|
XX. Segítsünk?
XX.
Hermione próbált nyugodtnak látszani, remélte, hogy a férfi túl feldúlt ahhoz, hogy észrevegye az apró árulkodó jeleket. Kíváncsian fordult a belépő, vagyis inkább csörtető, felé.
Tanára dühödten csapta be az ajtót maga után, és a szoba közepén fel-le járkálva morgott.
- Az a nő… Nem segítek neki… Megint hazudott – köpte a szavakat, olykor szitkozódással kísérve.
- Perselus, mi történt? – akasztotta meg egy lágy hang a járkálásban. Villámló szemekkel fordult a lányhoz.
- Mit keresel itt?
- Megvártalak – hangzott a felelet. Remélte, hogy hangja nem árulja el. A férfi végigmérte, s arca az előbbinél is jobban elsötétült.
- Megvártál? Akkor mitől sáros a cipőd? – mordult oda vádlón.
- Hát… - kezdte kissé remegő hangon, mert ilyen állapotban még sosem látta a másikat. – már egy ideje itt várok…
- Mindent hallottál?
- Nem.
- Mennyit? – lépett közelebb, s nézett le a lányra olyan hidegen, hogy beleborzongott. Úgy érezte, sosem kerülhet igazán közel hozzá, ha bármikor ennyire kifordul önmagából.
- Csak az utolsó néhány mondatot hallottam – hajtotta le szégyenlősen a fejét. – Köszönöm.
- Mégis mit? – kérdezett vissza meglepetten. Egy pillanatra kizökkent a dühöngésből is.
- Hogy, nem egyeztél bele, hogy vele… érted… - dadogott zavartan, fülig pirulva.
Perselus sápadt arcán enyhe megdöbbenés látszott. Hermione tehát valóban féltékeny volt, s most megköszönte, hogy nem dőlt be annak a számító nőnek. Nem letámadta, vagy vádaskodott, hanem egyszerűen csak megköszönte. Még mindig meg tudta lepni a griffendéles. Arcán egy lágy mosoly jelei tűntek fel, ahogy a lányhoz lépett.
- Nem lennék vele többé – simogatta meg kedvesen kedvese arcát. Furcsa volt, sem a mozdulat, sem a hang nem illet hozzá, annyira megváltoztatta őt. Olyan érzelmeket, és reakciókat hozott elő belőle, amire soha, senki nem volt képes. Vajon igaza volt Lorának? Szereti?
- Tényleg nem segítesz neki? – hangja könyörgő volt.
- Egy gyilkos. Nem érdekli más, csak a hatalom – felelt megvetően.
- Nem rajta segítenél, hanem a lányán. Ő ártatlan, nem tett ellened semmit. Arról sem tehet, hogy milyen az anyja – majd a férfi arcát látva, halkabban fejezte be a mondatot –, vagy az apja.
- Nem bízom benne – ellenkezett egyre kevésbé határozottan. Nem értette önmagát, nem szokása csak úgy másoknak segíteni. Hiszen semmi jó nem származna belőle, és még a nő is azt hinné, hogy még mindig a markában van.
- Én sem, de bele tudok nézni a lelkébe, és megtalálom, ha hazudik – győzködte tovább.
- Rendben, holnap délután idehívom. Ha elmondja az igazat, és te megerősíted, hogy nem hazudott, segítünk neki. De ha nem lesz őszinte, akkor vége – egyezett bele nagy nehezen, bár legszívesebben a fejét verte volna a falba. Hogy segítsen azon a nőn?!
- Köszönöm – ugrott fel diákja boldogan mosolyogva, és húzta magához.
- Esetleg most befejezhetnénk, amiben megzavartak délután? – kérdezte enyhén ködösödő pillantással Perselus. Hihetetlen volt a lány hatása rá, csak hozzá kellett érnie, és minden mást elfelejtett.
- Nem értem, mire célzol – incselkedett Hermione, miközben egy kissé eltolta magától a férfit. Nagy, ártatlanul csillogó szemekkel nézett fel, bár gyorsuló lélegzete elárulta.
- Segítek felidézni – csókolta meg szenvedélyesen. Keze már a hátát simogatta, majd egyre lentebb tévedt, s végül csípőjénél átfogva szorosan magához húzta.
Néhány perccel később már az ágyon fekve csókolták egymást, majd Hermione játékosan ledöntötte a férfit, aki csak mosolyogva hagyta magát.
- Mire készülsz? – kérdezte rekedtes hangon.
- Kíváncsi vagyok, milyen hatással vagyok rád – kacagott fel zavartan.
Perseluson ült, óvatosan keresve egy olyan helyet, ahol nem okoz fájdalmat. Majd szájával és kezével felfedezőútra indult kíváncsian várva a hatást. A ruhák fokozatosan kerültek le a férfiról, míg ő maga csak a talárjától vált meg. Ahogy hallotta a simogatásait és csókjait kísérő halk nyögéseket, és sóhajokat egyre jobban belemelegedett a játékba. Perselus simogatta a lány hátát, arcát, haját, majd néhány ügyes mozdulattal megszabadította a felesleges ruhadaraboktól őt is. Hermione még mindig nem engedte, hogy a másik átvegye az irányítást, nevetve visszanyomta az ágyra, mikor fel akart ülni, és játékosan megfenyegette, hogy maradjon úgy.
- Most nem menekülsz – suttogta fenyegetően.
- Nem is akarok – próbált a férfi válaszolni, de nehezére esett még ezt a néhány szót is kinyögni, mert kedvese éppen legérzékenyebb testrészével ismerkedett.
Először csak simogatta, figyelve Perselus reakcióját, majd látva a hatást, lehajolt és csókokkal folytatta. A férfi elfelejtkezett minden másról, átadta magát az élvezetnek, amit a lány egyre bátrabban simogató keze, és lágy ajka jelentett.
Végül már nem tudott tovább várni, ledöntötte az ágyra, majd folytatta az előző játékot, s most ő kényeztette kedvesét csókokkal és simogatással. Végighaladt a nyakán, mellén, majd érzékenyebb tájak felé indult. Hermione teste ívbe feszült és követelőzően húzta vissza a férfi fejét, hogy megcsókolhassa, majd egyértelműen jelezte, mit szeretne, ahogy csípőjét Perseluséhoz szorította. A válaszra nem is kellett sokáig várnia, kedvese belehatolt, óvatosan, hogy ne okozzon fájdalmat, majd egyre erőteljesebb lökésekkel folytatta, amíg a lány fel nem sikoltott, néhány mozdulattal később ő is elérte a beteljesülést, és nagyot sóhajtva borult az alatta pihegő, őt szorosan ölelő lányra.
Perselus fáradtan, feküdt, súlyát megpróbálta két karjára támasztva megtartani, hogy ne nehézkedjen teljesen az alatta fekvőre. Lágy csókokkal borította be az arcát, majd az ajka után kapott. Egy lassú, boldog csókot váltottak, egészen mást, mint a korábbi szenvedélytől fűtöttek. Mélyen egymás szemébe nézve pihentek még néhány percig, majd a férfi nehézkesen arrébb hengeredett, és magához húzta a mellette pihenő karcsú testet.
Úgy érezte, soha nem volt még része ilyen boldogságban. Hermione olyan ártatlan volt, olyan őszintén adta át magát neki, hogy nem tudott nem bízni benne, egyre közelebb került hozzá. Lassan szinte a részévé vált, s ahogy ez tudatosult benne, hirtelen félelem ragadta magával. Olyan volt, mint egy rossz sejtelem, mintha a jövő fenyegető árnya szállt volna a szobára. Ahogy a félelem, hogy elveszítheti, eluralkodott rajta, csak még erősebben húzta magához a lányt, aki halkan felszisszent, majd mintha megérezte volna Perselus lelkében lejátszódó változásokat, halkan megszólalt, mélyen a férfi szemébe nézve.
- Itt vagyok veled, nem foglak elhagyni, amíg élek. Szeretlek – más helyzetben talán érzelgősek lettek volna a szavak, de most valahogy odaillettek. A tanár sosem mondta, hogy szereti, de nem számított, hiszen így is érezte. Többet kapott tőle már így is, mint valaha remélte.
Így aludtak el, egymást ölelve, boldog-szomorúan. Boldogok voltak, hogy együtt lehetnek, de valami rossz sejtelem körbelengte a szobát, a jövő bizonytalan volt, és a jelent kellett kiélvezniük, amennyire lehet.
**
Reggel Perselus ébredt hamarabb, s ellágyuló arccal figyelte a mellette békésen szendergőt. A lány féloldalasan aludt, feje a férfi vállán pihent, és csak derékig volt betakarózva. A bájitaltanár legszívesebben végigsimított volna a nőies domborulatokon, de nem akarta megzavarni az alvásban, így csak néma csendben figyelte. Néhány perc múlva, mintha megérezte volna, hogy nézik, Hermione is felébredt, és álmosan pislogva nézett az őt figyelő fekete szempára.
- Jó reggelt – suttogta kedvesen a férfi.
- Jó reggelt – mosolyodott el szélesen. Majd elégedetten nyújtózkodva Perselusra hengeredett, és egy csókot lehelt a szájára. A férfi egyből magához rántotta, nem lett volna ellenére ott folytatni, ahol éjjel abbahagyták, azonban néhány csók után a lány kisiklott a karjai közül, és eltűnt a fürdőszobában.
Amikor visszatért a bájitaltanár már türelmetlenül várt rá. Ha már így szó nélkül otthagyták, úgy döntött fürdik ő is reggeli előtt. Hermione vidáman mosolyogva sétált oda hozzá, de látva a férfi arcát, eredeti szándékától eltérve nem csókolta meg, hanem játékosan a fürdőszoba felé rángatta, majd belökte.
- Azt gondoltam, sose jutok be – morogta Perselus, mintegy bosszúból. Utált várni…
- Ha sietsz – kezdte sokat sejtetően -, még sétálhatunk egyet reggeli előtt – fejezte be kacagva, majd megpróbálta rácsukni az ajtót a bosszús férfira.
- Sétálni? – felelt felhúzott szemekkel, miközben ellentartott, hogy be ne lökjék a fürdőszobába.
- Persze, mi másra gondoltál? – felelt egy kérdő mosollyal a lány. Maga volt a született ártatlanság. – Csak nem rontanád meg egy diákodat? – ezzel a mondattal úgy meglepte a férfit, hogy már gond nélkül be tudta tuszkolni, s nevetve rácsapta az ajtót. Sejtette, hogy ennek még meglesz a böjtje, de most sétálni akart, mihamarabb. Türelmetlenül várta Perselust, majd eszébe ötlött, hogy talán át kéne öltöznie, így gyorsan átballagott a szobájába. Ahogy a ládájában kutatott valami ruha után, egy könyv akadt a kezébe, amit még Ginnytől kapott, és amit a szilveszteri sminkhez is használt. Álmodozva belelapozott, majd egy sort olvasva elfehéredett.
- Erről teljesen megfeledkeztem – csapott dühösen a homlokára. Gyorsan visszafutott a férfi szobájába, a könyvel a kezében. Perselus csak döbbenten nézett rá.
- Mi történt?
- Nézd – tolta az orra elé a könyvet. - Ezt elfelejtettük – suttogta még, mélyen elvörösödve. – Segítened kellene, vannak hozzávalóid?
A tanár először elfehéredett, megértve mire céloz a lány, majd kutatni kezdett a ládájában. Végül egy üvegcsét adott Hermione kezébe.
- Idd meg, 24 órán belül hatékony.
- Te ilyen bájitalt tartasz magadnál? – kérdezte megdöbbenve, miután felhajtotta az üveg tartalmát.
- Tanár vagyok, ráadásul bájitaltanár. A diákok pedig nem képesek parancsolni a hormonjaiknak… - magyarázkodott dühösen-zavartan. Még Albus parancsolt rá, hogy ha ilyen kéréssel fordulnak hozzá a diákok, segítsen nekik. Akkor nagyon haragudott az igazgatóra…
- Végülis, aki már hozzád mer fordulni egy ilyen kéréssel, az megérdemli a bájitalt – vigyorodott el szélesen.
- Talán ijesztő lennék? – hangzott a fenyegető felelet.
- Igen, nagyon – felelt vidáman a lány. – Mehetünk sétálni?
Mérleg
A szívem: forró-zűrzavaros mérleg.
Rajta józanul - hűvösen lemérlek.
Nem bőröd bársonyát, selyemhajad színét sem
(sohasem akarom, hogy ilyen szándék kísértsen),
- csak egy sóhajt: csodásat, halkat, mélyet-
És akkor két szempár egymásba mélyed.
S lebillen serpenyője mérlegemnek:
megmérettél... - S az eredmény: szeretlek.
Szilágyi Domokos
**
Ahogy a parkban sétáltak nem hazudtolták meg önmagukat, a lány vidáman, érdeklődve nézett meg mindent a parkban. A növények többségét felismerte, amit nem arról kifaggatta a mellette sétálót. Perselus javarészt némán hallgatott, s olykor morgott valamit arról, hogy miért nem lehet őt már reggel békén hagyni. Valójában jól érezte magát, ez is olyasmi volt, amire sosem mert gondolni. Egy nővel sétálhat, akit szeret – önmagának már be merte vallani, de kimondani még képtelen lett volna -, és nem kell semmit tennie, csak élveznie a pillanatot
A reggelinél már nem volt ilyen szerencséjük, a vacsorához hasonlóan a két boszorkány ült hozzájuk. Leay némán, elkeseredett arccal ült, és próbált enni valamit, a szőke boszorkány azonban töretlenül folytatta a tegnap esti társalgást önmagával. Perselus hamarosan megunta, s volt menyasszonyához fordult.
- Segítek, egy feltétellel. Most feljössz a szobámba, és mindent pontosan elmondasz, amit tudni akarok, és amiről tudnom kell. Ha hazudni mersz, azonnal elküldelek. Hermione ott lesz velünk, és őt még te sem vagy képes becsapni, ha megpróbálod, arról is tudni fog.
- Köszönöm – suttogta boldogan remegve.
- A szobádba Perselus? Azt gondoltam, a kis szajhád fiatalsága elég, hogy elfeledtesse a tapasztalatlanságát, de úgy látszik tévedtem – véleményezte a hallottakat a szőke boszorkány. A bájitaltanár csak megvetően felhorkant, majd evett tovább, mintha mi sem történt volna.
**
Egy fél órával később már a szobájában ültek hárman, és Leayt faggatták.
- Mikor hagytad el a Nagyurat?
- Amikor rájöttem, hogy terhes vagyok. Megölte volna…
- Hol van most a lányod?
- A nővérem rejtette el, egy régi családi kúrián. A Nagyúr nem tud róla.
- Miért kell felébreszteni?
- Az egyik halálfaló, aki engem keresett őt találta meg hamarabb. Őt találta el az átok, amit nekem szánt. El akartak kábítani, hogy visszavigyenek.
- Mi történt vele?
- Megöltem, de már elkéstem, Rose-t nem tudtam megvédeni.
- Ki volt az?
- Carl Falley.
- A testvére?
- Igen. Ezért veszélyes ránk Falley. Meg kellett volna ölnöm.
- A Roxfort területén őrültség lett volna. Hermione? – nézett kérdőn a lányra, aki eddig a nőre szegezett pillantással koncentrálva követte végig a beszélgetést. Nem érezte, hogy a boszorkány hazudna, fájdalom, hatalomvágy, félelem, aggódás, de hazugság sehol.
- Igazat mondott.
- Mondd el pontosan, milyen átok érte a lányodat. Megpróbálom a főzetet elkészíteni.
- Köszönöm.
- Ha felébred, miért tudja magát majd megvédeni?
- Különleges erővel született. Már most képes pálca nélkül varázsolni – felelt nemes egyszerűséggel.
- Mennyi idős?
- 4 éves.
- Ez mindent megmagyaráz. Azt is, hogy miért akarná a Nagyúr megölni.
Innentől kezdve a verseny pillanatáig a megoldásról vitatkoztak. Itt nem tudtak belekezdeni, hiszen a hozzávalókkal csak a Roxfortban rendelkeztek szabadon. Volt néhány elképzelésük, de Perselus úgy vélte, a lányt is a kastélyba kellene hozni. Erről elég hosszan vitatkoztak, hiszen az utazás maga nem lenne veszélytelen. Végül abba kellett hagyniuk, mert elérkezett az ebéd ideje, amely után megkezdődik a Próba.
Az ebédet a reggelihez hasonló hangulatban töltötték, annyi különbséggel, hogy Perselusnál betelt a pohár, és néhány alkalommal kedves stílusban, ahogyan egyébként is beszélni szokott, közölte a szőke boszorkánnyal, hogy másokat is boldogíthatna a társaságával, legnagyobb sajnálatára eredménytelenül. A nő csak csevegett tovább, mintha meg se hallotta volna.
** A Próbára a kastély egy óriási termében került sor, hasonlóan a roxforti versenyhez.
A résztvevők száma itt jelentősen meghaladta az iskolai versenyét, viszont a nézők száma korlátozott volt. Minden versenyző egyetlen vendéget hozhatott magával, és ezzel a joggal nem élt mindenki.
A terembe belépve a nézők itt is oldalt foglalhattak helyet, de itt már lebegő fotelekben, amelyek előtt asztalok is helyet kaptak, frissítővel. A megfigyelők asztala szemközt kapott helyet az ajtóval, és középen rengeteg kisebb asztal várt a Bájitalmesterekre, és Bájitalmester jelöltekre. Hermione nem tudta megállapítani a számukat, ránézésre talán 30 mester lehetett, és 40 vagy 50 jelölt. A teremben lassan megteltek a nézőknek fenntartott fotelek, és a griffendéles is társaságot kapott két fiatal boszorkány, és egy hasonlókorú varázsló személyében. Mellé lebegett a székük, és beszélgetésbe elegyedtek. A bemutatkozás során kiderült, hogy a két lány testvér, és az édesapjuk jött megvédeni a Bájitalmesterei címet. A fiú velük együtt tanult egy olaszországi iskolában, s az édesanyát kísérte el, aki jelöltként vett részt a Próbán. Hermione is beszámolt arról, hogy kivel jött, majd faggatni kezdte őket az iskolájukról. Enyhe irigységgel beszéltek, hiszen hallottak már a Roxfortról, aminek a híre hozzájuk is elért. Azért büszkék voltak iskolájukra, és lelkesen meséltek azokról a tárgyakról, amelyeket máshol nem tanítanak.
- Nálunk például minden diáknak lehetősége nyílik az animágia elsajátítására. Persze, a többség nem képes rá, de az alapokat mindenki megtanulja.
- Valamelyiktek át tud változni? – kérdezte izgatottan Hermione. Egyik álma volt, hogy maga is megtanulja az animágiát, könyvekből már meg is jegyzett mindent, de megpróbálni még nem merte, segítség nélkül.
- Lilien leopárddá tud változni – büszkélkedett nővérével a kisebbik lány.
- Nekem még nem sikerült az átalakulás, csak részlegesen, de még igyekszem.
- Persze, aztán nem csak két hétig lesznek karmaid és csőröd legközelebb – cukkolta vidáman a Lilien nevű boszorkány.
Hermione kifaggatta őket, hogy pontosan hogyan tanítják náluk, és végül lelkes érdeklődése miatt felajánlották, hogy segítenek neki. Igazán jó hangulata lett, úgy érezte, ismét néhány barátra lelt. Nem sokkal később elhallgattak, mert a nézők már elfoglalták helyeiket, és megérkeztek a Próba résztvevői. Két külön rész volt fenntartva számukra, s név szerint vonultak be. Lassan haladtak, az összes ellenőrző, vizsgáló bűbáj végrehajtása után. Perselus Piton nevének elhangzásakor halk suttogás kezdődött a teremben, hisz sok helyen hallottak Albus Dumbledore haláláról. A férfi felöltötte szokásos rideg-hideg semmitmondó álarcát, majd elfoglalva a helyét a nézőket pásztázta végig egy gyors pillantással. Szeme megakadt a lányon, aki viszonozta a pillantást, és egy biztató mosolyt küldött. A mellette ülők kíváncsian figyelték a jelenetet, s nem is hagyták szó nélkül.
- A tanárod? – kérdezte gonoszkodva Lilien.
- Igen.
- Kedveled, ugye?
- Tisztelem a tudását - tért ki a válasz elől.
- És ez a mosoly? – faggatta nevetve a másik lány. Hermione mélyen elpirult, s csak zavartan megrázta a fejét.
- Rea, ne bosszantsd, nem tartozik ránk – szólt rá húgára. Már nem volt szükségük megerősítésre. A griffendéles pedig elkönyvelte, hogy figyelnie kell, mert a Roxfortban nem árulhatja el magát ilyen egyszerűen.
Ez alatt minden résztvevő helyet, ill. asztalt foglalt a teremben, majd ismertették a 10 bíró nevét. Végül kihirdették a jelöltek által elkészítendő két főzetet, amelyekből az egyikről Hermione még soha nem is hallott, s mint kiderült, új barátai sem. Eközben a mesterek és mesternők is munkához láttak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
