XV.

Hermione megpróbált megnyugodni. Tisztában volt vele, hogy a pánik nem segít rajta, viszont igen sürgősen ki kell találnia valamit. Malfoy érzelmei olyan kuszák voltak, hogy nem tudott rajta kiigazodni. Abban biztos volt, hogy a fiú nem ölheti meg, mert ez is benne volt az Esküben, amit McGalagonnyal kötött. Ahogy felnézett, egy őrült fénnyel csillogó szürke szempárral találkozott a pillantása.

- Most pedig beszélgetni fogunk, Granger! Első kérdés: honnan tanultad a bájitalt?

- Könyvből – felelt nyugodtan. Az agya végig lázasan járt, megoldás után kutatva. Kezét próbálta szinte milliméterenként közelíteni a pálcájához, ha meg tudná érinteni, talán egy gyenge bűbájjal legalább a köteleit megszüntethetné.

- Milyen könyvből? – hangja fenyegetőbben csengett, mint addig.

- Oh, hát egy mugli mesekönyvből.

- Sárvérű, velem nem szórakozhatsz, mert megfizetsz érte! Penitus Vulnus! – tette még hozzá határozott hangon.

Hermione hasába fájdalom nyílalt, és hiába kutatott emlékezetében az átok után, ami érte, nem talált rá a tanultak között.

- Sejted milyen átkot kaptál? Nem hiszem – nevetett fel gúnyosan. - Apám saját átka. Most éppen a hasadban keletkezett egy seb, lassan bevérzik. Ugye tudod, hogy kevés időd van, hogy elmond, amit hallani akarok?

- Nem ölhetsz meg, Malfoy, mert akkor te is meghalsz. Ennyit nem ér az információ ugye? – próbált fölényesen beszélni, ami a hasában egyre erősödő fájdalom miatt nem volt egyszerű.

- Nem ölhetlek meg, az igaz, de maradandó károsodást okozhatok…

- Majd készítek egy bájitalt, ami meggyógyítja – mosolyodott el minden erejét bevetve a lány. Húznia kellett az időt, keze észrevétlenül egyre közelebb ért a pálcához, már csak néhány perc…

- Ne bosszants, Granger, mert a következő célpont a szemed lesz! – suttogta hidegen.

- Nem tudom, mit akarsz hallani.

- A könyv címét, és hogy kitől van?

- Nem emlékszem. A könyvtárban olvastam, még régen.

- Piton volt? Melegen tartod az ágyát, és így fizette meg?

- Gondolj, amit akarsz! – reagált emelt hangon Hermione. El kellett terelnie a fiú figyelmét, és erre az volt a legjobb, ha feldühítette. Még egy perc és kezében érezheti a pálcáját.

- Rendben, ha nem vagy hajlandó így beszélni majd más módszerekhez folyamodom – húzódott kaján mosolyra a szája. Visszavonta az előző varázslatot, majd a lány elé lépett.

- Meg ne próbáld! Ne merj hozzám érni! – sziszegte, amikor megértette, mire készül a mardekáros.

- Hogy akarsz megakadályozni? – gúnyolódott a szőke. Imádta a hatalmat, és azt, ha valaki kiszolgáltatott volt. Élvezte, hogy megkínozhat másokat, és a nőket ilyen helyzetben találta a legizgalmasabbnak, főleg ha még tiltakoztak is. Elégedett mosoly terült szét az arcán. Biztos volt benne, hogy Granger élvezetes szórakozást fog nyújtani, mert egy percre sem fogja megadni magát.

A lány egy pillanatra tényleg megijedt, mert érezte a fiúból áradó érzelmeket. A mérhetetlen agressziót, a vágyat, az élvezetet, amit az ő tehetetlensége jelentette. Ráébredt, hogy ez a fiú már soha nem lesz teljesen normális, már késő volt bármit is tenni, az apja mellett egy teljesen beteg ember lett belőle. Majd kiverte a fejéből ezeket a gondolatokat, és ujjaival lassan araszolt pálcája felé.

Malfoy kezével végigsimított az elhúzódó lány mellén, majd annak arckifejezését látva felnevetett.

- Ha már most ennyire undorodsz, mennyire fogsz magadtól, miután végeztem veled! – nevetett ismét, hangjába egy kevés őrület vegyült.

Majd durván megmarkolta a lány mellét, a mozdulatot végül az útjában levő ruhadarabok letépésével fejezte be. A lány gyűlölködő arccal, meztelen felsőtesttel feküdt előtte, enyhén remegve. Szeme izzott a dühtől, ahogy a szőkére nézett.

Malfoy azonban nem zavartatta magát, elégedett pillantással mérte fel a fedetlen kebleket, majd keze a lány arcára siklott, és a simogatás szorítássá vált. A lányhoz hajolt, és erőszakosan megcsókolta. Hermione hiába szorította össze a száját, a fiú erősebb volt és végül nyelvével behatolt az összeszorított ajkak közé.

Ekkor azonban a griffendéles keze végre elérte a pálcáját, és koncentrálni kezdett. Először minden erejét bevetve eltávolította a kötelékeit, majd a szőke hasának szegezte a pálcáját.

- Obstructo! – ismételgette magában, miközben koncentrálni próbált. Végül sikerrel járt, és Malfoy mintegy három métert repült, mielőtt nagyot nyekkenve földet ért volna.

Hermione azonnal felugrott, és mostmár hangosan kiáltotta átkát a még bambán fekvő fiúra.

- Stupor! – ahogy a sugárnyaláb elérte fekvőt, szeme lecsukódott, és egy nyögéssel eszméletét vesztette.

A lány ekkor remegni kezdett, majd összerogyott. A lábai nem bírták tovább tartani, nagyon megviselték a történtek. Néhány könnycsepp folyt le az arcán, de próbálta abbahagyni a sírást. Össze akarta szedni magát, nem készülhet ki, csak, mert az az undorító féreg megpróbálta megerőszakolni. Nem tudott gondolkodni, csak remegett, átkarolta önmagát, és bámult maga elé. Percek teltek el, mire nagy nehezen megnyugodott, és vacogása is elmúlt. Nehézkesen felállt, majd a kastély felé indult. Ahogy a fiú mellé ért, mélységes undor ült ki az arcára. Majd eszébe jutott, hogy még mindig fedetlen a felsőteste, egy intéssel helyrehozta.

Egy pillanatra elgondolkodni látszott, végül döntött. Köteleket varázsolt Malfoyra, pálcáját magához intette, s az ernyedt testet maga előtt lebegtetve a kapu felé indult.

Ahogy a kapu elé ért, a kilépő bájitaltanárral találta magát szemközt. A tanár pillanatok alatt felmérte a helyzetet, de egészen más következtetéseket vont le, mint amire a lány várt.

- Mit csinált vele, Granger? – mordult a lányra. – Az egyetlen lehetséges ellenfelét is elintézte? Nem volt elég az eddigi tisztességtelen előnye?

- Megtámadott! – kiabált vissza Hermione dühösen. Szeme szikrázott, teste ismét remegni kezdett. Legszívesebben felpofozta volna a férfit.

- Persze, ezért fekszik most maga előtt összekötözve és ájultan. Legyőzte Lucius Malfoy fiát párbajban? Ne meséljen nekem…

A lány először nem tudott megszólalni, mert olyan mérhetetlenül feldühítette a férfi, hogy a rengeteg sértésből, amit a fejéhez akart vágni, egy sem hagyta el a száját. Megnémulva, villámló szemekkel nézett Perselusra, aki hasonlóan dühös arccal viszonozta a pillantását.

- Nos? Nincs mondanivalója? Akkor azonnal jön velem az igazgatónőhöz. Nem maradhat az iskolában egy diák, aki ilyen állapotba jutatja a társait – szavai belemartak a lány lelkébe.

Tehát nem hisz neki, hanem egyből feltételezi, hogy ő támadta meg a mardekárost. Persze, a kedvenc diákja –ennél a gondolatnál keserűen felnevetett. Perselus sosem változik…

- Rendben, menjünk az igazgatónőhöz – reagált végül a vádakra, teljesen nyugodt hangon. Csak teste remegése árulhatta volna el a lelkében dúló vihart, ha bájitaltanára foglalkozott volna vele.

Piton egy intéssel eltüntette a köteleket diákjáról, majd a lányt maga elé küldve belépett vele a kastélyba. A gyengélkedőig csak néhány griffendélessel futottak össze, akik a tanár pillantását látva azonnal, szó nélkül eltűntek. Hermione tisztában volt vele, hogy negyed órán belül az egész iskola arról fog beszélni, hogy ő megtámadta Malfoyt, és pont Piton előtt bukott le.

A griffendéles keserűen mosolygott, nagyjából el tudta képzelni, mi fog történni az igazgatói irodában. Azt viszont nem is sejtette, hogy tanára vajon hogyan fog reagálni, mikor kiderül, mekkorát tévedett.

A gyengélkedőre érve a bájitaltanár belebegtette a szőke mardekárost, majd néhány gyors utasítás után kilépett, és folytatták útjukat az igazgatónőhöz.

- Türelem – hadarta Perselus a kőszörny előtt, cseppet sem türelmesen.

A szobor lassan elfordult, feltárva a mögötte megbújó lépcsőket. A bájitaltanár előreengedte Hermionét, majd maga is felsétált.

- Jó napot, McGalagony professzor! – lépett be egy kevésbé keserű mosolyt arcára kényszerítve a griffendéles. Kedvenc diákját meglátva az igazgatónő arca felderült, majd a mögötte belépő Pitonra pillantva elkomorodott.

- Jó napot! Mi történt? – kérdezte nem túl jól leplezett izgatottsággal.

- Miss Granger megtámadta Mr. Malfoyt, elkábította, majd megkötözte. A fiú jelenleg a gyengélkedőn van – válaszolt a lányt megelőzve a bájitaltanár.

- Igaz ez? – fordult elfehéredett arccal a hallgató harmadikhoz.

- Nem – felelt nyugodtan. A professzor felhördült, míg az igazgatónő arca lassan kezdte eredeti színét visszanyerni.

- Elmondaná, pontosan mi történt? – fordult diákjához.

- Malfoy megtámadott, de szerencsém volt, és elkábítottam. Éppen önhöz indultam vele, amikor az ajtóban a professzorba botlottam – intett tanára felé.

- Hazudik. Kizárt, hogy legyőzte párbajban – mordult fel a férfi.

- Már akkor sem hitt nekem, úgy gondoltam, nem érdemes vitatkoznom vele. Ha kaphatnék egy merengőt, megmutatnám, pontosan mi történt – fordult McGalagonyhoz. Majd mikor a nő bólintva elfordult a kért eszközért, egy megvető mosolyt küldött Perselus felé.

Gyorsan elhelyezte emlékét a merengőbe, majd tanáraihoz fordult.

- Azt szeretném kérni, hogy ketten nézzék meg. Nekem elég volt egyszer átélni… - kérte enyhén megremegő hangon. Erre már a bájitaltanár is felkapta a fejét, ekkor merült fel benne először, hogy talán nem hazudott a lány.

- Rendben – feleltek mindketten, majd elmerültek az emlékben.

Néhány perccel később, ami Hermione számára óráknak tűnt, mindketten visszatértek. A férfi megkövült arccal nézett rá, szeme dühöt, elkeseredettséget, és még valami eddig soha nem látott dolgot tükrözött. Szégyenkezik? – gondolkodott el magában a lány. – Megvan rá minden oka…

- Ez megdöbbentő. Sajnálom, Miss Granger – fordult McGalagony ismét falfehéren diákjához. Saját magát hibáztatta, mert ha nem bízik meg a fiúban, akkor ez sem történik meg.
- A fiú ezennel megszegte az alkut, és semmi nem védi többé az Azkabantól. Ha felépül, sor fog kerülni a tárgyalására, ahol valószínűleg tanúskodnia kell majd.

Perselus nem szólt semmit, csak még mindig elkerekedett szemmel meredt Hermionéra, és néhány érzelem váltakozott a szemében. Arca szokásos módon nem tükrözöte gondolatait, mikor azonban meghallotta Malfoy lehetőségeit, egy pillanatra megrándult. Keresztfiának ezzel vége, végleg. Bár azt már a nemrég végignézett jelenet alapján is tudta, hogy a fiú végleg elkorcsosult, és sosem lesz már önmaga. Dühös volt önmagára, hogy nem tett még időben ez ellen valamit. Már késő. Másrészt hiába volt a keresztfia, legszívesebben lerohant volna, hogy darabokra átkozza, amiért Hermionéhoz mert érni. Érezte, hogy a lány végtelenül dühös rá, és nem fogja megbocsátani, hogy nem hitt neki. Ha erre gondolt, valahol mélyen fájt neki, hogy elveszti a bizalmát, de máris belenyugodott. Ő sosem kellett senkinek, és most, hogy valaki végre ember, s ami még fontosabb „férfiszámba” vette, azonnal elhibázta…


- Értem – hangzott a griffendéles nyugodt válasza. Erre nem is gondolt, arra a helyre senkit nem kívánt, még a mardekárost sem.

- Magának is nyugtatót kellene bevenni – fordult még hozzá az igazgatónő, majd Perselusra nézett. A férfi csak bólintott, jelezve, hogy megértette a parancsot.

- McGalagony professzor, szeretnék kérni valamit – kezdte kissé akadozva a lány. Majd a nő biztató bólintását látva folytatta. – Nem akarok tovább Piton professzornál maradni. Szeretnék visszaköltözni a többiekhez.

- Nem hiszem, hogy ez helyes megoldás lenne. Nyugalomra van szüksége – ellenkezett az átváltoztatástan tanárnő.

- Azt hiszem, érthető, hogy nem szeretnék tovább azzal lakni, aki az első perctől kezdve kételkedett a szavamban, miután át kellett élnem, amit láttak.

A férfi arca ismét megrándult, szemébe egy pillanatra fájdalmas csillogás költözött. Átfutott rajta, hogy bocsánatot kér a lánytól, de végül meggondolta magát. Sosem szokott bocsánatot kérni, nem most fogja elkezdeni, egy makacs, okoskodó griffendéles kis liba miatt.

Hermione tudta, hogy aljas, amit tesz, de semmiképp sem akart akár egy percnél is többet, mint szükséges, Perselus közelében tölteni. Lassan kezdett beleszeretni, és ezt nem engedhette meg magának. A bájitaltanár nem bízott benne, még most sem. Soha nem nyerné el a bizalmát, és ebbe ő belehalna…

- Értem. Akkor egy kompromisszumos megoldást javaslok – hangja egyértelművé tette, hogy nem csak javaslat lesz. – Külön szobát kap, külön bejárattal, de Piton professzoré mellett, hogy ott legyen, ha bármi történne. A jelszót maga választja meg, az első belépés után.

A lány keserű arccal bólintott, a férfi majdnem elmosolyodott. Mégsem lesz tőle olyan messze, talán még meg is bocsát… Majd gyorsan észbe kapott, hogy milyen gondolatok járnak megint a fejében, és még ridegebb arckifejezést öltött fel.

- Azt hiszem, akkor végeztünk. Perselus, kérem, a nyugtatót ne felejtse el. Miss Granger, a házimanók azonnal átköltöztetik. Viszlát!

A lány lassan kisétált az ajtón, le a lépcsőn, majd a suhogó talárban utána siető férfiról tudomást sem véve a pince felé indult.

- Granger! Beszélnünk kell! – szólt utána a férfi rosszul leplezett feszültséggel a hangjában.

Hermione ugyanúgy lépegetett tovább, mintha semmi se történt volna.

- Álljon már meg! Granger! Azonnal! – kiabált egyre hangosabban, kezdte elveszteni az önkontrollját. A lány azonban továbbra sem vett róla tudomást. – 20 pont a Griffendéltől! – mordult rá a férfi végül. Erre már kapott egy megvető pillantást válaszul, majd ismét csak a siető lány hátát követhette. Egyre dühösebb lett, de már nem volt ötlete, hogyan állíthatná meg. Azt sem tudta, miért akarja megállítani.

Nemsokára elértek a szobákhoz, és a lány azonnal belépett a sajátjába, és ki is mondta a jelszót.

- Gyűlölet – a férfi utána akart menni, de mivel nem ismerte a pillanatokkal korábban választott jelszót, nem tudott. Csak kinn állt, az ajtó előtt, és egyre ostobább arckifejezéssel nézte a helyet, ahol Hermione egy perccel korábban eltűnt.

A griffendéles leült új ágyára, és csak dühösen meredt maga elé. Sírni már nem tudott, legszívesebben kiabált volna. Hallotta, hogy a férfi megpróbálja kinyitni az ajtót, sikertelenül.
Elégedetten, keserűen felnevetett.

- Ostoba voltam, hogy majdnem beleszerettem - suttogta maga elé. Valójában abban csak reménykedett, hogy majdnem…

Perselus megunta a várakozást, és lassan belépett saját szobájába, ahol azonnal leült az egyik fotelba, majd körbenézett. A szobájában még két ágy volt, két fotel, két könyvespolc, még a lány illata is halványan érződött, de mégis minden üresen ásítozott. A férfira ismét magány telepedett, a már ismert feneketlen mélységekbe magával rántó egyedüllét. Most mégis sokkal rosszabbnak érezte, mint eddig.

- Hiányzik… - lehelte olyan halkan, hogy szinte csak a szél suttogásának tűnt. Majd ijedten körbepillantott, mintha valaki meghallhatta volna.

Még mindig egyedül volt, de nem csak a szobájában, hanem lélekben is. Lassan felállt, és egy intéssel eltüntette a lány bútorait. Keserű kifejezés ült ki az arcára, majd visszaereszkedett a fotelba, és a lobogó tűzbe bámult, miközben lélegzetvételének hangját visszaverték az üresen kongó falak.