semmibe venni apád utasításait – mondta Piton szigorúan.
– Nem arról van szó! – tiltakozott Harry. – Látomásom volt… amiben Voldemort azt mondta, hogy megtámadja Brondesburyt, a varázslócsaládokat…
Piton úgy tűnt, nem hisz neki. Megragadta a karjánál, és bentebb húzta, hogy behúzza az ajtót.
– Megint rémálmod volt, és azt hiszed valóság volt?
– Nem volt rémálom! – kiáltotta kétségbeesetten Harry. Eközben Draco kezét a gyomrára szorítva közelebb jött hozzájuk. – Veszélyben van egy rakás ember!
– Meg próbáltam megakadályozni, hogy kimenjen.
Piton ránézett Dracora.
– Azt látom – jegyezte meg gúnyosan. Harryt pedig az ágya felé vezette. – Harry melyik részét nem értetted annak, hogy „maradj ágyban”?
Harry majd’ felrobbant a dühtől, hogy nem veszik komolyan.
– Mondd, süket vagy? – kiáltott rá Pitonra, aki elképedve nézett rá. – Meg fognak támadni egy csomó varázslócsaládot, ha nem értek oda időben, és nem figyelmeztetitek őket!
– Ne beszélj velem tiszteletlenül! – torkolta le Piton.
– Így talán legalább… - Harrynek elcsuklott a hangja, és térdre rogyott Piton előtt a gyomrába nyilalló fájdalom miatt. Kezét a gyomrára szorította, és összeszorított foggal próbált úrrá lenni a szörnyű kínon.
– Draco, menj gyorsan a terembe, még ott találod Tonksot és Mordont, hívd őket ide gyorsan! – szólt rá ijedten. Draconak a földbe gyökerezett a lába. – Merlinre, Draco, menj már!
Még egy fél pillanatig mozdulatlanul állt, aztán erőt vett magán, és már rohant is.
Piton felsegítette Harryt, és segített neki lefeküdni. Harry szeme előtt csillagokat látott, a sebhelyébe is belenyilallt az elviselhetetlen fájdalom. Összegömbölyödött, és próbált eszméleténél maradni. Kezét a sebhelyére szorította.
– Harry, próbáld meg a fájdalmat kirekeszteni, azzal, hogy olyan rétegekbe teszed, ahol nem érzed!
– Nem… megy… – nyögte Harry. Fülében visszhangzott egy nő rémült sikolya, és Voldemort kacagása.
Kinyitotta a szemét, és látta apja rémült arcát.
– Segítek mindjárt – suttogta Piton. Az ajtó kivágódott, és három ember sietett be.
– Mi a gond, Perselus? – érdeklődött Mordon, és megtámaszkodott az ajtóban.
Draco megkerülte őket, és az ágyához ment.
– Tudomásomra jutott, hogy Voldemort támadást akar indítani Brondesbury ellen. Sietnetek kell, azt hiszem négy varázslócsalád él ott! – közölte Piton az ajtó felé fordulva. – A kandallókon keresztül figyelmeztessétek őket! Legalább tízen menjetek, és a főhadiszállásra vigyétek őket – persze kerülő úton.
Mordonnak nem kellett több utasítás, már el is tűnt a folyosón.
– Te nem jössz? – kérdezte Tonks csodálkozva.
– Nem mehetek. – Tekintete újra Harryre esett. – Ki tudja, milyen szörnyű éjszaka áll előtte. Nem lenne bölcs dolog egyedül hagyni. Voldemort szokás szerinti elő-ünnepi kínzását tartja.
Harry hallotta a hangából, hogy undorodik még a szótól is, hogy kínzás.
– Rendben. Majd értesítelek a fejleményekről! – közölte Tonks. Még egy percig időzött az ajtóban, aztán sarkon fordult, és eltűnt.
– Perselus, tudok valamit segíteni? – kérdezte halkan Draco.
– Hozz hideg vizet, és egy törölközőt – utasította Piton. – Nem lesz semmi baj, Harry. Hamarosan vége lesz.
Harry érezte, hogy már nem sokáig bírja… egyre tisztábban látta maga előtt, ahogy kínoznak egy ártatlant.
Latin varázsigékkel telt meg a levegő, és a fájdalom enyhült egy kicsit. A látomásokat viszont már nem űzhette el…
Harry azt hitte, már sosem lesz vége.
Voldemort fél éjszakán keresztül kínzott ártatlanokat, olyan varázslókat, akiknek semmi bűnük nem volt, csupán mugliszületésüek voltak. A halálfalók különféle ismeretlen átkokkal sújtották őket, amikről Harry még sosem hallott.
Az egyiket végül teljesen kivéreztették…
Harry biztos volt benne, hogy soha többet nem fog enni életében, annyira szörnyű volt.
Az ötödik éve után az igazgató megmondta, hogy Voldemort többet nem fog az elméjén keresztül támadni, de hiába.
Erre a világra nem érvényesek az ottani „szabályok”.
A sebhely összekötötte vele, és ő mindent látott, amit akkor elkövettek szerencsétlen embereken. Próbált szabadulni a látomásból, de sehogy sem ment. Érezte, hogy Piton próbál rajta segíteni különféle varázsigékkel, de ő sem tudta megszüntetni a kapcsolatot közte és a gonosz közt. Érezte, hogy egy láthatatlan erő elvinné a helyszínről, de nem sikerült.
Talán úgy a huszadik kínzás után Harry nem bírta tovább, és térdre esett. Érezte a vágásokat, a sebeket, és minden átkot. Mikor hozták a következő áldozatot, Voldemort már nagyon jó kedvében volt: kacagott a védtelen áldozatokon. Öröme nem tartott sokáig, mikor megtudta, hogy a tervezett támadásból nem lett semmi, a célpontjai elmenekültek házukból.
Így az ünneplésből dühöngés lett, és az áldozatok közül nem élte túl senki.
Harry szerencsére azt már nem élte meg: elvesztette az eszméletét, még mielőtt Voldemort folytathatta volna a gyilkolást.
Amikor legközelebb magához tért, minden porcikája fájt, a sebhelye pedig tompán lüktetett. A szemét sem volt ereje kinyitni, csak feküdt, mozdulatlanul, próbálva elfelejteni a szörnyű emlékeket, amiket átélt.
Hallotta a kandallóban a tűz ropogását, a körülölelő csendet. Idővel rájött arra is, hogy valakinek az ölében van. Érezte, ahogy az a valaki levegőt vesz, és végül megigazítja a homlokára helyezett borogatást. Nem volt ereje tiltakozni, hogy úgy viselkedik vele, mint egy beteg kisgyerekkel szokás.
Ott volt végig mellette, amikor Voldemort kínozta azokat az embereket… próbálta kihúzni őt a látomásból… Valahol a szíve mélyén örült egy kicsit, hogy régen oly utált bájitaltan tanár így törődik vele.
Törődik, mert a fia, és szereti őt.
Ezek olyan idegen érzések voltak. Dursleyék sosem törődtek vele… mikor beteg volt, magára hagyták, hadd szenvedjen bezárva a gardróbba. Petunia néni hozott egy kis vizet néha, mikor Vernon bácsi nem látta… de akkor is szörnyű volt a láz, ahogy égette őt… mint ahogy most is. De most itt volt a mindig is gyűlölt bájitaltan tanár, és gondoskodott róla.
Nem töprengett tovább a régi emlékeken, inkább igyekezett azokat elfeledni.
Amikor meg akart mozdulni, felszisszent a végtagjaiba nyilalló fájdalomtól.
– Maradj nyugton, Harry – mondta halkan Piton valahonnan a feje fölül. – Pihenjél.
Harry megpróbált beszélni, de ne ment. A torka is nagyon fájt.
Talán annyit sikoltoztam? – gondolta rémülten.
– Elegem van… – suttogta alig hallhatóan. – Nem bírom már tovább, hogy Voldemort folytonos támadásait és játékait…
– Shhh – csitította el Piton, közben levette a borogatást a homlokáról. Vízcsobogást hallott, ahogy megmártotta a vízben. – Nem lesz semmi baj. Itt vagyok melletted, vigyázok rád.
Nagyon nem akart már másodjára is kiborulni… Összerezzent, amikor Piton a homlokára tette a borogatást.
Fel akart kelni. Rosszul volt a gondolattól, hogy magához ölelve vigasztalja, mint egy kisgyereket. Pedig azelőtt senki sem tartotta így, vigasztalóan, senki sem törődött vele…
Csak annyit ért el, hogy az oldaláról a hátára fordult. Kinyitotta a szemét, és meglátta maga fölött Pitont, amint elmosolyodik.
– Örülök, hogy vége magadhoz tértél – közölte halkan, kezét a borogatáson nyugtatva. – Próbálj meg visszaaludni, anélkül nem hatnak a gyógyító varázslatok.
– Nem merek… mi van… ha megint… - motyogta ijedten Harry, és összeszorította a szemét. Nagyon nem akarta magát megint egy vérontás közepén találni.
– Már nem lesznek látomásaid. Úgy egy órája sikerült végre az elmédet úgy mond… - itt elhallgatott egy darabig – védelem alá helyezni. Többet nem fog előfordulni a közeljövőben.
– De a sebhelyem… – nyelt egyet. Nagyon nehéz volt a beszéd. – Az összeköt vele.
– Ezért is fogunk még többet gyakorolni, hogy végleg véget vessünk ezeknek a látomásoknak. Egy ideig élvezni fogod a védelmemet – jött rögtön a magyarázat. – Kérlek, próbálj meg aludni.
Harrynek hirtelen eszébe jutott a támadás, amit Voldemort tervezett.
– Ugye… megmenekültek azok, akiket Voldemort meg akart támadni? – kérdezte rémülten. Megint köhögött egyet, és újra kinyitotta szemét. – Arra még emlékszem, hogy jött Malfoy, és közölte Voldemorttal, hogy elmenekültek…
Piton bólintott, miközben másik kezével jobban betakarta őt.
– Még a mieink időben érkeztek, és kimenekítették őket – mesélte -, habár az utolsó családnál majdnem megütötték a bokájukat Mordonék. Tonks mentette meg a helyzetet.
– Akkor rendben… – tette hozzá Harry erőtlenül, újra lehunyva a szemét. – Nem holnapután mentünk volna a főhadiszállásra? Nem szeretnék továbbra is itt maradni…
– De igen, Harry. Valószínű ott fogsz felébredni, ha most elalszol.
Ez nagyon nem tetszett Harrynek.
– Miért nem mehetek a saját lábamon? – kérdezte rekedten.
– Egy darabig még lábra sem állhatsz, nem hogy még felkelhetsz – világosította fel Piton. – Kell pár nap, amíg teljesen rendbe jössz. Rengeteg sérülést elszenvedtél, amiknek idő kell, hogy begyógyuljanak. Az alatt pedig aludni fogsz.
– Nem lehetne…
– Nem – Piton hangja megint szigorú volt. – Az éjszaka folyamán sok átoknak ki voltál téve, a gyógyitalok, ahogy az előbb is mondtam, akkor hatnak, ha alszol.
Ha az alvásra gondolt, megborzongott. Nem akart több látomásban részt venni.
– Azt mondtad, hogy nem lesznek látomásaim… - hangja elcsuklott. – Mi lesz, ha megint ott leszek, kiszolgáltatva annak a… jaj, Istenem… mind meghaltak…
Nem is vette észre, mikor kezdett el könnyezni. Remegett az idegességtől, a kiszolgáltatottságtól, amit az elmúlt órákban szenvedett el. Érezte, hogy Piton szabad kezével szorosabban öleli őt. Arca a puha fekete anyagba fúródott, és megnyugodott.
– Nem, Harry! Az előbb mondtam, hogy nem lesz semmi baj! – mondta rendületlenül Piton.
– Akkor megpróbálok pihenni egy keveset – jegyezte meg halkan, és próbált valami másra gondolni, amiben nem szerepel Voldemort.
– Már épp újra javasolni akartam.
– Ne haragudj, hogy olyan ostobaságokat vágtam a fejedhez – tette még hozzá Harry. Valahogy kötelességének érezte bocsánatot kérni, amiért olyan bunkó volt. – Nem gondoltam azokat komolyan…
– Már nem számít Harry – mondta halkan Piton. Még mielőtt teljesen elaludt volna, még hallotta, ahogy Piton újra elismétli a mondatot. – Többé már nem.
Mikor Harry legközelebb felébredt, úgy érezte, rengeteget aludt. Talán így is volt igaz, amikor az ajtón túlról karácsonyi dal hallatszott be, ahogy valaki elhaladt előtte.
Egyáltalán nem érezte magát fáradtnak, kimerültnek. A szörnyű kínzásokkal teli éjszaka is a múlté volt már. Felkelt az ágyból, felvette az odakészített ruhát, amit talált: a farmert és a kötött pulcsit.
Miután felöltözött, csak akkor tűnt fel neki az ablak, a szobában. Odalépett mellé, és kínácsian kinézett. Az ismerős téren éppen egy férfi ment át, vállán egy nagy fenyőfát vitt.
Elég volt ebből a bezártságból, és betegeskedésből…
Az ajtóhoz ment, hogy végre kidugja az orrát a szobából, és szétnézzen. Lenyitotta a kilincset, és halkan becsukta maga után. Egy pillanatra elgondolkodott, vajon hol lehet Draco, de aztán úgy döntött, hogy később megkeresi.
Szájtátva nézett körül, hova került: a folyosó olyan hosszú volt, hogy alig látta végét, és ameddig ellátott, vörös szőnyeg borította. A falon különféle varázslók képei voltak kitéve, mellettük pedig méterenként lámpásokat akasztottak fel, hogy megvilágítsák a sötét folyosót.
Harry azt hitte, a főhadiszállás olyan lesz, mint az, amit ismert – de most kellemesen csalódott.
Végigsétált a folyosón, és megtalálta a lépcsőt, ami a földszintre vezetett. Odalent nagy volt a sürgés- forgás: egy tucat ismeretlen varázsló ácsorgott az előtérben, mint akik vártak valakire. Néhányan a konyha felé mentek, de volt aki maga előtt terelgetett egy tucat pergament, és egy nagy ajtó felé lavírozott vele, ami vélhetően egy nagy terem lehetett.
Az egyik varázsló észrevette Harryt, és intett neki, hogy jöjjön le. Harry eddig is utálta a nyilvánosságot, így végképp nem örült neki, mikor leért. Rögtön mindenki kezet akart vele fogni.
– Ön nélkül nem sikerült volna, Mr. Piton – mondta az egyik alacsony öreg varázsló.
– Hálával tartozunk önnek! – vágott szavába egy másik.
– Vedd le róla a kezed, Rufus – szólt közbe egy nagyon ismerős hang. A kis tömeg kettényílt, és megjelent Mrs. Weasley kezében egy fakanállal. – Gyere, Harry, már biztos éhes lehetsz.
Harrynek nem kellett kétszer mondania, már követte is Mrs. Weasleyt az ebédlő felé.
– Molly, csupán csak köszönetet akartunk neki mondani! – szól utánuk haragosan az, aki Rufus lehetett.
Mrs. Weasley leültette Harryt a hosszú asztalhoz, és elétett egy tányért. A tányért roskadásig megpakolta pirítóssal.
– Mrs. Weasley… nem is vagyok éhes – mentegetőzött, mikor felocsúdott a következő meglepődöttségéből. Pottert biztos nem kedvelte… akkor meg miért ilyen kedves vele? – Nem igazán van étvágyam.
– Semmi baj, drágám. Elég ha egy keveset eszel – duruzsolta vidáman. Letett elé három féle lekvárt, vajat, és egy tál kekszet is. – Apád mondta, hogy hamarosan felébredsz.
– Itt van? – kérdezte reménykedve Harry.
– Nincs, mert épp kezdődik a megbeszélés – válaszolt egy harmadik hang. Harry az ajtó felé fordult, és megpillantotta Siriust, amint hanyagul az asztalra dobja az evőeszközöket.
– Egyél nyugodtan, én még mielőtt tálalom az ebédet, a megbeszélés egy rész ott leszek – mondta Mrs. Weasley, és már le is tűnt az ajtóban.
Harry körülnézett az ebédlőben. Emlékezete szerint a konyhában voltak a gyűlések is, és az ebédek is. De ehelyett a gyűlés valami nagy teremben volt, a konya pedig külön helység az ebédlőtől.
Próbált úgy tenni, mint akit egyáltalán nem érdekel Sirius jelenléte. Úgy döntött, még is eszik egy keveset. Lopva odapillantott keresztapjára, amikor az a többi terítékkel bajlódott.
– Miért bámulsz? – kérdezte ingerülten. Letette az utolsó tányért, ami alig élte túl a találkozást az asztallal.
– Semmit, csak…
– Mi csak? Hamarosan elérkezik az ebédidő, amint látod, éppen megterítek – morogta. – Mivel kedves apukád kitiltott a gyűlésről.
Harry a narancslekvárért nyúlt.
– Biztos nem ok nélkül – csúszott a ki száján. Talán az a Sirius, akit ismert, elmosolyodott volna.
– Ne szemtelenkedj velem, kölyök! – csattant fel Sirius.
– Nem állt szándékomban – mentegetőzött Harry, közben megkente a kenyerét. – Csak gondolom, nem ok nélkül vagy… van kizárva a gyűlésből.
Sirius olyan keményen csapta le a serleget, hogy a tányérok ugrottak egyet.
– Van hozzá valami közöd?
– Nem, nincs…
– Akkor meg fog be! – kiáltott rá Sirius.
Harry harapott egyet a kenyerébe. Megrágta a falatot, és eltökélte, hogy most nem fogja hagyni, hogy így bánjon vele a keresztapja.
Sirius épp most érkezett vissza a konyhából még egy pár serleggel.
– Jó lenne, ha igyekeznél az úgynevezett reggeliddel, mert mindjárt vége a gyűlésnek, és jönnének ebédelni – vetette oda Harrynek. Szándékosan nekiment az asztal vége felé menet.
Harry éppen megvajazta a következő kenyeret – de ahogy Sirius elhaladt mellette, az ölébe ejtette. Dühösen nézett keresztapja után.
– Ha valami baja van velem, bökje ki! Ne legyen velem ilyen szemét!
Sirius megpördült a tengelye körül.
– Nocsak, hogy feloldották a nyelved! – mondta gúnyosan. – Az imént még az apucid arról áradozik, hogy milyen aranyos a fiacskája, miközben te már megint szemtelenkedsz! Csupán annyi a bajom, hogy te élsz, Lupin meg nem!
Harry lecsapta a vajas kését, és felpattant. A szék csattanva ért földet a háta mögött.
– Hogy tud engem hibáztatni érte? – kiáltott rá keresztapjára. – Nem az én hibám!
Sirius odaszaladt hozzá, és megragadta a karját.
– De igen is, a te hibád! Minden a te hibád! Lupin halála, Jamesék halála, minden! – üvöltötte, és megrázta Harryt. – Tudod, mit gondolok? – itt egészen suttogóra vette a hangját – Bárcsak te haltál meg volna akkor, nem a testvéred.
– Majd egyszer rájössz, mekkora hülye vagy – sziszegte Harry. Siriusnak esze ágában sem volt, inkább még szorosabban fogta a karját. – Engedjen el!
– Miért különben mi lesz? Ha nincs itt apád, már nem is vagy olyan fellengzős? Itt maradsz, és végighallgatod a mondanivalómat, Piton! Kezdjük azzal az estével, amikor elszöktél innen…
– Nem vagyok rá kíváncsi! – kiáltott fel rémülten Harry.
Már épp kezdte elfeledni a bűntudatot, amit emiatt érzett. Nem ő tehet róla, Potter volt…
– Pedig muszáj lesz! – mondta Sirius, és közelebb ráncigálta egy székhez.
Harrynek viszont elege lett ebből az erőszakból: előrántotta a pálcáját, mit sem törődve a következményekkel.
– Stupor! – kiáltotta. Az átok célt vesztett: Sirius helyett a szemközti falba csapódott, és levert egy képet.
– Nem elég, hogy szemtelen, de meg is támad! – sziszegte a fogai közt Sirius. Fél kezével elengedte Harryt. – Én is átkozzalak meg netán? Megérdemelnéd!
– Önvédelem volt! Megint ok nélkül ráncigál ide-oda, ahogy magának tetszik! Most nem vonhat le kénykedvére pontokat, mint múltkor! Pedig tudta jól, hogy nem csaltam! Bosszút akart állni rajtam!
Sirius szabad kezével kirántotta Harry kezéből a pálcát, és eldobta az ebédlő túlsó végébe.
– Pálca nélkül már nem vagy olyan nagyfiú, mi? – Sirius elmosolyodott. – Ahogy mondtam, végighallgatsz.
– Nem vagyok kíváncsi a mondanivalójára. – Harryt most már abszolút nem érdekelte, mekkora baj lesz belőle ha megtámad egy tanárt. Így hát akkorát húzott be Siriusnak, hogy az nekiesett az asztalnak. Kezét a vérző orrára fogta.
– Teee! – kiáltott rá, és már nyúlt a talárjába a pálcájáért. Harrynek sem kellett több: rohant a saját pálcájáért az ebédlő túlsó végébe. – Obstructo!
Épp elérte a pálcát, és megfordult, hogy védekezzen.
– Obstructo! – kiáltotta gondolkodás nélkül.
Siriust elérte az átok, és hátrarepült egészen az ebédlő végébe. Ráesett két székre, ami összetörtek alatta, és nem mozdult többet.
Harryt ugyanakkor mellkason találta az átok, és átbucskázott az asztalon magával rántva két terítéket. Csörömpölve törtek szét körülötte a tányérok, ő pedig az oldalára esett.
Kótyagosan felült, hátát a hideg falnak vetve. Rettenetesen szédült az eséstől, valószínű agyrázkódást kapott. Érezte, ahogy a tarkóján valami meleg folyik le…
Megpróbált megmozdulni, de nem sikerült. Az asztal alatt megpillantotta keresztapját, aki a székek törmelékén feküdt véres orral. Rettegett attól a pillanattól, amikor Piton befejezi a gyűlést, és az ebédlőbe érkezik a többiekkel ebédelni.
Még mielőtt elvesztette az eszméletét, biztos volt abban, hogy Pitontól majd megkapja a magáét, amiért ilyen durván elbánt Siriussal.
Következik: Közel, s oly távol
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
