XVI.

Hermione kezdett megnyugodni, de ennek ellenére egyre rosszabbul érezte magát. Nagyon megviselte a délután. Malfoy támadása meglepte, és azóta gyengének érezte magát. Ha nincs nála a pálcája, nem tudja magát megvédeni, a fiú azt tehetett volna vele, amit akar. Gyűlölte a kiszolgáltatottságot, a gyengeségét. Majd gondolatai Perselusra terelődtek. Nagyon bántotta, hogy a férfi már az első pillanattól kezdve kételkedett a szavában. Akkor, ott a régi Pitonnal állt szemben, aki szerint a griffendélesek mindig rosszban sántikálnak, és mindig hibásak. A tanár úgy viselkedett, mintha az elmúlt hónapok meg sem történek volna, mintha bárki más állt volna előtte. Biztos volt benne, hogy Harryvel, vagy Ronnal ugyanígy viselkedett volna. Ez a tudat mérhetetlenül fájt neki, úgy érezte semmit sem jelent a másiknak. Ahogy idáig jutott gondolatban, ráébredt, nem a férfit kellene hibáztatnia. Hiszen nem hitegette, nem ígért szerelmet, sőt, még csak meg sem csókolta azóta, ha tehette kerülte. Ő volt olyan ostoba, hogy azt remélte, érez valamit iránta, valami többet, mint az okoskodó eminens iránt. Mekkorát tévedett… Perselus kedvesebb volt vele, amíg ápolásra szorult, vagy amíg dolgoztak valamin, de amint az emberrel került szembe, már ugyanúgy kezelte, mint korábban. Griffendéles...

A szomszéd szobában is néma csend uralkodott, a férfi úgy érezte, lelkébe mar a magány. Érezte, hogy ez más, mint eddig. Korábban szeretett egyedül lenni, sosem volt senkije, semmije. Nem is vágyott senki után, tudta, úgyis csak fájdalom lenne a jussa. A lány azonban valami újat hozott az életébe, társaságot, melegséget, kedvességet, vágyat… Egy felelőtlen lépéssel mindezt eldobta magától. Magát hibáztatta, amiért nem bízott meg Hermionéban. Mikor meglátta Dracóval, úgy érezte, bebizonyosodott, hogy megint becsapták, kihasználták. A griffendéles diáknak is csak azért kellett, mert el akart érni valamit. Talán ezért fordult azonnal ellene, mert így azt mondhatta magának, nem szereti a lány, nem is kedveli, így nem kell megnyílnia, bíznia, hát csalódás sem érheti. Menekült. Nem szerette a saját világát, inkább csak megszokta. Nem számított senkire, de ő sem tartozott elszámolással senkinek. S most, néhány hónap alatt, minden megváltozott. Úgy érezte, mintha hiányozna egy darab a testéből. Ahogy körbenézett a szobában látta a nevetgélő, feleselő lányt, ahogy mellette ül a másik fotelban, és a tűz fénye megvilágítja lágy vonásait.

Végül megpróbálta lerázni magáról az emlékeket, hiszen nem tudott mit kezdeni velük. A lány megveti, és gyűlöli, ő pedig úgy érzi, beleőrül a már jól ismert magányba. Nem is tudna bocsánatot kérni, és egyébként se lenne semmi értelme.

Nagy nehezen felállt, és elindult egy főzetet keresni, hogy eleget tegyen az igazgatónő korábbi kérésének. A bájitallal a kezében megtorpant. Úgy vélte, a Hermione nem fogja beengedni. Mégse volt jobb ötlete, hát lassan az kisétált a szobájából, és bekopogott a szomszédos ajtón.

- Ki az? – szólt ki Hermione.

- A nyugtató főzetet hoztam – felelt viszonylag nyugodt hangon.

- Nem kell – hangzott a durcás válasz.

- Engedjen be! – hangja parancsoló lett. Ismét elemében érezte magát, amikor megmondhatta a másiknak, hogy mit tegyen.

- Nem – kiáltott ki a lány.

- Ne felejtse el, hogy ön itt egy diák! Nyissa ki, azonnal – mordult az ajtóra a férfi. Szemében düh szikrázott, bármennyire is hiányzott neki a másik, utálta, ha ellentmondtak neki.

- Adja ide – nyújtotta ki a kezét a griffendéles, alig résnyire nyitva az ajtót.

- Engedjen be, utána odaadom – reagált nyugodtabban a férfi. Nem tudta miért, de be akart menni. Érezte, hogy beszélniük kellene.

- Mit képzel? Gyűlölöm magát. Adja ide, és tűnjön el! – sziszegte a lány. Hangja hideg volt, és Perselus úgy érezte, mintha arcul csapta volna ezzel a néhány szóval.

Dühösen átnyújtotta a bájitalt, majd suhogó talárral visszasietett a szobájába, ajtaját dühösen becsapva. A lány fáradtan nézett után. Nagyon nehezére esett így elküldeni, de nem engedhette meg, hogy megint a közelében legyen. Akkor elveszne… távol kell tartania magát bájitaltanárától.

--
A napok lassan teltek, mindkettejük számára.
A griffendéles lánynak még a rengeteg kérdést is el kellett viselnie, Malfoy miatt. Hermione megint több időt töltött Ronnal és Harryvel, gyakran sétáltak együtt, vagy csak meglátogatták a szobájában. Az egyik ilyen alkalommal Harry elsietett, Ginnyvel megbeszélt egy találkát, s Ron még maradt beszélgetni. Furcsa volt a hangulat, valami lebegett a levegőben. A lány óvatosan belenézett a fiú érzelmeibe, és nagyon megijedt. Vörös hajú barátja már nem volt szerelmes, és ennek örült, de nagyon tartott valamitől. Már az ajtóban állt, menni készült, de előtte még el akart mondani valamit.

- Mond el – bíztatta mosolyogva barátját. El sem tudta képzelni mi az, ami ennyire nehéz lehet a fiúnak.

- ÖÖ, szóval… hát… tudod, az úgy volt… - dadogta teljesen vörösen.

- Ron!

- Luna, mi… - hebegett tovább.

- Együtt vagytok? – próbált segíteni.

- Igen… - nézett rá meglepve. – nem haragszol?

- Már miért haragudnék? Örülök, ha boldogok vagytok – felelt mosolyogva. Tényleg örült, végre újra rendben lehet a barátságuk. Ha nem is úgy, mint régen, azért így könnyebb lesz.

- Köszönöm, Hermione – ölelte magához fülig érő vigyorral barátját.

Ebben a pillanatban lépett ki Perselus a szobájából, és ahogy meglátta a mosolyogva ölelkezőket, elfehéredett, majd dühösen beharapta az ajkát. Végül rájuk mordult.

- Látom, végre megtalálták egymást. Gratulálok, de a légyottokat ne a folyosón bonyolítsák. 20 pont a Griffendéltől! – sziszegte.

Hermione megvetően mérte végig, majd ismét visszafordult az ijedt Ronhoz.

- Még egyszer gratulálok, és remélem, hogy minden jól fog alakulni Lunával - köszönt el jó hangosan, az utolsó szót erősen megnyomva. A fiú mosolyogva bólintott, majd bájitaltanárára nézve inkább gyorsan eloldalgott.

A lány még egyszer a férfira nézett, gúnyosan elmosolyodott.

- Gratulálok a kiváló ítélőképességéhez, és a messze földön híres megfontoltságához, professzor – mondta, mintegy elköszönésként, majd behúzta az ajtót, és magában Perselust átkozva járkált a szobában. Dühös volt, tanára már megint túl gyorsan ítélt, és igazságtalan volt.

A bűnös csak magába roskadva állt. Üres szemekkel meredt maga elé. Megint megbántotta, ahelyett, hogy közelebb került volna hozzá, csak még jobban eltaszította magától. Talán jobb is így, futott végig rajta, hisz ő senkinek sem jó, őt nem lehet szeretni, miért is kínozná a lányt önmagával. Fáradtan elindult a Nagyterem felé, az útjába kerülő diákok legnagyobb megdöbbenésére, egyetlen szidalom se hagyta el a száját. Csak ment, mintha nem lenne körülötte senki, hideg arccal, merev tekintettel, szinte mintha megőrült volna.

--

Az órákon Hermione még mindig jól teljesített, s ha eddig nem nyújtott mindenhol 120 százalékot, most megtette volna. Több időt töltött a könyvtárban, mint bárki más. Az SVK órákon még mindig megpróbált láthatatlanná válni, hogy ne hívja fel magára a férfi figyelmét.
A diákok legnagyobb meglepetésére a bájitaltanon is hasonlóan viselkedett. Leghátsó sor, néma csend, pontos munka. Nem szólt, nem jelentkezett. Ha valaki rosszul állt, akkor óvatosan súgott, ha Perselus észrevette, szokásos módon rámordult, és pontot vont le. A lány rá se nézett ilyenkor, csak dolgozott tovább, mintha semmi sem történt volna. A férfi szenvedett, szinte hiányzott neki a lány okoskodása, szájalása. Nagyon nehezen viselte, hogy semmibe veszik. A griffendéles kegyetlen volt a maga módján, érezte, hogy ez a legnagyobb büntetés, amivel kínozhatja a másikat. A némaság… A bájitaltanár szerette, ha nem foglalkoztak vele, ha beolvadhatott a többiek közé, de Hermione volt az első, aki kiemelte ebből a mély mocsárból. Akinek fontos volt, akinél azt érezte, szinte kedveli, marta a lelkét, hogy most megveti, és tudomást sem vesz róla. Valahol ez vezetett oda, hogy lassan kezdjen tisztában lenni azzal, mit is érez iránta. Ha a lány fut utána, körülrajongja, mellette van, akkor talán kineveti, vagy csak természetesnek veszi. Így azonban szembesülnie kellett a hiányával, és az idő múlásával ez csak egyre rosszabb lett. Hónapokat töltöttek összezárva, nem volt olyan része a szobájának, vagy a laborjának, amihez ne kapcsolódott volna egy emlékkép. Ezeket dühösen próbálta minduntalan elhessegetni, sikertelenül…


Lassan lehullott az első hó, és elkezdődtek az előkészületek a karácsonyra. A Roxmorts felbolydult, és a hetedéves diákok minden hétvégét ott töltöttek, ajándékok után kutatva.

Egyik ilyen alkalommal Hermione magában sétált a feldíszített boltok között. Az egyik kirakatban angyalkák repkedtek, a másikban kicsi rénszarvasok énekeltek karácsonyi dalokat. Az utcán végig lebegő, világító csengettyűk követték a sétálókat, és ha valaki megérintette őket, rákezdtek az illető kedvenc dalára. Az emberek arcán vidámság tükröződött, mintha elfelejtettek volna minden rosszat. Boldogan készülődtek a karácsonyra, amikor a családok együtt vannak, és mindenki örömet próbál szerezni a hozzá közelállóknak.

A lány mégsem volt boldog, nem is mosolygott. Magányosnak érezte magát. Hiába látta a vidáman mosolygó, sugdolózó sétálókat, nem javult a hangulata. Úgy érezte, egy üvegbúra veszi körbe, amin kívül mindenki jókedvű, míg ő magában szenved. Néha, gyenge pillanatiban egy férfit képzelt maga mellé, akinek fehér bőre éles kontrasztot képez fekete hajával, majd észbe kapva, nagyot sóhajtva elhessegette a képet.

Belépett kedvenc boltjába, és kedvtelve nézegette a rengeteg könyvet. Kezével olykor lágyan végigsimított egy-egy kedvencén, lassan sétálgatva a sorok között. Végül a bolt hátsó részébe sétált, ahol kevesen voltak, hisz ilyenkor nem sokan vesznek tudományos könyveket. Ahogy sétált a polcok között, szeme megakadt egy vastag gerincű példányon. Óvatosan leemelte, s mintha ereklyét érintene, kinyitotta a könyvet.

Különleges bájitalok, különleges varázslatok-olvasta érdeklődve a címet. Nem árult el sokat a cím, de belelapozva igencsak meglepődött.

”Ha a hozzávalók sorrendjét megfelelően változtatjuk, a bájital hatása megváltozhat, felerősödhet, vagy megszűnhet…”

Még elolvasott néhány oldalt, majd a pénztárhoz sétált. A könyv drága volt, de nem volt képes lemondani róla. Egyébként is, ha szerencséje van, segítségére lehet a versenyen.

A könyvesboltból kilépve sétálni indult. Már minden barátjának megvette az ajándékokat, és nem volt több dolga. A városka széle felé indult, kicsit zavarta a sok bámészkodó, tébláboló ember. Ahogy egy csendes kis utcára ért, meglátott egy kirakatot, kíváncsian odasétált, biztos volt benne, hogy még nem járt a boltban. Az ablaküvegen át, egy dísztelen kis szobába látott. Néhány régi bútort, furcsa fegyvert, és pár beazonosíthatatlan dolgot vett észre. Maga sem tudta miért, belépett az ajtón, ami fölött egy csengő halkan eljátszott egy dallamot. Hermione meglepve tapasztalta, hogy nem karácsonyit, mint mindenütt másutt. Kicsit jobban érezte magát, kellemetlen volt már ez a rengeteg boldogság.

- Jó napot! – köszönt óvatosan a félhomályba. Felelet nem érkezett, így lassan körbeindult. Megállt egy régi hintaszék mellett. Fából faragott, famintás példány volt, nagy ívű lábbal. Nagyon tetszett neki, mindig is ilyet szeretett volna. Kedvtelve végigsimított a kemény, hideg fafelületen. Majd ahogy tovább indult, egy furcsa tárgyra esett a pillantása. Egy fekete rózsa volt, de szirmai szorosan összezárultak. Felemelte, s kezébe vette, kíváncsian megszagolta, de semmit nem érzett.

- Noxeffloresco – hallotta a háta mögül. Ijedten megfordult, és egy kedvesen mosolygó ősz boszorkánnyal nézett farkasszemet.

- Elnézést, nem láttam…

- Hallottam, hogy bejössz. Csak már lassan haladok, tudod a korral jár – mosolyodott el vidáman a nő. – Látom tetszett a hintaszék. Neked való lenne, megnyugszik, aki beleül, és kitisztulnak a gondolatai.

Hermione meglepve hallgatta, kezdte érteni, milyen helyre került. Minden tárgy megbűvölt, valamilyen hatással van a használójára. Még nagyobb érdeklődéssel szemlélte a kezében levő virágot. Értette a szót, de még nem olvasott róla soha. „Éjvirág” – milyen furcsa név.

- Nem ismered, ugye? Nappal összecsukja a szirmait, de éjszaka, teljes sötétségben kinyílik, halvány ezüstös fényt árasztva. Különleges illata van, mindenkinek a legjobban szeretett ember alakját idézi fel. Virágpora pedig néhány bájital hozzávalója. Nagyon ritka, csak százévente egyet, ha találnak.

- Mennyibe kerül? – kérdezte halkan. Érezte, meg kell vennie. Eredetileg nem gondolt rá, de most tudta, kinek szánja. Mikor meghallotta az árat, egy kicsit elsápadt, de szó nélkül kifizette. Boldogan sétált ki a boltból, maga sem tudta miért.


Nem sokkal később egy férfi is a városban sétált, és betért kedvenc boltjába. Szerette a békés csöndet, a nyugodtságot. Hogy nem kellett karácsonyi dalokat hallgatnia, és mosolygó embereket elviselnie. Szerette a halk szavú, ritkán beszélő hölgyet is. Csak nézelődni akart, de önmagát is meglepve, vásárolt valamit. Az eladó ajánlotta, s bár nem akart, hallgatott rá.

--

A Roxfort karácsonykor kiürült, Hermionénak nem volt hova mennie. Mehetett volna a főhadiszállásra, de nem látta értelmét. A Roxfortban legalább maga lehetett, készülhetett a versenyre, amelyre rögtön a diákok visszatérése után sor kerül majd, és gondolkodhatott.
Sokat sétált a parkban, ült a tó körül enyhén vacogva. Barátai együtt voltak a Weasley családnál, s a lány igen nehezen tudta meggyőzni őket, hogy maradni szeretne. Végül a tanulásra hivatkozva, és arra, hogy rengeteget kell pihennie, amit a házban, ahol mindig felfordulás van, nem tudna, sikerült meggyőzni barátait. Így is megígérte, hogy karácsony másnapján odalátogat. Nem volt kedve ehhez sem, a mosolygó arcok lelkébe martak. Szülei képe lebegett a szeme előtt, ez volt az első karácsony nélkülük.

McGalagony megtartotta a szokásos karácsonyi vacsorát, ahol mérsékelten vidám hangulat uralkodott. Kevés diák maradt az iskola falai közt, a tanárok pedig inkább csendesen beszélgettek. Ez volt a Roxfort első karácsonya Dumbledore nélkül.

Hermione halkan beszélgetett a mellette ülő hollóhátas lánnyal, majd megérezte, hogy valaki nézi. Óvatosan felnézett, s egy fekete szempárral találkozott a pillantása. Fájdalmat látott, magányt, és valami furcsa elegyét a vágyakozásnak, a szégyennek, és az elutasításnak.

Elfordult, mintha mi sem történt volna, s kicsit később elköszönt szomszédjától, majd a tanároktól is, hogy aludni menjen. Sejtette, hogy nehéz éjszakája lesz, egyedül, a barátai, szülei nélkül. Mégis így kívánta, emlékezni akart, magányosan, szomorúan, azokra, akik mindennél többet jelentettek neki.

A szobájába érve eszébe jutott az ajándék, amit vett, előkereste, becsomagolta, majd beosont a szomszéd szobába. Szerencséje volt, a jelszót nem változtatta meg tanára. Az asztalra helyezte, majd ugyanolyan halkan, mint ahogy jött visszasietett saját szobájába.

Sokáig ült, a lángokba bámulva, egy régi fotóalbummal a kezében. Sírni nem tudott, ahhoz túl mély volt a fájdalom. Lapozgatta az albumot, és minden képnél emlékek játszódtak le előtte. Végül lassan elnyomta az álom, a pattogó tűz előtt, magányosan.

Reggel nehézkesen ébredt, mindene fájt. Nyögve felállt, majd még alig nyitott szemmel megmosakodott. Amikor visszatért a szobába, csodálkozva vette észre, hogy valami megváltozott. Tátott szájjal nézte az új bútort, a boltból már ismert hintaszéket.

- Vajon ki vette meg nekem? – futott át agyán a kérdés. – Ki tudhatta?

Az ajándékhoz sétált, s csak nézte. Egy pillanatra remény ébredt benne, hogy talán Perselus, majd elhessegette a kósza gondolatot. Hiszen ez sosem történne meg…

--

A szomszéd szobába később tért vissza a gazdája, fáradtan, és dühösen. Utálta a karácsonyt, a „szeretet ünnepét”. Nem bírta elviselni a rengeteg mosolygó arc látványát. Normál esetben csak Albus kedvéért vett részt a vacsorán, most csak az emléke miatt. Meg tudta volna fojtani a mosolygó tanárokat. Időnként felmerült benne, hogy a felnevető diákok arcát kedvesen bemutatja a tányérjuknak, de sejtette, hogy McGalagony nem értékelné az akciót. Így csak rájuk nézett, amire egyből ijedten elhallgattak, és halkan beszélgettek tovább.

Némán, morcosan lépett be a szobájába, majd gyorsan megmosakodott, és lefeküdt.
Nem szerette a karácsony reggelt, sosem kapott senkitől ajándékot, senki nem kedvelte annyira. Amikor még diák volt, szinte menekült, hogy ne kelljen szobatársai gúnyos arcát látnia, amikor ajándékhalmok között megvetően néznek rá.

Most is, ahogy felébredt, és még álmosan pislogva felült, egyből keserű gondolatai támadtak, mikor ráébredt, karácsony van. A fürdőbe sétált, megmosakodott, majd egy könyvért indult, korán volt még a reggelihez. Úgy tűnik, a sokéves reflex nem múlik el, még mindig hajnalban ébred ilyenkor. Majd eszébe jutott a korábban vásárolt ajándék, hát egy varázslattal a címzetthez küldte. Nem tudta miért, nem várta, hogy valami változik, de mégis, melegséget érzett, hogy valakit megajándékozhat. Végülis, csak örömet akart szerezni, minden érdek nélkül. Látta a lányon, hogy magányos, hogy egyre vékonyabb, a szeme alatti sötét karikákat, a ritka mosolyt. Szerette volna ismét mosolyogni látni, akkor is, ha nem rá, hanem másra mosolyog. Szokatlan érzés volt, hogy valaki anélkül fontos neki, hogy abból bármit nyerne.

A fotelhoz sétált, és leült. A szobában hideg volt, így a kandallóra nézett, és egy intéssel tüzet varázsolt. Halk pattogás törte meg a szoba csendjét, mégsem érezte barátságosnak. Mióta ismét egyedül lakott, szobája hideg lett, üres. Ahogy a könyvért nyúlt, amelyet az előbb az asztalra tett, oda se nézve, megakadt a szeme egy kicsiny csomagon. Meglepve vette a kezébe, óvatosan nézegette. Első gondolat az volt, valaki meg akarja átkozni, elvégzett jó pár varázslatot, amely a fekete mágiát kiszűri. A kis csomag azonban semmi ilyenre nem reagált. Egyre jobban csodálkozva bontogatni kezdte a csomagot, amiből végül egy kicsiny fekete rózsa került elő. Szirmait összeszorította, mintha fázna. Tátott szájjal nézte a virágot. Olvasott már róla, de még sosem látta, milyen a valóságban. Tudta, nagyon ritka, és különlegesen értékes növény. Gyorsan eloltotta a tüzet, és minden gyertyát a szobában. Hunyorgott egy keveset, mire szeme megszokta a sötétséget, majd érdeklődve figyelte, ahogy a rózsa lassan megrázza magát, majd szirmai közül egyet óvatosan meglazít, mintha csak ébredezne. A kis növényke szirmai egyre távolabb kerültek egymástól, végül pár perccel később teljesen kinyílt. A szobát halvány, ezüstös derengés töltött be, majd egy különleges illat. A magányos férfi behunyta a szemét, s egy kócos, barna hajú lány jelent meg előtte, mosolyogva, felé nyújtott kézzel.

--

Kicsit később Hermione reggelizni indult, szája szegletében mosoly bujkált. Nem volt igazán boldog, de a kedves ajándékok melegséggel töltötték el. Lustán eszegetett a teremben, amikor Perselus belépett. A férfi kíváncsian nézte a lányt, bár nem mert bízni benne, remélte, hogy tőle kapta az ajándékot. Igazából, senki mást nem tudott, akinek ilyesmi eszébe juthatott volna. A griffendéles ekkor felnézett, s ahogy pillantásul találkozott, mindketten kiolvashatták a kérdést a másik szeméből, s arckifejezéséből?

Hermione halványan elmosolyodott, mintegy jelezve, hogy a kérdésre igen a válasz, majd zavartan lehajtotta a fejét. A bájitaltanár leült, és fekete szemeit a lányra szegezte. Egy kicsit úgy érezte, kifordult önmagából, de reménykedett, hogy még egyszer belenézhet a barna szemekbe.

A megfigyelt érezte a rátapadó pillantást, kapkodva befejezte a reggelijét, majd kisietett a teremből. Szíve gyorsan dobogott, teljesen megzavarodott. Mostmár biztos volt benne, kitől kapta az ajándékot. A hidegtől enyhén remegve sétált a tó mellett, halványan mosolyogva. Gondolatai zavarosak voltak, mindvégig egy gúnyosan mosolygó férfi képe lebegett a szeme előtt. Ekkor valaki megérintette a vállát, ijedten rezzent össze.

- Megfázol - halott háta mögül egy mély hangot, amitől megborzongott.

Lassan megfordult, és a mögötte álló fekete szemébe nézett. Arcára kiültek az érzelmei. Még mindig fájt neki, hogy olyan könnyen elárulta, hogy nem hitt neki, hanem azonnal megvádolta, de mindezek ellenére, mostmár biztos volt benne, hogy szereti a férfit. A gúnyos mosolyát, a gunyoros szavait, fekete szemét, telt, férfias ajkát, az illatát…

Perselus fejében ezernyi gondolat cikázott. Érezte, hogy a lány után kell jönnie. Tudta, hogy nem nyert bocsánatot, valójában ezt nem is remélte. Csak meg akarta köszönni az ajándékot, hiszen életében először valaki gondolt rá, önzetlenül, érdek nélkül. Valaki, akit ő vérig sértett. Ahogy a barna szemekbe nézett, szinte fájt, amit tett. A bizalmatlanság a vérében volt, de ezzel Hermione lelkét darabokra törte. Ezek a gondolatok szokatlanok voltak tőle, de már hetek óta a lány hiánya kísértette, már kezdett lassan megbarátkozni az érzéseivel…

- Ne haragudj – mondta. Majd meglepettség ült ki az arcára. Nem akarta ezt mondani, csak egy köszönömöt. Mégis, most ezek a szavak hagyták el az ajkát. Életében először…

A barna szemekben különös fény villant, majd Hermione lassan megmozdult, közelebb lépett a férfihoz. Mindvégig a fekete szemekbe nézve lábujjhegyre állt, majd bátortalan, óvatos csókot lehelt a másik szájára.