Bella állt az ajtóban, a maga démoni szépségében. Mosolyától végig futott a hideg Hermione hátán. 

- A Nagyúr látni akarja a lányt! - mondta, s közben végig Harryt bámulta, Hermionét mintha észre sem vette volna. - Kövessetek!

Azzal hátat fordított nekik és elindult, Harry Hermionéra nézett és intett neki, hogy kövesse.

A lány összehúzta magán a ruhát, mikor elhaladt a fiú mellett. Harry látva ezt, levette a talárját és ráterítette a vállára, Hermione hálásan mosolygott rá, de a fiútól csak egy rideg pillantást kapott válaszul.

Pedig már olyan közel volt!.... gondolta magába csalódottan és lesütötte a szemét.

Pár pillanat múlva megérkeztek. A nagy fekete ajtó, akár csak a pokol kapuja, nézett le rá üresen és halottan.

Érezte a mögötte rejtőző gonoszt, összerándult.

Bella vigyorgott a reakcióján. Gyengeség. Elégtétellel öntötte el, gyenge és rövid életű, egy fénylő kis szitakötő. Ő a feketeözvegy majd tesz róla, hogy beleragadjon a gonosz csalfa hálójába.

Harry nyúlt a kilincsért de Bella közbe szólt.

- A lányt kérette, nem téged!

- Nem! Vagy mindketten, vagy egyikünk sem! - Harry hangja parancsoló volt. Bella szeme szikrákat szórt, ajkai mégis mosolyra húzódtak.

- A Nagyúr akaratát még te sem hagyhatod figyelmen kívül, angyalkám!

Harry rá sem hederített, megragadta a kilincset, de ujjai mintha tüzes vashoz értek volna...

- Mi a....?

- Csak a lány mehet be. Én megmondtam!

Harry már húzta volna elő a pálcáját, de Hermione elkapta a csuklóját.

- Ha ez a kívánsága hát legyen! - Hangjában ugyan több bátorság csenget, mint amely szívében lakozott. Lenyomta a kilincset s eltűnt az ajtó mögött.

Voldemort ott ült a sötét és impozáns szobában, fekete bársony karosszékében és őt bámulta. Érezte ahogy szétárad a hideg az ereiben, mintha vére jéggé változna.

- Hát itt vagy, Virágszálam!

***

Harry a falnak támaszkodva állt és várt. Érezte, ahogy szíve veszettül dobog a mellkasában. Aggódott, nem is kicsit. Vajon mit akarhat az apja Hermionétól, amit ő nem tudhat? Miért kezeli Hermionét másképp?

- Csak nem félted a kis sárvérűt? - Hallotta Bella hangját a távolból. Felemelte a fejét s nézte, ahogy a nő közelebb lép. Ott álltak szemtől szembe, alig pár centire egymástól. A boszorkány megnedvesítette sötét ajkait, miközben felemelte a kezét. Végig simította Harry arcát, de ő elrántotta a fejét.

- Ne aggódj, a Nagyúr megfelelő bánásmódban részesíti! - suttogta a fülébe gonoszan. Sértette a hiúságát, hogy a fiú ilyen könnyen ellenáll neki, szenvedett miatta, hát szenvedjen ő is.

Sebaj, pár perc és teljesen más színben látja majd a világot, gondolta Bella és csak bámulta a fiút, ahogy az ridegen méri őt végig. Elmosolyodott, újra felemelte a kezét és végig simított a fiú halántékát, ujjaiból könnyed szinte láthatatlan anyag szállt elő, mint egy felhő, s szép lassan észrevétlenül eltűnt Harry fülében.

A fiú nem érzett belőle semmit csak az undort, amit a boszorkány iránt érzett, mocskos kurva, se több se kevesebb,vak és hataloméhes. Mint mindenki ebben a rohadt társaságban....

"Hát itt vagy , Virágszálam!"

"Mit akar tőlem?"

Majdnem összerándult ijedtében, mikor fejében felhangzott a Nagyúr hangja és Hermionéjé. Bella még közelebb lépett hozzá, s megcsókolta. Egy pillanatra olyan tisztán hallotta a bent folyó beszélgetést, mintha maga is ott állna, majd ellökte a boszorkányt magától. Érezte, ahogy az a furcsa bizsergés megszűnik a fejében és a hangok elhalnak, de ahogy Bella újra közeledett felé újra felélénkültek...

***

- Mit akar tőlem? - kérdezte Hermione remegő hangon.

- Csak beszélgetni - mosolyogta a sötét alak vele szemben.

- Mégis miről? Nem leszek áruló! Inkább a halál, semmint, hogy eláruljam Dumbledore-t! - sziszegte dühösen. Félt, s minél előbb szabadulni akart erről a helyről. Csapdában érezte magát, s a védtelenség forrófejűvé tette.

- Nem is erről szerettem volna hallani. Mindent tudunk amit tudnunk kell, arról a bolondról, megvannak a forrásaink...

- Hát akkor? - Hermione szívében rettegés lett úrrá, add, hogy ne használjon legilimenciát, kérlek, ne jusson eszébe....és csodával hatásos módon nem tette.

- „Vasra vert szűz a halál kapujában, az ördög előtt vall,

Bűnös vágyakkal kísérti őt a bukott angyal.

Romlatlan lélekkel lép átkozottak földjére,

Kísértő szellemek megejtik őt a végére”

- Nem értem, mit akar ezzel? - Hátra lépett, ahogy az ismerős szavak újra rabul ejtették, libabőrös lett a karja.

- Nem csengtek ismerősen e szavak? Nem érezted úgy, mintha a lelkedből szólna, rólad?

Hermione megremegett, pontosan így érezte, mintha rég elfeledett dalocska lenne, amelyet édesanyja énekelt bölcsője felett.

Hirtelen felderengett benne egy homályos emlékkép. Napos délután volt, érezte az orrában a levendula illatát, a gyógynövények édeskék szagát... és a nagyi illatát. Lassan tisztult a kép, s egy takaros kis kertben találta magát. A virágok közt egy idősödő asszony ült, kezében egy aprócska takarócsomóval. A nagyi volt, s ép őt ringatta, miközben énekelt. Mozgott a szája, de mintha nem értette volna, mintha nem hallotta volna a dalt, hiába erőltette az emlékezetét. Vajon milyen régre képes az ember vissza emlékezni? Aztán hirtelen mintha tisztult volna és lassan elérték a fülét a dallamok...

"Viharfelhők szürkéllenek az égen

Hatalmas villám cikázva száll a sötétben

Elül a vihar s kitisztul az ég egészen

Reménység ébred sokak szívében

A Hold előtünt és a Nap tovaszáll

Újra sötétség lepi el mindenki otthonát

Kétségek és árulás lopódzik az éjben

Otthont talál a legszilárdabb lélekben

Derült égből villám sújt a Földre

Angyal zuhan alá halkan, a pokol mélyébe

Lucifer kacaja mennyekig száll

Ellensége fülébe utat talál

Jó és rossz körbe-körbe járkál

Csatát nyer, s veszt egyaránt

Gonosz terv fogan kettejük eszében

Megkezdődik a végső harc a győzelem reményében..."

Hirtelen minden elsötétült, s ő megszédült. Majd a kép tisztult, s egy sápadt arc jelent meg előtte.

- Mi ez a dal? Mit jelent?

- Oh, tudod te azt nagyon is jól, lépett hozzá közelebb, megkerülte. Hermione a tarkóján érezte a hűvös leheletet.

- Lucifer, pokol, angyal... ezek mugli vallás elemei, olyan mint egy részlet a Bibliából - nézett a varázslóra értetlenül.

- A versike egy mugli könyvből származik, Tomas Williamson írta, a címe Ördögi Színjáték. Semmi köze a Bibliához, Williamson ateista volt, árva és nyomorult, kegyetlen élete kirándította a muglik istenéből. Hitte, hogy nincs olyan ember( angyal, vagy szűz) aki ellenállhat a gonosznak, ha még sem hódol be elpusztul. Még fiatal voltam, mikor az árvaházban olvastam, ez adta az ötletet a tervemhez.

Hermione agyában szüntelenül a dalocska ismétlődött, remegett az új tudás terhe alatt.

- Te mugli születésű vagy ezért ismerheted ... s látom nem vagy ostoba, rájöttél az igazi jelentőségére - mosolyogta - Mond hát mi a történet vége.

- A mennyek egy ártatlan szüzet küldenek a gonosz barlangjába, bűntelen lelke naivságot szül, vakon hű Istenéhez. Nem tudja, hogy csak báb a kezében. - A hangja remegett, a szemeit könnyek lepték el, ahogy a felismerés szépen lassan eljutott a tudatáig, s rögvest ki is mondta - Az Ördög felnyitja a szemét, hogy megtörje, hogy maga mellé állítsa. S mi sem könnyebb ennél, mint a hajdan volt tiszta szívű szolga, a törött szárnyú angyal elszabadítása. Ki bosszút esküszik az ég minden küldötte ellen. Kísérti, kínozza a szüzet, míg az bele nem pusztul.

A hangja végkép elcsuklott, ajkai vérpirosan váltak szét, ahogy lélegzetet vett. Hosszú fekete pilláin gyémántfényű könnycseppek ültek, szívet tépő látvány.

Ő csak egyszerű báb, báb Dumbledore kezében.

Voldemort csak mosolygott, Williamsonnak igaza volt sok mindenben...

Okos lány, okos lány, hát végre rájött.

- Nem kell így végződnie! - sziszegte - Keze megérintette a nyakát majd szépen lassan lesöpörte róla Harry talárját, amely mielőtt földet érhetet volna, hamuvá vált.

- Mire kelhetek én neked? - kérdezte megtörten.

- A te bukott angyalodnak nincs ura, csak vágyai. Rabja a bosszúnak, a büszkeségnek, de legfőképp a szívének...

Hermione megfordult, szemében remegve csillantak a fények.

Voldemort pillanatra megbűvölve állt, magával ragadta az ártatlan szépség, és a vágy...az őrült vágy, amit csak tiltott gyümölcs iránt érezhet az ember.

- Add meg neki, amit kíván s hozd el nekem a gondolatait. Én akarom uralni a tudatát, irányítani a hatalmát!

- Nem értem ... - rázta a fejét hevesen, pedig nagyon is értette.

- Szeretkezz vele! Hatolj a gondolataiba, mikor a leggyengébb, mikor védtelen. S amit találsz, azt elmondod nekem. Ha nem, meghalsz!

- Akkor inkább meghalok! - sziszegte és elhúzódott a férfitól.

- Nem, oh nem. Te nem akarsz meghalni! - vigyorogta negédesen. - Te vagy az egyetlen kulcs a gondolataihoz, ha te meghalsz ő örökre zárva marad. S egy láda teli kinccsel, amit lehetetlenség felnyitni, nem ér semmit.

Hermione arcán végig gördültek a könnyek. Ha nem teszi, amit kér megöli Harryt. De vajon nem jobb- e a halál, mint az árulás. Újra.

- Nos mi a válaszod?

Ez nem választás ez kényszer, gondolta. Pedig már csak egy hajszál választotta el, hogy lerántsa az állarcot Harry arcáról. Nem szabad feladnia, még találhat kiutat!

- Megteszem! De még ha meg is adom magam, lehetetlent kérsz. Nem értek se a csábításhoz, se a legilimenciához.

- Oh erre ne legyen gondod, majd én megtanítalak rá. - Végig simította a lány selymes nyakát és vállát,majd a füléhez hajolt, olyan közel, hogy ajkai szinte érintették a fülcimpáját. - Minden titokra!

Hermione megborzongott .

***

Harry érezte a hűvös falat a tenyere alatt, ahogy neki taszította Bellát. Bár csókolta a boszorkányt, érintette és simogatta. Tetette szenvedélyét, igazából nem érzett semmit, gondolatai messze szálltak.

Foszlányokat hallott, abból, amit bent Hermione és az "apja" beszélgetett. Azokat a részleteket, amit Bella akart.

S a szíve minden egyes mondattal egyre nehezebb lett.

Hermione újra elárulta őt, most, mikor már megbízott volna benne...

"... - Nem kell így végződnie!

- Mire kelhetek én neked?

- A te bukott angyalodnak nincs ura, csak vágyai. Rabja a bosszúnak a büszkeségnek és a szívének.

- Ad meg neki, amit kíván s hozd el nekem a gondolatait. Én akarom uralni a tudatát, irányítani a hatalmát! Amit találsz, azt elmondod nekem. Ha nem meghalsz!

- Nos, mi a válaszod?

- Megteszem! "

A boszorkány eltávolodott a fiútól, hosszan és csábítóan ránézett, majd elindult a folyóson, s egy perccel később elnyelte a sötétség.

Bella elégedetten nyugtázta, hogy a fiú kíváncsisága felülkerekedett undorán.

Nem szólt, de érezte, ahogy a fiú teste megfeszül néha a hallottak miatt. Nem csak Harry, de ő is hallotta, amit odabenn beszéltek, akaratával irányította a varázslatot. Harry azt hallotta, amit Bellatrix engedett.

Az életével játszott, de nem érdekelte. Ha ura tudomást szerez erről, megöli őt. De ez most nem számított, most mikor végre megkaphatta, amire oly nagyon vágyott. Harry Pottert. Ha a lányban csalódik, dühös lesz, talán meg is öli, s akkor újra ő lesz az, akit kitüntet a vágyaival. Az egyetlen!

A boszorkány eltávolodott a fiútól, hosszan és csábítóan ránézett, majd elindult a folyóson, s egy perccel később elnyelte a sötétség.

Ahogy a nő eltűnt Harry ökölbe szorított kezét és teljes erőből beleütött a falba. Felordított, de nem a fájdalomtól, hanem a tehetetlen haragtól, ami szétfeszítette belülről.

A keze vérzett, ahol felszakadt a bőr a téglával való találkozás során. Dühe azonban elvonta minden figyelmét, a fájdalom már nem jutott el a tudatáig.

Bella még messziről is hallotta ahogy egy ablaküvege kirobban, s szilánkjai ezer darabban szóródnak szét a padlón. Elmosolyodott, véghez vitte a tervét.

De kicsinyes sértettsége elvakította, nem látta a következményeket. Nem számolt azzal, hogy Harry nem csupán testi vonzalmat érez a lány iránt, nem csak büszkeségből kínozza ... egészen más, erősebb és kiszámíthatatlanabb érzelem búvott meg Harry lelkének legmélyében. Sértettség és az árulás fájdalma mögött ... őrült szerelem.