XXI.

Hermione érdeklődve figyelte a szemük előtt zajló munkát. Itt már nem hangzott el kommentár, hiszen a körülbelül száz résztvevő munkáját már nehéz lett volna követni. Azonban minden néző foteljéhez tartozott egy kicsiny távcső, ami megfelelő nagyítást biztosított, s egy-egy hozzávaló nevét is feltüntette, ha éppen arra irányították. A lányon ez se segít, a számára ismeretlen bájitalról továbbra sem tudott meg semmit. Egy rövid ideig Perselust figyelte, ahogy a teljes biztonság nyugalmával dolgozik, fekete haja arcába lóg, száján a szokásos gúnyos mosoly játszott.

Majd társasága nevetve faggatni kezdte, hogy kit figyel ilyen elmerülten, így gyorsan elkapta a pillantását tanáráról, és egy sokkal kevésbé kedvelt személy felé fordult. Leay türelmetlenül kotorászott az anyagok között, s kissé kapkodott, mintha maga sem tudná, mit is keres. Olykor aggódva nézett szeme sarkából a tőle pár méternyire feszülten koncentráló testvérére, aki azonban tudomást se vett róla. Hermione nem egészen értette a boszorkány idegességét, hiszen ide már kipróbált, maga fejlesztette bájitallal kellett volna jönnie, most mégis úgy festett, mintha egy tanult főzetet próbálna fejből elkészíteni, úgy, hogy nem is készült fel megfelelően. Végül már a nő megfigyelése sem kötötte le, inkább csak bosszantani kezdte, így visszafordult a társaságához.

- Akkor tudnátok nekem az animágiában segíteni? – kérdezte vágyakozó arccal.

- Először meg kellene tanulnod mindent, ami a könyvekben van, mert anélkül biztos, hogy félresiklik az átalakulás – felelt kissé figyelmeztetően a fiú.

- Te aztán sokat mesélhetnél erről, csőrös barátom, ugye? – lökte meg egy kicsit Rea nevetve a fiút, majd ő is Hermionéhoz fordult. – Igaza van, mindenképpen az elmélet az első. Ha azt tudod, utána már csak gyakorlás kérdése, és az erődé. Van akinek elsőre sikerül, van akinek sokadszorra sem.

- Az elméletet már régen megtanultam – motyogta mélyen elpirulva a griffendéles. Kicsit furcsán érezte magát, hiszen mindig is büszke volt tudására. Nehezen fogadták el, hiába volt örökös segítőkészsége, jó szándéka.

Mindig is érezte a távolságtartást a többiekben viszonylagos szabálytisztelete, és maximális felkészültsége miatt. A lányok kinézték maguk közül, mert nem érdekelték a sminkek, és ruhák, a fiúkkal pedig nem tudott sportról, és a lányokról beszélgetni. Nehezen talált igazi társaságot, s bár Harryék már elfogadták, azért ilyen szempontból ők is csak „kihasználták”. Talán emiatt fejlődött ki benne az extra bizonyítási vágy, hogyha már mindenki elutasító volt emiatt, akkor legalább legyen meg rá az okuk. Kevesen tudták, de a lány pont ugyanolyan makacs volt, mint Perselus. Ha elutasították, akkor fellobbant benne a tűz, hogy megmutassa a másiknak. Talán ez űzte a tanárához is, a folytonos kritika, gúny, ridegség. Ő bebizonyította, hogy többet ér ennél, csak közben beleszeretett.

- Nem sértődnél meg, ha leellenőriznénk a tudásod? – vette át az irányítást Lilien. – Ha valóban minden alapot tudsz, akkor már csak gyakorolnod kell velük. Itt sajnos nem tudjuk elkezdeni, de két óra után van egy szünet, amikor a nézők elhagyhatják a termet, majd nagyjából egy óra után visszajöhetnek, ha akarnak.

- Igen, ezt hallottam az elején bejelentették – felelt kissé bátrabban a griffendéles. – Természetesen nem gond, ha felméritek a tudásom, nekem is biztonságosabb.

- Rendben, akkor, amíg itt vagyunk, kérdezgetünk, és elmondunk néhány alapszabályt, meg megtanítjuk a mozdulatot. Bár ha jók sejtem, azt is megnézted már a könyvekben, ugye? – fejezte be kedves mosollyal az arcán.

- Igen, megmutatom… - kezdte Hermione, majd elhúzta a pálcáját. Ekkor azonban az egyik bíró ránézett, és egy intéssel pergamendarabot varázsolt a lány elé. A barna szemek ijedten pillantottak az írásra:

„A Próba alatt a teremben csak a bírók varázsolhatnak, ezzel biztosítva a munka tisztaságát. Kérem, mellőze a pálca használatot, amíg a teremben tartózkodik. Ezt vegye első figyelmeztetésnek, a második alkalommal távozásra fogom felszólítani. Megértését köszönöm. Mary Redola, Bíró”

Hermione remegő kézzel tartotta a kicsiny pergamendarabot, majd átnyújtotta kíváncsian figyelő társainak.

- Nem is varázsoltál – reagált felháborodva Lilien.

- Mindegy – suttogta nehézkesen, reszkető hangon a griffendéles. – Majd a termen kívül megmutatom, amit tanultam – próbált bátorítóan mosolyogni. – Inkább vizsgáztassatok le!

- Rendben. Kezdjük, úgyis tanár akarok majd lenni – felelt kacagva a mellette ülő vidám kis boszorkány.

Míg el nem hagyhatták a Próba helyszínét, felváltva faggatták a barna hajú lányt, egyre nehezedő kérdésekkel. Megdöbbenve tapasztalták, hogy sokszor többet tud, mint ők maguk. Elismerően megállapították, hogy mindent tud, amire szüksége lehet, s már csak megfelelő gyakorlásra van szüksége. Még kíváncsian megkérdezték, milyen átváltoztatástanból, s mikor kiderült, hogy a tanárnő kedvence, mert mindig elsőre hibátlanul hajt végre minden feladatot, teljesen biztosak lettek benne, hogy nem lesz gondja az átalakulással, ha megvan benne a képesség.

Hermione olykor egy rövid időre Perselust figyelte, miközben dolgozik, s egyszer pont felé nézett a férfi is. Úgy érezte, észrevette, hogy őt bámulja, kissé elpirult, s kedvesen elmosolyodott. Nem tudta, mennyit lát, vagy nem lát ebből a másik, de remélte, hogy egy picit segít vele. Legszívesebben kapcsolatba lépett volna vele, de nem mert, emlékezett még, hogy szokott tanára reagálni.

Hamarosan felhangzott a tájékoztató, hogy a nézők egy órára hagyják el a termet, így még egy utolsó pillantást vetve kedvesére kisietett a teremből újdonsült barátaival. Hangosan beszélgetve, és nevetgélve, izgatottan a rájuk váró lehetőségtől lépkedtek fel a lépcsőn. Hermione felajánlotta, hogy menjenek az ő szobájába, az elég nagy négyüknek. Elfeledkezett a reggeli ládafeltúrásról, amikor a könyv után kutatott, amit legnagyobb szerencsétlenségére ott hagyott nyitva, ahol reggel a bájital leírását megtalálta. Így a két lány kíváncsi pillantásától követve gyorsan becsapta a kérdéses könyvet és besüllyesztette a ládája legmélyére, remélve, hogy elkerülheti a kínos kérdéseket.
- Akkor kezdhetjük a gyakorlást? – kérdezte elterelő hadműveletként a griffendéles.

Megmutatta a tanult pálcamozdulatot, majd Lilien kissé változtatott rajta. Elmesélte, hogy úgy is működik, ahogy a könyvek írják, de ahogy ő mutatja, úgy kevesebb mozdulat, és könnyebb is végrehajtani a varázslatot. Mikor már Hermione kellőképp begyakorolta, megegyeztek, hogy megpróbálhatja az átalakulást. Nem is gondoltak bele, milyen veszélyes játékot űznek, hiszen ha csak félig változik át, ők nem tudják visszavarázsolni. Diákok voltak, és kissé felelőtlenek, így csak csillogó szemmel lesték az eredményt.

Hermione végül mélyet sóhajtott, majd koncentrálni kezdett, és kimondta a varázsigét, a tanult pálcamozdulattal kísérve. Társaitól izgatott sikkantásokat hallott, majd Riel, a mókamesterük lelkesen megtapsoltam. Kíváncsian nézett végig magán, s megdöbbent. A varázslat sikeres volt, eltűntek a lábai, és a keze, s helyette szőrös mancsokat látott. A tükör elé sietett, ahol egy vadmacskával nézett szembe. Végül visszaváltoztatta magát, s elégedetten nevetett barátaira.

- Sikerült Hermione! – ölelgették meg tapsolva. – Mutasd meg újra – kérte Riel.

A griffendéles hallgatott a kérésre, s bár kevésbé koncentrált, mert egy pillanatra megjelent előtte a fiú kép csőrrel, azért ismét végrehajtott a varázslatot. Érezte, hogy megint átalakult, de nem értette társai megdöbbent felkiáltásait. Ismét vetett egy pillantást önmagára, s ő is elképedt. Most nem mancsokat látott, hanem karmokat. A tükör felé fordult, s most egy sassal nézett farkasszemet. Ha emberi alakban lett volna, döbbentségében valószínűleg lehuppan, így csak heves szárnycsapkodással fejezte ki meglepődését. Gyorsan visszaváltozott, s zavartan nézett néma csendben rá meredőkre.

- Ezt hogy csináltad? – kérdezte döbbenten Lilien.

- Nem tudom… Csak nem figyeltem annyira, és egy pillanatra felmerült bennem, hogy milyen lehet Riel, félig átalakulva… - felelt elpirulva, kissé habogva.

- Lehet, hogy többféle alakot is képes vagy felvenni?

- Úgy tűnik… - suttogta halkan.

- Próbáljuk ki – kapcsolódott be a társalgásba az eddig némán figyelő fiú is. – gondolj arra, hogy mivé szeretnél válni, s lássuk sikerül-e.

Ez már valóban meggondolatlanság volt, de nem lehetett őket megállítani. Megpróbálta, s felvette egy vidra alakját, majd egy mókusét, de semmilyen más állatalakot nem tudott megtestesíteni.

Elég sokáig vitáztak arról, hogy ez mégis, hogy lehetséges, de nem tudtak megegyezni semmiben. Lilien és Hermione egyaránt egy könyvtár után áhítozott, de ezt a vágyukat még néhány napig nem elégíthették ki, így csak arról beszélgettek milyen könyveket kellene elolvasniuk.

Majd meghallották a jelzést, hogy visszamehetnek a terembe, így gyorsan lesiettek a lépcsőn, s csak vágyakozva gondoltak a különböző könyvekre. Besétáltak a terembe, s elfoglalták korábbi helyüket, majd felemelkedve a megfelelő magasságba már ismét végignézhették a Próbán résztvevőket. Hermione egyből Perselust kereste, aki változatlanul nyugodtan dolgozott. Úgy tűnt, éppen nincs különösebb feladta, csak 5 kevert jobbra, majd hármat balra, váltogatva. Egy-egy pillantást vetett a mellette dolgozókra, majd lenézően végigmérte az egyre jobban kapkodó Leayt.

Amikor a griffendéles ránézett, szinte megérezte, s viszonozta a barna szempár kutató pillantását. Egy futó másodpercre egymásra mosolyogtak, majd a férfi visszatért a bájitalhoz, Hermione pedig a valósághoz barátai unszolása után.

Bőszen rángatták a talárját, hogy felhívják a figyelmét valamire, ami nem messze tőlük történik.
Az egyik jelölt egyre aggódóbb arccal nézett az üstjére, ami füstölni kezdett, majd fröcskölni magából a folyadékot. Erre már két bíró is odasietett, és egy védőkört vont a varázsló asztala és üstje köré, hiszen egyéb beavatkozást nem hajthattak végre. A termen izgatott sutyorgás kezdődött, majd halk felkiáltások hallatszottak, mikor az üst végül felrobbant. Ezzel a jelöltet kizárták, és elkeseredetten kisétált a terem szélére.

Érdekes volt, mert úgy tűnt, nem ő az egyetlen ilyen szerencsétlenül járt, mert fél óra alatt még a jelöltek fele követte a terem szélére. Kedvetlenül, némán figyelték a még dolgozókat.

A Bájitalmesterek és Mesternők egészen másként zajlottak az események. Többségük Perselushoz hasonlóan nyugodtan dolgozott, s érzelemmentes arccal figyelte a készülő főzetet. Mindegyik üstben más bájital fortyogott, eltért a színük, a felettük lebegő pára sűrűsége. Néhányan már igen kevés hozzávalóval dolgoztak, úgy tűnt, hamarosan elkészülnek. Perselus is kioltotta a tüzet az üstje alatt, s szabályszerűen kevergette a sűrű folyadékot. Végül mikor elég hidegre hűlt, még hozzászórt egy kevés sellőpikkelyt, s a bájital állaga felvette a kívánt mézes állagot. A bájitaltanár elégedetten nézte a végeredményt, s magához intett egy bírót. Az odasiető varázsló végigmérte egy gyűlölködő pillantással, majd egy intéssel üvegbe varázsolta a kész főzetet, s eltüntette az asztalt. Perselus ezután szabad volt, s oda mehetett, ahova akart. Az eredmények csak másnap lesznek kihirdetve, miután mindenki elkészült.

Elégedett volt, hiszen több óra munka után egy tökéletes bájitalt adott át, ezzel biztosítva az eredményt. A lenéző, megvető pillantások már nem zavarták, leperegtek róla. S volt a teremben egyetlen ember, akik végig mosolygott rá, s akinek végig érezte a jelenlétét. Legszívesebb magához ölelte volna kedvesét, de itt még az is kérdéses volt, hogy mit szólnának, ha csak ő is melléül egy nézőknek szánt széken. Végül eltekintett ettől, látva Hermione vidám társaságát, s inkább felsietett a szobájába.

Ahogy haladt a lépcsőkön egyre dühösebb lett. Fáradt volt, szinte kimerült, s hirtelen magányosnak érezte magát, ahogy egyre távolodott a lánytól. Gyűlölte az egész világot maga körül, amiért nem mehet oda, és ölelheti át, amiért mindenki megveti őt, és ha a lány vele van ez rá is átsugárzik… megint azon gondolkodott, hogy nem lett volna szabad engednie, hogy az lett volna a legjobb, ha köztük nincs semmi, hogy neki egyedül kell lennie, ez sorsa, és nem várhatja el, hogy bárki is megossza vele. Csak egyre fokozta önmagában a dühöt, végül felérve bevágta a szobája ajtaját, és dühödten csörtetett be a fürdőbe, hogy lezuhanyozzon.

Ahogy kilépett a fürdőből, még mindig szikrázó szemmel, teljesen depresszióba lökve önmagát, a lánnyal találta magát szemközt, aki vidáman mosolyogva várta.
Ahogy azonban meglátta a férfi pillantását, lehervadt arcáról az öröm legkisebb jele is, s aggódva lépett kedveséhez. Végigsimított az arcán, s hozzádörgölőzött, így magát is kissé bevizezve.

- Mi baj? – kérdezte halkan.

Először nem kapott választ, csak egy gyűlölködő pillantást, s egy hideg arckifejezést, majd ahogy megérezte a lány illatát, és érintést, kezdett kissé meglágyulni. Még próbálta fenntartani magában az előző érzelmeket, de egyre nehezebben ment. Végül eltolta magától a lányt, s rekedtes hangon, dühösen kifakadt.

- Ez így nem jó, nincs értelme. Még csak rám se nézhetnél mások előtt. Mi vagyok én szerinted? Egy emberi roncs, semmi több. Megvet odalenn mindenki, a többség gyűlöl. Engem már nem érdekel, de nem akarom, hogy te is ezt kapd, mert velem vagy – törtek elő belőle a szavak, szinte hadarva. Szokatlan volt tőle már a kirohanás is, hogy ennyit beszélt egyszerre… De Hermione fontos lett neki, s életében először fájt, hogy miatta mást is baj érhet.

A barna szemek dühösen villantak rá.

- Megint kezdjük előröl? Az én döntésem, Perselus. Veled akarok lenni, hányszor kell még bebizonyítanom, hogy akárhogy is van, nekem TE kellesz, így, ahogy vagy? – támadt a férfinak. Tudta ő, hogy mi játszódik le a másikban, de azért mélyen bántották ezek a hirtelen elfordulások. Úgy érezte, nem tud mindig megértő és kedves lenni. – Értsd meg végre, hogy az fáj a legjobban, ha így ellöksz magadtól… - fejezte be felemelt hangon, majd szikrázó szemekkel elfordult, legyintve egyet, mintegy jelezve, hogy úgyis minden szó felesleges, s az ablakhoz lépett. Megtámaszkodott az ablakpárkányban, de tanára látta, hogy keze elfehéredik, úgy szorítja.

Elsőre felpofozta volna a lányt, amiért ilyen szemtelen, és majdhogynem kiabál vele, végül látva a fájdalmat a szemében, s hogy szinte összegörnyedve kapaszkodik az ablakba, beharapott ajkakkal, visszatartott könnyektől homályos szemmel, már egészen más járt a fejében. Haragudott önmagára, hogy megbántotta az egyetlen embert, akit szeret, s meglepve vette tudomásul, hogy milyen hatással van Hermionére. Mögé lépett, s a gyenge tiltakozás ellenére magához szorította, majd lágyan cirógatni kezdte.

- Ne haragudj – suttogta olyan halkan, hogy abban sem volt biztos, hogy meghallotta-e a lány. Hermione meglepve egyenesedett fel, majd fordult meg a férfi karjában. Ismét elveszett a fekete szemekben, ahogy kereste a megerősítést. Perselus egy kérdő pillantással lágyan megcsókolta, s még hosszú percekig így maradtak, egymást ölelve.

- Fáradt voltam… - engesztelte még kedvesét. Hermione szomorkásan elmosolyodott, majd lágyan végigcirógatta kedvese hátát.

- Feküdj le aludni – kezdte el parancsoló arckifejezést felöltve az ágy felé lökdösni a nála jóval magasabb férfit. – Maradok, ha nem zavarlak. Őrzöm az álmod! – tette még hozzá fennkölt arckifejezést magára öltve, amit már tanára sem tudott mosoly nélkül végignézni. Az ágyhoz lépett, s mielőtt ráfeküdt volna, zavartan tekintett végig magán, hiszen még mindig csak egy törölközőben volt.

- Elforduljak? Szégyellős vagy? – kérdezte kacéran a lány. Majd huncut mosollyal nézett Perselusra.

- Csak tekintettel akartam lenni az ártatlan ifjú hölgyre – felelt félig-meddig gúnyosan.

- Ártatlan? – felelt bűbájosan mosolyogva. – Már nem is emlékszel? – húzta fel a szemöldökét is, mintegy Perselust utánozva.

Ezt már nem lehetett megtorlatlanul hagyni, s percekkel később már egymás karjában feküdtek az ágyon, hogy ismét csak egymással foglalkozzanak.

**

A férfi mély álomba merült, de Hermione nem tudott elaludni. Kedvese homlokát simogatva ült mellette, s gondolkodott. Fájt neki az állandó elutasítás, hogy Perselus újra és újra bezárkózott, de nem tudott ellene tenni. Remélte, hogy lesz ereje minden alkalommal szembeszállni, s nem fogja úgy érezni, hogy fel kell adnia. Tanára sokáig aludt, így megunta a tétlenséget, s gyakorolni kezdte új képességét. Vidáman figyelte a tükörben a vadmacskát, majd a mókust, s már azt is észrevette, hogy nem kell a két alak között emberré válnia. Nem vette észre, hogy olyan sokáig gyakorolt, hogy néhány perce már figyelték.

- Mióta vagy animágus? – hallott egy álmos, rekedt hangot maga mögül. Gyorsan visszaváltozott, s az ágy szélére ült.

- Jól aludtál?

- Ne tereld a témát.

- Ma óta…

- Tessék?

- Amíg volt az egyórás szünet, Lilienék elmagyarázták, amit a könyvekben nem írnak, s megpróbáltam, sikerrel – felelt egyszerűen, bár sejtette, hogy nem úszhatja meg ennyivel.

- Arra nem gondoltál, hogy mennyire veszélyes? Végzetes lehetett volna? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? – kelt ki magából a férfi. Maga sem értette, hogy miért bosszantotta fel ennyire, amit hallott. Látta, hogy mire képes a lány, s ez elképesztő volt, mégis inkább az töltötte ki a gondolatait, hogy mi történt volna, ha csak félig alakul át, akár véglegesen is.

- Sajnálom, nem gondoltam rá.

- Forrófejű griffendéles – morogta már kicsit nyugodtabban. Végülis itt ült mellette, egészben, egészségesen.

- Láttad? Több állat alakját is fel tudom venni…

- Igen, még nem hallottam ilyen képességről.

Ekkor azonban kopogta az ajtón, és ismét egy manó szólt, hogy vacsora van a nézőknek, s a Mesternek, aki már nem dolgozik. Sietve felöltöztek, s egy kisebb terembe indultak, ahol most terítettek. Jóval kevesebben voltak, mint eddig, hiszen a jelöltek egy része még dolgozott, s majdnem az összes mester is. Perselus megkönnyebbült, mikor látta, hogy most elkerülhetik Leayt és nővérét. Végre egy nyugodt étkezésben lesz részük…

- Hermione! – kiáltottak hárman is egy asztaltól. – Nagyon eltűntél… - tette még hozzá Riel megrovóan. Majd kissé elkerekedett szemmel nézte végig a csinosan felöltözködött lányt.

Perselus mindezt azonnal észrevette, s olyan pillantást vettet a fiúra, amitől az rögtön másfele nézett, s legalább tíz centivel kisebbre húzta magát össze. A griffendéles magával vonszolta tanárát barátai asztalához, majd bemutatta. Ők nem sokat hallottak az angliai eseményekről, így nem reagáltak különösebben a tanár nevére. Riel még mindig aggódva nézte a férfit, de a két boszorkány egy kedves mosollyal invitálta. Perselus némán leült, s ezt az állapotot fenn is tartott egész végig, főleg azzal volt elfoglalva, hogy magában gúnyos kommentárokkal lássa el a fiatalok csevegését, s minél sűrűbben nézzen arra a beképzelt ficsúrra, aki nem szégyellt olykor Hermionére nézni. Mindezt persze már a lányok is észrevették, a griffendélessel együtt, aki mélyen elpirult zavarában. Végül egy huncut mosollyal a férfi combját kezdte el simogatni az asztal alatt, egyre jobban közeledve érzékenyebb tájak felé. A sápadt arcon először megdöbbenés látszott, majd enyhe düh, végül felkerült a szokásos arca, de szeme nem sok jót ígért. A lány kacéran rámosolygott, majd megbeszélte barátival, hogy egy óra múlva találkoznak a teremben, hogy megnézzék a Próba végét, s addig pihen egy keveset. A két boszorkány ránevetett, tisztában voltak vele, mennyit fog pihenni, míg Riel féltékeny pillantással kísérte a távozókat.

A tanár szobájába érve ridegen szólt a lányhoz.

- Ne szórakozz velem!

- Ne haragudj, de valamit tennem kellett, hogy szegény Riel élve fejezhesse be a vacsorát.

- Végig tátott szájjal bámult.

- Te pedig őt gyilkosan… nem is volt árulkodó ugye? – nevetségesnek érezte az egész helyzetet. Bár, hogy Perselus féltékeny volt, egészen tetszett neki, a dühkitöréstől eltekintve.

- Nem kellene másokat bátorítanod! – dühöngött még mindig.

- Nem bátorítottam, csak beszélgettem vele – próbálta megnyugtatni.

- Persze – morgott a férfi. Kezdte belátni, hogy megint elkapta az indulat. Teljesen megőrül a lány közelében.

- Mégis mit akarsz tenni? Mostantól a Roxfortban minden fiút, aki rámnéz, megvársz egy sötét sarokban és elátkozol? Vagy esetleg megmérgezed őket teljesen véletlenül bájitaltanon? – kezdett elege lenni a tanár haragjából. Sok volt ez egy napra…

- Nem is rossz ötlet – mosolyodott el ördögien Perselus. – Csak olyan bájitalt kell találnom, amire nincs ellenszer, de miért is ne? – folytatta teljesen komolyan.

- Perselus! – nézett rá elképedve a lány. – Ugye nem lennél képes?

- Gyilkolni? – kérdezett vissza gúnyosan. – Szerinted?

- Ne haragudj – suttogta magába roskadva a lány. Ezt nem akarta… - Csak szeretném, ha bíznál bennem.

- Benned bízom – hallatszott a felelet, de a férfi már hátat fordított, hogy leüljön.

Hermione az ölébe ült, tudva, hogy ezzel úgyis el tudja terelni a figyelmét, s csendesen hozzábújva várt, hogy elteljen az idő és találkozhasson barátaival.

Egy óra múlva vidáman sétált le a lépcsőn, tanárát egyedül hagyva. Elfoglalta szokásos helyét az asztalnál, s miközben várakozott érdeklődve nézte végig a megváltozott terepet. Már a legtöbb mester végzett a bájitallal, csak hárman dolgoztak még mindig, többek között Leay. Kimerültnek tűnt, s zavartnak. Arca kipirult, s ijedten nézelődött körbe, mintha valamire készülne. Hermione felvont szemöldökkel figyelte, rosszat sejtett.

A jelöltek közül már csak öten maradtak, mint később barátaitól értesült, a többség vagy felrobbantotta üstjét, vagy elpárolgott a főzet. A maradék öt varázsló és boszorkány közül hárman a második főzetet készítették, ketten az elsőt. Utóbbi kettő valószínűleg már nem is lehet eredményes, mert teljesen kimerülnek, mire elkezdhetnék a második bájitalt. Ekkor érkezett meg a lány társasága, s egyből neki is támadtak, viccelődve.

- Együtt vagytok? – kérdezte nyers őszinteséggel Rea.

- Ő a tanárom – habogott zavartan.

- Nem úgy tűnt, mintha csak az lenne – nevetett hamiskásan Lilien.

- Ha szemmel ölni lehetne – kezdte Riel, majd ujjával játékosan bemutatta, hogy hogyan vágták volna át a torkát.

- Ne haragudj érte, bizalmatlan.

- Nekem inkább féltékenynek tűnt – szurkálódott a kisebb boszorkány.

- Bocsássatok meg érte, nem egyszerű ember – mentegette kedvesét.

- Jól van, békén hagyunk – néztek össze.

Ekkor el is terelődött a figyelmük, mert három bíró Leayhez sietett, dühös arccal. Azonnal odairányították a távcsövüket, és izgatottan füleltek. A teremben minden néző elcsitult.

- Azonnal hagyja abba a munkát! - kiabált az első bíró.

- Mi történt? – nézett fel ártatlanul a nő.

- Van magánál egy pergamen, azonnal adja ide! – parancsolta a második odasiet bíró.

- De hát... én nem…

- Ha önként nem adja át, jogunk van elvenni – fejezte be a harmadik.

- Nincs nálam semmi – tiltakozott erőtlenül a nő.

- Invito Pergamen – szegezte pálcáját a nőre a másodiknak odaérkezett boszorkány.

- Ez egy bájital receptje. Csalásért kizárom, címét elvesztette, s nem vehet részt többé a Próbán – hangzott az ítélet.

A teremben halk, megdöbbent suttogás indult útjára, hiszen erre még sosem volt példa, amióta csak próbákat tartanak. Bár egyszer volt egy eset, amikor valakit majdnem kizártak, de végül a vőlegénye megmentette… Hermione ezekre a szavakra felfigyelt, s faggatni kezdte barátait, hogy pontosan mi is történt. Riel halott valamit korábban, így ő mesélte el.

- Ha minden igaz, volt egy nő, aki a beavatáson elhibázott valamit, majd mégis jó bájital adott be. A bírók közül többen nem akarták elhinni, hogy saját munkája volt, hiszen látták az elrontott főzetet, de nem tudták bizonyítani. Állítólag az egyik bíró a vőlegénye volt. Tudod ő akkor már Bájitalmester volt, és persze őt is kikezdték akkor, de végül mindketten tisztázódtak a vádak alól.

Hermione némán, egyre rosszabb érzéssel hallgatta. Tehát erről beszéltek az erdőben, ami azt jelenti, hogy Perselus csalt a kedvéért. Erről beszélniük kell…

Innentől kezdve alig lehetett a hangját hallani. Még egy órát ott maradtak, addigra az utolsó jelölt is elkészült, s minden bájitallal teli üvegcsét begyűjtöttek. Bejelentették az eredményhirdetés időpontját, s megkértek mindenkit, hogy hagyja el a termet.
A griffendéles gyorsan elköszönt, majd összeszorított ajkakkal, mérgesen vonult be Perselushoz. Maga sem értette, de mélyen megviselte az, hogy kedvese csalt azért a nőért.

- Leayt kizárták! – kezdte, köszönés helyett.

- Igen? – húzta fel a szemöldökét a férfi. Az egyik fotelban ült, és olvasott. Ahogy szeme a lányra tévedt, melegség járta át. Szereti őt, és vele akar lenni… sosem érezte még ennyire biztosan, hogy valakihez tartozik. Majd kirántotta gondolatai közül a griffendéles szikrázó szeme.

- Csalt – tette hozzá megvetően a lány. – S ahogy hallom, nem először.

- Hm – hangzott a bő válasz.

- Nem akarod nekem elmesélni? Nem tetszik, amit hallottam… Nem akarom elhinni! – próbált nyugodt maradni.

- Miért olyan fontos ez? – nézett rá döbbenten a tanár. Arcára kiült a teljes értetlenség.

- Talán, mert te is ott voltál? Mint a vőlegénye? Bíró voltál! – sorolta a lány.

- Azt hiszed én tettem? – értette meg a férfi. Arca elsötétült, mikor ráébredt, mire céloz a másik. Belemart a gondolat, hogy ezt feltételezi róla. Aztán rájött, hogy nem is várhat mást, egy gyilkos, egy halálfaló…

- Nem tudom… - suttogta szégyenkezve. – Tudom, hogy nem tartozik rám, de kérlek, mondd el – folytatta halkan, könyörgően.

- Rendben – arcán keserű mosoly játszott. – Nem is várhatom el, hogy jót feltételezz rólam – itt Hermione közbe akart vágni, de egy intéssel elhallgatatta. – A nővére csalt, ő is a bírók között volt. Csak nem tudják az emberek, hogy ők testvérek. Csak egy héttel később jöttem rá, hogy mi történt, mikor megtaláltam a szobájában egy kész bájitalt, azt, ami a versenyre kellett. Tudtam, hogy képtelen lenne egyedül elkészíteni, s zokogva be is vallott mindent. Mindig is vágyott a hatalomra, s tudtam, hogy legközelebb már nem fogja tudni elkerülni a végzetét. A menyasszonyom volt, nem adtam fel. Azután két héttel hagyott el, mint később megtudtam, úgy vélte a Nagyúr szeretőjeként nagyobb hatalma lehet. Már engem is csak arra használt fel, hogy a közelébe férkőzhessen – fejezte be ridegen. Arcán már semmi sem látszott, csak a szeme mutatta a lelkében lezajló érzelmeket.

Hermione mélységesen elszégyellte magát, ráébredt, mennyire megbántotta a másikat azzal, hogy kételkedett. Mellette kellene állnia, bízni benne, erőt adni, s tőle is azt kapja, mint mindenki mástól. Odalépett hozzá, s bátortalanul végigsimított az arcán, meglepődött, hogy a férfi tenyerébe hajtotta a fejét. Azt hitte, most elveszítette, amit eddig elért.

- Ne haragudj – suttogta, mélyen a fekete szemekbe nézve.

Perselus talán életében először egyszerűen átadta magát, s megpróbált megbízni, s nem bezárkózni. Kockáztatott…
A lány az ölébe ült, s úgy simult hozzá, mintha egy testhez tartozna két lélek. A férfi átölelte, s érezte, hogy talán vele képes szembeszállni a múlt árnyaival. Talán együtt…