XXIV.

Hermione úgy érezte, saját megszokott világa kifordult a négy sarkából. Szokatlan volt körülötte minden. Egyrészt, hogy már nem érzett késztetést, hogy állandóan tanuljon. Persze így is kétszer annyi idõt töltött tanulással, mint társai, hisz közeledtek a R.A.V.A.S.Z. vizsgák idõpontjai, mégis, mostmár rengeteg idõt töltött álmodozással is, illetve Perselusszal. Ez utóbbi volt a legnehezebben megoldható. Napközben nem találkozhattak, hiszen azt észrevették volna, de vacsora után sokszor együtt dolgoztak, s elég gyakran elõfordult az is, hogy a figyelmük elterelõdött a munkáról.

Hermione és Ron közötti viszony változatlanul rossz volt, a fiú csak némán, megviselten figyelte a lányt, de nem volt hajlandó még köszönni sem. Valójában már rég beismerte, hogy tévedett, s hiányzott neki a lány társasága, de más dolog önmaga elõtt bevallani, s más Hermione elõtt. Emellett félt is, hiszen õ csak annyit tudott, hogy miatta szakítottak, s így végképp nem volt elég bátorsága a lány elé állni.

Az órák voltak a legnehezebbek a bájitaltanár és diákja számára is. Végülis Perselus már megszokta a színlelést, hogy nem mutathatja ki az érzelmeit, semmilyen körülmények között, mégis, amikor ott ült közvetlenül elõtte csillogó barna szemekkel, s minden lépését kíváncsi pillantással kísérte, többször elkalandozott az õ fantáziája is. Számára az a néhány lopott óra is több volt, mint amit eddig valaha is kapott, s így boldog volt, a maga módján. Néha szenvedett, mert megölelte, megcsókolta volna, de a több éves rutinnal könnyedén elnyomta vágyait.

Ezzel ellentétben Hermione egyre nehezebben viselte a bezártságot, hogy nem beszélhetnek, amikor csak kedve támad, hogy nem mosolyoghat rá következmények nélkül a Nagyteremben. Egyre gyakrabban fordult elõ, hogy esténként, mikor együtt dolgoztak, vagy beszélgettek, olyan apró dolgokon is megsértõdött, amiken korábban soha. Túl érzékeny lett, túlságosan megviselték a korlátok, s nehezen viselte a nem kívánt szabályokat. Perselus látta ezt, de nem tudott rajta segíteni, hiszen abban biztos volt, hogy õ már nem tud változni. Persze valamennyit már így is változott, de gúnyos szavai megmaradtak, s most olykor megbántotta vele azt, akit a legkevésbé szeretett volna. De hiába próbált másként megszólalni, ha fáradt volt, vagy ideges egyszerûen nem volt képes kontrollálni önmagát.

Hermionéban nem tudatosult, hogy mi zavarja, csak azt vette észre, hogy egyre érzékenyebb, szeszélyesebb, s egyre kevésbé érdekli bárki más. Ginnyvel beszélgetett olykor, de alig maradt ideje a tanulás és Perselus mellett, s így ritkán lazulhatott el a másik társaságában. Tõle kapott ugyan bátorítást, de az mégsem volt az igazi, a lány ugyan elfogadta Hermione választását, de továbbra sem kedvelte Pitont.

Harryvel jóformán nem is beszéltek, a fiú egyre jobban magába fordult, egyre inkább elmerült a kutatásban a horcruxok után. Természetesen Ronnal sok idõt töltött együtt, s az ilyen alkalmak már eleve nem adtak lehetõséget beszélgetésre.

A griffendéles lány kezdte egyre jobban elveszteni a talajt a lába alól, bár csak néhány hét telt el megérkezésük óta. Most is egy hosszú nap után sétált a folyosón, magányosan. Ahogy elgondolkodva lépkedett a félhomályos pincefolyosón, egy sötét alak bontakozott ki elõtte az egyik páncél mögül. Ijedten húzta elõ varázspálcáját, s csak nehezen állta meg, hogy ne sikoltson.

Majd ahogy az alak egyre jobban kirajzolódott, felismerte, hogy ki áll elõtte. A furcsa forma csak annak volt köszönhetõ, hogy kezében egy gyermeket tartott.

- Maga mit keres itt? – kérdezte támadóan.

- Perselus segítséget ígért, ha idehozom Rose-t. Nem volt egyszerû úgy utazni, hogy a Nagyúr ne leljen ránk – felelt kelletlenül. – Menj az utamból – mordult még a lányra.

- Nem, magával megyek – lépett a nõ mellé, pálcáját mindvégig kezében tartva. Nem bízott benne, s úgy gondolta, késõbb sem fog. – Perselus! – kopogott türelmetlenül, mikor az ajtóhoz értek.

- Türelem, Miss Granger – hangzott a hideg felelt az ajtó mögül. Hermione egy pillanatra megrázkódott, fájt neki a hangsúly, majd gyorsan megrázta magát. Tudta, hogy azért szól így, mert ha kopog, azt jelenti, hogy nem egyedül van. Ismerte a jelszót, ha egyedül lett volna, már belépett volna, kérdezés nélkül. Mégis, a férfi olyan könnyedén szólt hozzá így, s néha úgy érezte, komolyan is gondolja. – Jöjjenek be! – tárta ki az ajtót, szokásos közömbös arcát felöltve a bájitaltanár. Majd meglátva a másik vendéget, szája enyhén megrándult, s szeme szikrázni kezdett az elfojtott dühtõl. Még mindig gyûlölte azt a nõt, bármit is ígért, Hermione unszolása miatt.

- Miss Leaybe botlottam a folyosón. Hozzád igyekezett – kezdte a griffendéles, miután biztonságban voltak a kíváncsi fülektõl a férfi szobájában.

- Igen, látom – felelt emelt hangon. Nem örült a nõnek, egyetlen porcikája sem kívánta a jelenlétét. Emellett külön beszélnie kellett McGalagonnyal és engedélyt kérnie, hogy itt maradhasson.

Belenézett Hermione szemeibe, s érezte az aggodalmat, az enyhe féltékenységet. Kiismerte már a barna csillogást, tudta, mikor milyen érzelmeket rejt. Amennyire tõle telt, megpróbált megnyugtató pillantást küldeni, hogy ne tartson a nõtõl, nem jelent veszélyt rájuk nézve. Elég volt neki volt mennyasszony, nem volt szükség a diák felesleges idegességére, vagy féltékenységére.


- Hova tehetem le? – szakította félbe a köztük zajló néma párbeszédet Leay. Mindketten ránéztek, Hermione ridegen, Perselus megvetõen. Végül a tanár szólalt meg.

- Beszéltem az igazgatónõvel, azonnal fel kell menned hozzá, utána pedig kapsz egy szobát, az enyém mellett. Míg McGalagony professzornál vagy, hagyd itt a lányt, megvizsgálom – hadarta alig érthetõen, türelmetlenül.

- Maradni szeretnék – könyörgött a boszorkány.

- Nem – hangzott a felelet, de olyan hangon, hogy a nõ nem mert nemet mondani. – Merre van az igazgatói iroda?

- Hermione hív egy házimanót, az majd megmutatja.

Az ideges boszorkány pillantását a két néma alak közt ugráltatva, zavartan lefektette a kicsit a férfi ágyára, majd az ajtóhoz lépett, várakozóan. A griffendéles Dobbyt kérte meg, majd a nõ távozása után varázslattal bezárta az ajtót.

- Meddig lesz itt? – hangsúlyából egyértelmû volt, kire céloz.

- Amíg fel nem ébresztjük a lányát.

- Segíthetek? – kérdezte, nyugodtan, szinte nem is várva választ.

Fel sem merült benne, hogy kedvese elutasítaná. Már az is elég volt mindkettejüknek, hogy ez a nõ itt fogja rontani a levegõt napokig, vagy ha nincs szerencséjük hetekig. Néma bólintást kapott válaszul, majd a tanár a laborba ment, hozni a kenõcsbõl, hogy megvizsgálja a lányt.

Arca elkomorult, mikor a keze nem melegedett fel egy pillanatra sem a fej fölött, csak a szívnél jelzett enyhén. Még egyszer végighúzta a kezét, most sokkal többet várva, s így a lányka homloka felett egy nagyon apró változást érzékelt, de semmi több.

- Az érzelmei sérültek, de te valószínûleg rendbe tudod hozni – kezdte enyhe kérdéssel a hangjában -, viszont a szellemet elûzte az átok. Egy nagyon apró tudattalan rész még jelen van, de semmi több. Valahogy vissza kell csalnunk a testbe… - tette hozzá, mintegy önmagának.

- Kezdhetem? – Ismét csak egy bólintás volt a felelet.

A gyerek mellé lépett, s megpróbált koncentrálni, elõször megérezte a mellette álló férfi felé áramló érzelmeit. Meglepõdött, általában már tudta az erejét annyira kontrollálni, hogy csak azzal a személlyel teremtett kapcsolatot, akivel akart. Vagy a másik érzelmei ennyire erõsek lennének, hogy még az õ védõfalán át is érzékelhetõek? Érdeklõdve pillantott szeme sarkából a sötét ruhás alakra, majd látva annak komor arcát, inkább a feladatra koncentrált, kedvesével ráér késõbb is „játszadozni”.

Ahogy ismét a lány felé fordította minden figyelmét, lassan létrejött a kapcsolat, s Hermione majdnem elájult attól, amit látott. Hasonló volt Perselushoz, s mégis más. A férfi lélekteste ezernyi sebbõl vérzett, s mégis tartotta magát szilárdan, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Akkor a griffendéles azért ájult el, mert nem tudta kezelni az erejét, és olyan sokat adott át, tudattalanul is, amennyit már nem lett volna szabad.

Most figyelt, hogy ez ne történhessen meg, majd még egyszer végignézte a kicsiny testet. A gyerek idõsebbnek látszott a valódi koránál, ahogy ott állt, s nagy, üres szemekkel bámult a megjelenõ Hermionére. A teste sebes volt, s ha egy seb begyógyult, azonnal nyílt a testén egy másik, de a kicsi tudomást sem vett róla. Csak meredt maga elé és folytak a könnyei. Arca közönyösséget tükrözött, s a griffendéles beleszörnyedt a gondolatba, hogy mióta lehet ilyen állapotban, s mitõl. A lány mellé lépett, s lágyan magához ölelte. A szemek ránéztek, de a pillantás semmit sem változott.
Kezével végigsimított a hegeken, s azok eltûntek, de hiába, mert a régi helyett azonnal új sebek nyíltak. S ha egy ilyen seb fölé tette a kezét, az eltûnt, majd újra nyílt egy másik. Beláthatatlan harcba kezdett, ahogy egész testfelületével próbált gyógyító energiát adni, de hiába. Annyit ért el, hogy volt egy tiszta pillanat, mikor a szemek éberen rávillantak, de akkor sem látott mást csak magányt, szenvedést. Nagyon erõsen koncentrálva összeszedte minden erejét, hogy hosszabb idõre eltûntethesse a sebeket, hátha megtud valamit. Ahogy ismét sikerült egy kis idõre egésszé tenni, a lány ránézett, s néhány képet mutatott. Hermione felsikoltott, s megszakította a kapcsolatot. Nem bírta tovább.

Perselus már egy ideje aggódva nézte szerelme egyre fehéredõ arcát, ahogy látványosan egyre jobban fárad, majd megdöbbenve vette észre, hogy könnyezni, kezd, ekkor odalépett, hogy átölelje, s pont abban a pillanatban fonta körül karjaival, mikor felsikoltott. Egy zavaros, rémült, értetlen barna szempár kereste a pillantását. Szorosan magához húzta, s lágyan simogatta a hátát, várva, hogy megnyugodjon, s elmondja, mit láthatott. Ami a lány számára kimerítõ munka volt, s szinte óráknak tûnt, valójában csak néhány percet jelentett.

Remegve simult a férfi karjába, s várta, hogy érzelmei elcsituljanak. Megnyugtató volt az ölelés, a másik érintése, illata, lassan megszûnt testének remegése, s a könnyei is elapadtak. Halk hangon szólalt meg, szinte suttogott.

- A lelke is szörnyû állapotban van, s nem tudok segíteni rajta. Azért nem érzékelted a szellemét, mert egy fantáziavilágot teremtettek számára, amibõl nem tud kiszabadulni.
Újra és újra átéli, ahogy édesanyját a szeme láttára megkínozzák, és megölik, és nem tud semmit tenni ellenne.

- Biztos vagy benne? – kérdezett vissza elgondolkodva a tanár. Érezte, hogy olvasott már valamit, ami ehhez kapcsolódik, de nem találta a pontos emléket, hiába kutatott gondolatai között.

- A legnagyobb félelme lehet… rettenetes – suttogta a lány.

- Várj! – kapta fel erre a mondatra a bájitaltanár a fejét. Mostmár tudta, hol olvasott errõl.

Gyorsan a könyveihez lépett, Hermione csak keserû arccal nézett utána, még nem sikerült elrendezni, amit látott, és amit érzett. Mert bár ezt nem mondta, érezte, amit a kicsi lány, amikor látta a képeket. A férfi kapkodva lapozott egy könyvet, majd elégedett kifejezéssel lépett vissza a griffendéleshez.

- Somnus Crucio, az átok neve. A lényege az, hogy álmot bocsát az áldozatra, aki nem képes felébredni, és addig kell átélnie legnagyobb félelmét, míg bele nem õrül. Hasonló hatású, mint a dementorcsók, csak ott a lelket kiszívják, míg itt elmenekül – adta elõ, szokásos tanári modorát elõvéve. Hiába a sokéves rutinból nehéz kiszakadni…

- Akkor nincs sok idõnk, mert már alig képes ellenállni – nézett rémülten a kicsire Hermione.

- Valamennyit segítettél, néhány pillanatra érzékelte a valóságot. Fel kell ébresztenünk, valahogy rá kell jönnie, hogy ez csak álom.

Némán néztek egymásra, kutatva az emlékeik között, hogy mi lehetne a megoldás. Végül a lány szólalt meg.

- Be tudom gyógyítani a sebeket, ha elég erõsen koncentrálok, talán hosszabb idõre is. Ha akkor itatsz vele egy erõsítõ fõzetet, és valami stimuláló hatásút, akkor talán felébredhet.

- A legerõsebb fõzeteket kellene elkészítenem… - gondolkodott el a tanár. – S valamire neked is szükséged lesz, erõsítõ fõzetre is, és koncentráló képesség nõvelõre is.

- Segítek, kezdjük.

- Ha jól emlékszem, az utóbbit nem vagy képes hibátlanul elkészíteni – célzott egy cinikus mosollyal az elsõ órai katasztrófára.

- Az Malfoy volt! – felelt dühösen a lány.

Ahogy a férfi arcára nézett, érezte, nem kellett volna, mert azon nem csak gúny látszott, hanem fájdalom is, és keserûség.

- A keresztfiam – szólalt meg hûvösen, majd a laborba indult.

Hermione szégyenkezve követte. Miatta kerül majd a fiú az Azkabanba, s Perselusnak végig kell néznie. Némán dolgoztak egymás mellett, fagyos hangulatban. Majd a lány már nem bírta tovább, s a férfi mögé lépett, aki éppen kész lett, s csak némán figyelte a fõzetet. Hátulról átkarolta, s a fülébe suttogott.

- Ne haragudj, nem úgy gondoltam.

A tanár hátranyúlt, s maga elé húzta Hermionét, aki bocsánatkérõen nézett a rászegezõdõ fekete szemekbe. Érezte a férfi fájdalmát, s nagyon nehezére esett, hogy ne próbáljon meg rajta is segíteni, mint a kicsi lányon.

- Tudom – szólalt meg nagy sokára Perselus. – Lucius túl nagy befolyással rendelkezett fölötte. Most még nem tudott ölni – tette hozzá kissé megakadó hangon -, de a félelem nagyúr. Hamar megtanulná…

Beletörõdött már, hogy Draco az Azkabanba kerül, mert eljátszotta utolsó esélyét. Mégis, bármit is tett, a keresztfia volt, ismerte, és a maga módján kedvelte is. A fiú végig küzdött az apja befolyása ellen, de nem volt elég erõs, s mostmár vége.

Gondolatait egy lágy érintés zavarta meg, ahogy az elõtte álló, hozzásimuló lány lábujjhegyre állt, s bátortalanul megcsókolta. Magához szorítva a kecses testet viszonozta a csókot, majd egy kopogás zavarta meg õket. Ijedten szétrebbentek, s Perselus elsietett ajtót nyitni.

- Beszéltél az igazgatónõvel? – hallotta az elõtérbõl átszûrõdni a hideg szavakat.

- Igen, azt mondta, maradhatok, amíg te jónak látod – felelt behízelgõen a nõ. Kezdte visszanyerni régi önmagát.

Meg akarta szerezni Perselust, hogy maga mellé állíthassa, s ha szembekerül a Sötét Nagyúrral, felajánlhassa az életükért. Remélte, hogy fontos annyira a bájitaltanár, hogy elegendõ áldozat legyen. Habár a kis sárvérûvel, mindenképpen… Rajta keresztül eljuthat Potterhez. Sok mindent hallott a Nagyúr szeretõjeként, s valamennyire kiismerte, hogy hogyan tudja befolyásolni. A tanár azonban csak egy megvetõ fintorral reagált a csábos mosolyra, s gyûlölettõl izzó hangon folytatta.

- Menj el, ha elérünk valamit, szólok.

- Segítenék… - nézett rá ártatlan arccal a nõ.

- Nem. Azonnal menj innen, különben nem teszek semmit.

- Perselus, ne légy ilyen dühös. Kérlek – hajolt a férfihoz egy csókot lehelve a szájára, majd eltipegett a szobája felé. A bájitaltanár csak megvetõen nézett utána, s ebben a pillanatban magát is lenézte, amiért bedõlt ennek a boszorkánynak korábban.

Rosszkedvûen ment vissza a laborba, hogy folytassák a munkát, még egy fõzet hiányzott, hogy megpróbálják felébreszteni Rose-t.

Ahogy dolgoztak, lassan enyhült a hangulat, olykor váltottak egy-egy kedves pillantást, vagy ha éppen nem kellett a bájitallal foglalkozni, összesimultak, hogy megnyugodhassanak a másik közelségétõl. Hermione valahogy mégis rosszul érezte magát, habár azt hajtogatta magában, hogy csak attól, amit a gyerek mutatott, valójában rosszat sejtett, amióta a nõ betette ide a lábát.