XXVII.

Kimerülten fordultak az igazgatónőhöz Leay távozása után, csak Ginny próbált beszélgetni, miközben a kicsi nem szólt többet érzékelve a felnőttek aggodalmait. Hermione azon gondolkodott, vajon ki lehetett ott Malfoyon kívül, aki a halálát kívánná, s hasonló kérdések merültek fel Perselus fejében is. Csak emellett ő még arra is gondolt, hogy nem engedi, hogy bármi baja történjen a lánynak, s már előre kutatta, mire készülhet a kicsi anyja.

Legszívesebben bezárta volna a griffendélest a szobájába, az ágyába, hogy ne érhesse semmi, felügyelhesse.

Persze volt ebben egy kevés – vagy nem kevés - féltékenység is, hiszen a tanári asztaltól lopva a griffendéleseket nézve többször látta a fiatal fiúk pillantásait, amivel Hermionét méregették. Ilyenkor legszívesebben megátkozta volna őket, bár tudta, hogy ezt a lány sem venné jó néven, még akkor sem, ha egyéb apróságok, mint például, hogy ő tanár nem korlátoznák a nemes tett végrehajtásában.

Többször elképzelte, hogy milyen átkokkal intézhetné el Weasleyt, majd ördögi mosollyal hagyta el a Nagytermet, aminek az lett az eredménye, hogy ilyenkor jó pár diák félrenyelt, vagy szimplán megpróbált becsúszni az asztal alá, illetve láthatatlanná válni.

Bármennyire is ragaszkodott Hermionéhez, szerette a hatást, amit az ostoba kölykökre gyakorolt a viselkedése, külleme. Úgy vélte, ez már sosem fog megváltozni. Habár nem volt gonosz, inkább csak megkeseredett, élvezte, hogy rettegnek tőle, hogy irányíthatja őket. Valójában sokszor már ez sem volt egészen igaz, talán kezdetben, mikor elkezdett tanítani, még igen. Később valahogy megváltozott, belefáradt, beleunt. Már csak megszokás volt, s valahogy a diákok őrületbe kergetése hozzátartozott a mindennapjaihoz, ugyanolyan természetesen, mint az, hogy levegőt vett.

Végül Ginny gyorsan elvitte sétálni a kicsit, majd az igazgatónő zökkentette ki gondolataiból a párost.

- Perselus, megkérném, hogy felügyelje Miss Grangert, amikor csak teheti. Remélem, nem esik nehezére – tette még hozzá, kissé megremegő szájszéllel, mintha mosolyogni készülne.

A tanárban felmerült, hogy ez is mennyire emlékezteti Albusra, egy pillanatra elszorult a szíve, s pillantása a halott igazgató festményére esett. Az idős varázsló világító kék szemei viszonozták a kutató nézést, majd kedvesen elmosolyodott.

- Megteszed, ugye? – kérdezte, most először megszólalva, mióta az irodában voltak.

- Persze, Albus – felelt, rosszul megjátszott kelletlenséggel. Megzavarta a cinkos pillantás az igazgatónő és a festmény között.

- Sétálni sem mehet egyedül, az iskola épületét sem hagyhatja el felügyelet nélkül. Voldemort készül valamire, az aurorok egyre több jelét látják. Ha bármi gyanúsat észlelnek, jelentsék – folytatta McGalagony.

A tanár csak mogorva arccal bólintott, de ez a kifejezés most nem a feladat miatti elégedetlenség jele volt, sokkal inkább az aggodalomé.

Egymás mellett lépdelve, némán hagyták el az irodát, az idei évben már sokadszor. Leballagtak a pincébe, majd egy sokatmondó pillantást váltva beléptek a saját szobájukba. Már szavak nélkül is tudták olykor, mire gondol a másik. Perselus sosem beszélt sokat, Hermione pedig lassan megnyugodott mellette.

Jól kiegészítették egymást, az örökké beszélő lány magával húzta az életbe, a pezsgésbe a néma, hideg férfit, s felmelegítette testét, lelkét. Emellett ő nyugalmat, biztonságot, állandóságot kapott a tanártól, amire már nagyon rég vágyott. Sosem tudta, mi űzi a könyvekhez, s lassan kezdte sejteni, hogy talán az, hogy az emberekben bízott, mégsem kapta meg, amire szüksége lett volna. Bármennyire szerette Ront és Harryt, nem jelenthettek olyan biztos pontot az életében, mint Perselus, s ezért hálás volt a férfinek.

Ő lágyságot adott, mosolyt, és szeretet, felolvasztva a kőszívet, ledöntve a falakat, kijátszva a bájitaltanár évek alatt felépített csapdáit, meneküléseit, míg cserébe két szorosan ölelő kar, némán figyelő, szerető fekete szem követte minden lépést, aggódva, féltve. A férfi nem beszélt, nem mondta, hogy szereti, de a szeme mindent elmondott, a simogatása, az érintése elárulta azt, amit szavakban nem tudott kifejezni.

**

A hét furcsa hangulatban telt, Hermione érzékei mindvégig bajt jeleztek, mégsem történt semmi. Olykor úgy érezte, valaki figyeli, követi, de hiába próbált koncentrálni, nem érzett semmit. Zavartan fordult hátra, kutatta a sötétséget, s kelletlenül indult tovább, mikor csak a néma félhomályt találta.

Perselus sem érezte jól magát, nem tudott rájönni, mit tervezhet ellenük Leay, bármennyire is próbálta, nem tudta elhinni azt sem, hogy csak a lányát akarná látni. Valójában nem is nagyon próbálta, mert ez egyébként sem volt hihető ötlet.

Kicsit feszültek voltak, idegesek, hamarabb ugrottak a másik rossz szavára, Hermione könnyen durcás lett, a férfi csak magába fordult, s némán küzdött a félelmeivel. Végül vagy ő vett erőt magán, bár ez ritkán fordult elő, vagy a lány simult a karjaiba, hogy elbújhasson a világ elől, s ilyenkor a ráncaik kisimultak, az aggodalmak megszűntek, a félelmek egy pillanatra tovaszálltak. Érezték a másik testét, szívverését, lélegzését, s ez mindennél többet jelentett.

Hermione nem nagyon kereste diáktársait, egyre jobban eltávolodott másoktól. Habár sokat volt Rose-zal, s rá sokan kíváncsiak voltak, így akarva akaratlan társaságba kényszerült, mégis régi önmagától eltérően sokszor csak némán figyelte a vidáman nevetgélő társait. Úgy érezte, ő idősebb lett, s csodálkozva nézte, hogy milyen gyerekesek, fiatalok.

Nem tudhatta, hogy ha egy fiatal öregnek érzi magát, az csak pillanatnyi fásultságot jelent, kedvetlenséget, s nem valódi érettséget. Aki tényleg saját korának él, kiteljesedik minden életkorban, nem foglalkozva azzal, hogy ez hányadik éve. Ő azonban csak egyre jobban korlátozta önmagát, képzelt felnőttsége mögé bújva. Talán csak félt boldog lenni, csak menekült élvezni társaival a mindennapokat, miközben érezte, hogy nehezedik rá a jövő súlya.

A hétvégre fáradt lett, kedvetlen, s nem vágyott másra, csak hogy kedvese két erős karja közé simulva némán nézhesse a kandallóban táncoló lángokat, hallgassa a tűz pattogását, s elfeledkezhessen minden másról.


Rosszkedve csak fokozódott, mikor belegondolt, hogy találkoznia kell Leayjel, s Perselus is ott lesz. Tudta, hogy nem jelent semmit a boszorkány, mégis, minden alkalommal képes lett volna kikaparni a szemét, amikor kedvesére nézett. Nem volt rá büszke, s nem nagyon szerette volna, ha ezeket a gondolatokat Rose is látja, aki még mindig mások fejében nézelődött, csak már ritkábban kommentálta a látottakat. Hermionét viszonylag tiszteletben tartotta, de azért olykor csak-csak belenézett a gondolataiba. Erre a leggyakoribb példa az volt, mikor együtt játszottak, s a griffendéles elkalandozott, amit a kicsi látva kíváncsian belelesett a fejébe. A látottak után kedvesen közölte, hogy Perselust szeretné látni, s menjenek át hozzá. Játszanak együtt…

Ilyenkor a lány mindig mélyen elpirult, hiszen ez mélyen a magánügye volt, de ha nem teljesítette az elkényeztetett gyerek kérését, nem lelhetett nyugalmat. Így átmentek, s legalább kedvese közelében lehetett, ami mindig megnyugtatta. Tulajdonképpen ott sem tettek mást, mint Hermionénál, hisz a férfi sosem játszott velük, legfeljebb varázsolni tanította olykor a tehetséges kis boszorkányt, mégis más volt a hangulat, ha hárman voltak. A bájitaltanár némán olvasott a fotelban ülve, s olykor a két boszorkányra nézett, ellágyuló pillantással, majd szinte szégyenkezve visszatért a pergamenlapokhoz. Még mindig nem volt bátorsága kedvesének elmondani, miről is képzelődik olykor, ha együtt vannak. Nem merte remélni, hogy a lány vele marad, hogy családot szeretne. Még önmagának is furcsa volt a gondolat, s gyáva volt bevallani a vágyait.

Hermione mélyvörös arccal, zavartan dadogva megkérdezte Ginnyt, hogy nem vigyázna-e Rose-ra, aludhatna nála, mert ő, hát… máshol töltené az éjszakát.
A Weasley-lány nevetve belegyezett, ezzel kissé csökkentve barátnője zavarát. Nem volt olyan szoros a kapcsolata a kicsivel, mint barátnőjéé, de azért nagyon jól kijöttek. A barna hajú lány anyaféle lett, kedves és szigorú, aki magához szorította a kicsi remegő testet, ha Rose rosszat álmodott, míg Ginny a lányka barátnője lett, akinek titkokat suttognak a fülébe. Rose talán életében először kezdte magát biztonságban érezni, kezdett picit barátságosabb lenni, s néha már egészen úgy viselkedett, mint egy igazi gyerek.

Így szombat reggel egymás mellett ébredtek Perselusszal, ami jó ideje nem történt meg. Vidáman szuszogott a férfi nyakába, majd játékosan végigsimított a férfi gerincén, aki jólesően megborzongott, majd egy halk morgással megfordult, s magához rántotta az ijedtséget tettető lányt.

Más volt ez a reggel, mint a többi, hiszen titokban lehettek csak együtt, élvezhették csak a másik érintését, közelségét. Hiányzott nekik a Próba néhány éjszakája, a nyugodt szabadság, hogy akkor ölelhetik a másikat, amikor kedvük tartja.

Az együttlétet megváltoztatta az, hogy különleges lett, titkos, értékes, egyszeri. Úgy szeretkeztek, mintha évek óta nem látták volna egymást. Ennyi idő alatt már megismerték egymás testét, tudták, milyen mozdulat, érintés váltja ki a legnagyobb hatást, mégis, a szenvedélyük most erősebb lánggal égett, úgy szorították a másik forró testét, mintha örökké így akarnának maradni, mintha ezzel elkerülhetnék az elválást, hogy újra egyedül kelljen maradniuk, s várni, hogy mikor érezhetik ismét azt a gyönyört, felemelő boldogságot, amit az jelent, ahogy egyesülnek. Szeretkezéseik alatt elfelejtettek minden mást, minden problémát, félelmet, fájdalmat, keserűséget, s csak a másik lélegzetvételének gyorsulása számított, a fekete és barna szempárban fellobbanó vágy, az egy ütemre dobbanó szívek…

Nehezen keltek ki aznap reggel az ágyból, minduntalan visszahúzták a másikat, még egy csókra, még egy ölelésre. Végül együtt lezuhanyoztak, s felöltöztek, hiszen Rose várt rájuk.

Hármasban indultak a Roxmortsba, olykor a szegény dajkának is járt egy kevés pihenés. A kicsi lány közöttük sétált, szorosan fogva Hermione kezét, majd egy óvatlan pillanatban kicsiny ujjai a férfi hideg kezére fonódtak, aki csak néma megdöbbenéssel nézett le a csillogó szemekbe, de nem húzta el kezét az érintéstől. Meglepte az érintés hatása, ahogy a pici gyerekujjak belesimultak hideg tenyerébe, olyan érzés volt, mintha a gyermek az életét bízta volna rá.

A két boszorkány beszélgetett, ami főként abból állt, hogy a kicsi kérdezett, s Hermione válaszolni próbált, olykor Perselus segítségével.

Elérték a megbeszélt találkozó helyét, de Leay nem volt sehol. Hermione megremegett, rossz érzése egyre erősödött. Rémülten Perselusra nézett, maga sem tudta miért, de legszívesebben azonnal visszatért volna az iskolába. A férfi megértette a pillantást, s körbenézett, majd megnyugodva konstatálta, hogy az utca üres, s mellé lépett, hogy átölelje. A kislány hozzájuk bújt, s így egy nehezen lecsillapodott a lány gyors szívverése. Ekkor egy negédes hang zavarta meg a nyugalmukat.

- Látom egymásra találtatok, igazi idilli család – suttogta bűbájosan mosolyogva Leay, ahogy melléjük ért. – Kár, hogy Rose nem a ti gyereketek – tette hozzá lesajnálóan. – S ha jól tudom, nem is lehet gyereketek… - utalt Hermione Érzősége miatti átokra. A lány elfintorodott, s még erősebben szorította Perselus kezét.

- Azért jöttél, hogy rólunk beszélj? – kérdezte fenyegetően a férfi.

- Nem – felelt, s az előbbi mosoly továbbra sem tűnt el az arcáról. Csak a szeme csillogott árulkodóan. – Rose-nak hoztam meglepetést.

Elővett egy kicsiny dobozt, de a kicsi nem akart hozzáérni, még szorosabban kapaszkodott Hermione lábába. A boszorkány elétolta a dobozt, s biztatóan elmosolyodott. Végül a kislány bizonytalanul nyúlt a dobozhoz, de ahogy hozzáért, megváltozott körülöttük minden. Perselus azonnal tudta, mi történt, ahogyan a griffendéles is. Ismerték a zsupszkulcs hatását, csak Rose kiáltott fel rémülten.

Egy erdőben értek ismét földet, szorosan egymásba kapaszkodva, kissé bizonytalanul. A nő elégedetten felnevetett, de hangja olyan furcsa volt, hogy Hermione beleborzongott. Rémülten nézett körbe, majd gyorsan megpróbált kapcsolatot teremteni Leayjel. Nem érzett mást, csak félelmet, dühöt, rettegését, és valami gyenge elégedettséget. Nem értette, mitől retteg ennyire nő, majd amikor hoppanálás hangjait hallotta, még jobban megijedt. Ahogy körbenézett, felismerte a halálfalók maszkját, s remegve nézett Perselusra, aki alkarját szorította. Ő is érezte a hívást, ami a többi szolgát ide szólította.

- Leay? Ugye tudod, hogy a halálod az, hogy itt megjelentél? – szólalt meg egy mély hangú férfi, az egyik álarc mögött.
- Ne aggódj, túl fogom élni. Ajándékot hoztam a Nagyúrnak.

- Mindig is túl sokat kockáztattál, de látni akar, siessünk. Nem szeret várni…

- Rendben, akkor most ellátogatunk egy közös ismerősünkhöz, kedvesem – suttogta Leay, a fekete szemekbe nézve.

- Elárulod a saját lányodat? – kérdezett vissza megvetően.

- Nem, két életért, két élet…

- Azt hiszed, tartani fogja a szavát?

- Másként nem élhetem túl, drágám. Sajnálom, hogy sose tudtalak szeretni, de jó helyen voltál, jó időben – mosolygott rá még egyszer a boszorkány, majd pálcáját rájuk szegezve Invitóval begyűjtötte a két pálcát, s mutatta az irányt, hogy merre menjenek.

A halálfalók némán körbevették őket, s előreszegezett pálcával kísérték a furcsa társaságot.

Nemsokára egy kastélyhoz értek, ahol a halálfalók elvégeztek néhány feloldó varázslatot, majd beléptek az óriási fa ajtón.

Perselus arcáról nem lehetett érzelmeket leolvasni, pedig tudta, hogy mindhármuk sorsa megpecsételődött. Szabad kézzel megfojtotta volna Leayt, ha lehetősége adódik. Önmagát nem féltette, hisz az ő élete véget ért, amikor halálfalónak állt, ahogy a család, a „barátok”, az aranyvérűek elvárták. Hermionét féltette, tudta, mi vár a lányra itt, s azt is, hogyha végig kell néznie, abba beleőrül. Márpedig, a Nagyurat ismerve, ez lesz számára az igazi élvezet…

Azonnal Voldemort elé vezették őket. Egy trónszerű emelvényen ült, arca megdöbbentően hasonlított Harryére. Fekete haj, fehér bőr, csillogó zöld szemek. Talán csak a pillantása volt, ami azonnal megmutatta, mennyire más, mennyi sötétség lakozik a lelkében.

- Lora, hogyhogy ennyi év után visszatértél hozzám? – fordult a szép boszorkányhoz, miközben pálcáját lágyan forgatta ujjai között. Hangja nem árult el semmit, de szeme szikrázott a dühtől. Nem tűrte az árulást.

- Ajándékot hoztam – suttogta a nő, rémülten, enyhén megremegve.

- Miféle ajándék? Lássuk csak… - nézett a csoportra. – Perselus? Tudtam, hogy áruló van a sorainkban, de reméltem, hogy megérted végre, a vén bolond megölése után örökre kivet a fehér mágusok világa. Ostoba voltál, Perselus. S ki ez a lány, akit olyan erősen szorítasz? Csak nem a szajhád? – mérte végig a remegő testet.

A szavak hallatán a tanár arca egy pillanatra megrándult.

- Látom, ragaszkodsz a kis szukához. Vajon hogy tetszene, ha végignéznéd, ahogy a többiek eljátszanak vele? Legalább aranyvérű? – folytatta a kérdezősködést, hideg mosollyal.

- Sárvérű – szólalt meg halkan, megvetően Leay.
- Lora, azt hittem megtanultad, hogy nem szólhatsz, ha nem kérdezlek. Crucio! – irányította pálcáját a nőre, aki hangosan sikoltva rogyott össze. Néhány perc után megszűntette az átkot, majd visszafordult az előbbi csoporthoz.

- Tehát sárvérű? Nem gondoltam, hogy idáig alacsonyodsz. Az első éjszaka után meg kellett volna ölnöd, de te gyenge vagy.

- Nem fogod megölni! – szólalt meg ekkor a kislány vékony hangon. – Nem engedem!

- És te ki vagy, te bátor boszorkány? – fordult megvetően felhorkanva a kicsi felé.

- Rose vagyok – felelt kissé elcsukló hangon. Megrémült a rá szegeződő pillantástól.

- Perselus? Nem gondoltam, hogy ilyen gyors voltál, bár a korát látva, nem értem, hogy sikerülhetett. A bátorságát sem tőled örökölte, akkor meghunyászkodna, mint egy gyáva kutya. Bár az ostobasága esetleg, hogy ellenkezni mer velem.

A férfi nem szólt semmit a vádakra, s Hermione is hallgatott. Tudta, ha megszólal, azzal csak árt önmaguknak.

- Nagyuram! – szólalt meg ismét Leay.

- Mit akarsz, Lora? Azonnal meg kellene, hogy öljelek.

- Ajándékot hoztam neked, az árulót, és a szajháját. Ő külön értékes, mert Potter barátja.

- Mit akarsz cserébe? Az életedet?

- És a kislányét… - tette hozzá bátortalanul.

- Miért? – hangja éles lett, szinte korbácsként csapott le a nőre.

- A lányom…

- Akkor… - nézett elgondolkodva a kicsire.

- Igen, az apám vagy – köpte a szavakat Rose meglepő hevességgel.

- Tehát ezért szöktél el – fordult ismét a boszorkányhoz. – Azt hiszem, ma jól fogunk szórakozni – fordult ördögien mosolyogva a néma körben álló halálfalókhoz.

- Kérlek, Nagyuram… - könyörgött Leay. Azt hitte, ezzel az ajándékkal megmentheti az életét, de most megrettent.

- Veled később számolok, kedvesem, állj a helyedre.

A boszorkány remegve hátralépett a sötét csuklyás alakok közé, majd egy pálcaintéssel felöltötte az álarcot, s a talárt. Így beolvadt a rengeteg arctalan varázsló közé

- Perselus, ugye tudod, milyen büntetés jár az árulónak?
- Halál – felelt nyugodtan a kérdezett.

- Valóban, de az túl egyszerű lenne. Túl sokat merészeltél, s meg kell értenie minden halálfalónak, hogy ezt nem tehetik. A kis szajhád… Gyere csak ide! – intett a lánynak.

Hermione remegve indult meg, majd pár méterrel a trón előtt megállt.

- Ne félj tőlem, sárvérű. Nem fogok hozzád érni… - nevetett fel gúnyosan. – Falley! – emelte fel a hangját, mire egy alak lépett ki a többi közül. – Azt állítottad, ez a lány Érző. Most bebizonyíthatod.

- Hogyan, Nagyúr? – kérdezte felbátorodva a varázsló.

- Ha kapcsolatot létesít veled, meghal, mert van az a kedves kis átok. Ismered Perselus?

A bájitaltanár, ha képes lett volna, még jobban elfehéredik, de így csak ajkába harapott, s gyötrődve bólintott. A saját életével már leszámolt, de a lány, szinte összeesett a kínzó fájdalomtól, ahogy a fehér, remegő kedvesére nézett.

- Nem fogok vele kapcsolatot létesíteni – szólalt meg először Hermione, mióta a terembe léptek.

- Oh, dehogynem – felelt sziszegve Voldemort. – Ha nem teszed, a két vendégünk egyike meghal. Majd követi a másik. Te választhatsz, hogy melyikükkel kezdjük.

A griffendéles lány majdnem összerogyott a szavakat hallva. Ha nem teszi meg, megöli a férfit, aki az életet jelenti számára, vagy az ártatlan kislányt, akit néhány hét alatt nagyon megszeretett. Sejtette, hogy akkor is ez történik, ha megteszi, de ha miatta történik…

- Ha nem teszed meg, megölöm őket. Egymás után, de előtte kipróbáljuk, mennyi Cruciót bír ki a kedves Perselus. Ne aggódj, téged életben hagylak, hogy élvezhesd a gondolatot, hogy miattad haltak meg. Nos, hogy döntesz? Az életed, az életükért?

A barna szemek lassan könnyekkel teltek meg, ahogy elmerült kedvese fekete szemében. Látta érezte, hogy a férfi könyörög, hogy ne tegye meg, ne ölje meg magát értük, de hiába. A kislány csak döbbenten figyelt, s nem tudott megszólalni, annyi rettentő gondolattal kellett szembenéznie. Hiába volt nagy ereje, ezzel képtelen volt felvenni a versenyt, egyre gyengült, s már az ájulás határán volt.

- Megteszem – szólalt meg végül halkan, de határozottan Hermione.

- Griffendéles… Ostoba, és önfeláldozó. Kezdheted! – parancsolt rá.

A barna szemek még egyszer simogatóan végigszaladtak kedvese arcán, és testén, majd Falleyra irányultak. A lány összpontosítani kezdett, s kereste a kapcsolatot. Ismét megérezte a sötét, hideg foltot a férfi lelkében, de nem tehetett mást, folytatta. Érezte, hogy a sötétség magába szívja, a hidegség elönti a lelkét. Szinte megfagyott, s egyre jobban elveszett körülötte a valóság. Ahogy végleg elgyengült, s összeesett, már nem érzékelt semmit, nem hallotta Perselus kiáltását, Rose sikítását, csak elmerült a sötétségben.
Utolsó suttogó szavát senki nem hallotta.
- Ilena… - lehelte a lány, semmibe révedve a hideg kőpadlón fekve.

- Igazad volt – fordult Falleyhoz Voldemort. – Ellenőrizd, meghalt?

- Nem lélegzik – felelt a férfi, miután odalépett, s elvégzett egy egyszerű varázslatot.

Perselus nem bírta tovább, a lábai megremegtek, majd összecsuklott.

- Meghalt… - suttogta megtörten.

Már nem érdekelte semmi, hogy hol van, kikkel, s miért. Csak azt a mérhetetlen fájdalmat érezte, hogy szinte kiszakad a szíve. Nem értette, hogy lehet, hogy még képes levegőt venni, hogy a világ megy tovább. Hihetetlen volt, hogy nem szűnt meg minden létezni, ahogy a lány száját elhagyta az utolsó meleg lehelet. Életében először sírni kezdett, némán. Hang nem hagyta el a torkát, csak átkarolva önmagát, előre-hátra dülöngélve nézte a karcsú testet, a semmibe meredő barna szemeket.

- Ez undorító Perselus, hogy ennyire ragaszkodtál egy szajhához, ráadásul egy sárvérűhöz – horkant fel hideg hangon Voldemort. – Crucio! – addig kínozta a férfit, míg elvesztette az eszméletét. - Itt hagyjuk, ha ezt túléli, úgyis megöli magát a lány testét látva – nevetett. – A gyereket hozzátok! – tette még hozzá, majd elhoppanált.