XIV.

Hermione sokáig nem tudott szabadulni az ünneplők közül. Valaki járhatott Roxmortsban, mert rengeteg vajsörös üveg, lángnyelv whisky, és mindenféle édesség került elő. A konyháról is hoztak némi vacsorának valót, mert senkinek nem volt kedve lemenni a Nagyterembe. Mivel Hermione le akart menni, végül néhányan még utána indultak, hiszen igen szórakoztató elfoglaltságnak találták a már dühöngő mardekárosokat még tovább bosszantani. A Hóllóhát és a Hugrabug diákjai sem voltak éppen boldogok, hiszen az ő diáktársuk is indult, de ők legalább annak örülhettek, hogy nem a Mardekár nyert.

Hermione úgy érezte magát, mintha valami sztár lenne, aki még levegőt sem vehet egyedül. Eddig nem gondolt bele, hogy a többieknek ennyit jelent ez a verseny. Persze, neki is fontos volt, mert nagyon szerette volna a Próbát megnézni, és nem utolsó sorban Malfoyt legyőzni. Ezek azonban személyes indokok voltak, nem sejtette, hogy háza diákjai ennyire mellette állnak. Kicsit eltávolodott tőlük az utóbbi időben, hogy a bájitaltanárnál lakott, néha úgy érezte, sehová sem tartozik…

A vacsora alatt sem volt nyugta, minduntalan odalépett valaki, hogy még egyszer gratuláljon. Kezdte elveszteni a türelmét, mert pihenni szeretett volna. Ahogy felnézett a tanári asztalra, három alak is felkeltette a figyelmét. Az első Perselus volt, aki még mindig dühösen nézett rá. Összehúzott szemöldökkel, vonallá feszülő ajkakkal, megvetően reagált a lány pillantására.

Rosszul érezte magát ettől a nézéstől, sejtette, hogy a versennyel érdemelte ki. Nem tudta, hogy tanára azért haragszik, mert legyőzte kis kedvencét, vagy azért, mert a könyvből vett recept alapján dolgozott. Kissé félve gondolt a rá váró estére. Nagy nehezen elszakadt a fekete szemektől, és a férfi mellett ülő nőre nézett. Nem értette, mit akar tőle a Bájitalmesternő. Vajon tényleg az Őrzője lenne? Bár ha nem az, akkor a kapcsolat is meglepő, és a jólértesültsége is. Mondjuk, ha képes telepatikus úton beszélni vele, akkor akár ki is olvashatta fejéből az információkat. Maga sem értette miért, nem bízott Leayben. Azon gondolkodott, ha tényleg az Őrzője, vajon képes lesz benne valaha úgy megbízni, mint Ilena Lilasban?

A pillantását nem viszonozták, mivel a nő éppen Perselusszal volt elfoglalva. Próbálta felkelteni a férfi figyelmét, egy tálcát nyújtott felé, majd bájos mosolyt arcára öltve beszélgetést kezdeményezett. A kapott válaszok láthatóan nem nyerték el a tetszését. A férfi rá se nézett, továbbra is Hermionét bűvölte szikrázó szemmel. A kék szemekben lassan harag, majd gyűlölet fénye tükröződött, arcáról lehervadt a mosoly. Nem szólt többet a mellette ülő tanárhoz, hanem magába roskadva, enyhén durcás arckifejezéssel vacsorázott.

A griffendéles lány mindezt furcsa érzésekkel nézte végig. Az Őrzőjének tetszik Perselus? Most a férfi tudomást se vesz róla, de később, ha már nem fog dühöngeni? Féltékeny volt, tisztán érezte. Neki nem tetszett ez a felemás helyzet, hogy tanára kerülte, ha tehette. A fizikai közelség elől pedig szinte menekült…

Mialatt ezen gondolkozott, megérezte, hogy valaki nézi, gyorsan felpillantott, és egy barna szempárral találta magát szemközt. Az SVK tanár szemében tükröződő érzelmeken nem igazodott ki, kapcsolatot pedig sem az Őrző jelenléte miatt, sem a sejtései miatt nem mert kezdeményezni. Amikor a férfi észrevette, hogy a lány is őt nézi, gyorsan elkapta a pillantását.

Hermione úgy érezte, kellemetlen este vár rá, semmi kedve nem volt Perselusszal, vagy Leayjel beszélni. Furcsa volt neki, hogy sem Ron, sem Harry nem került elő a vacsoránál. Aggódott értük, de úgy gondolta, majd holnap néz utána, merre lehetnek, mára van elég baja nélkülük is.

Kedvetlenül elindult a pince felé, és útközben legnagyobb örömére Malfoyjal akadt össze. Sejtette, hogy ezt nem úszhatja meg annyival, hogy kikerüli, de azért megpróbálta.

- Állj meg, Granger! – rántotta vissza a fiú. – Tudom, hogy valamit csaltál a versenyen. Még sehol nem találtam azt a főzetet, amit te készítettél – nézett vádlón a lányra.

- Csak azért, mert nem jó könyvekben kerested, még nem csaltam – felelt nyugodtan.

- Megtaláltam volna, ha le van írva valahol.

- Mégis miért vagy benne olyan biztos? Gondolom, sok könyvet átolvastál, de ahhoz, hogy ennyire biztos legyél, pont ezt a bájitalt kellett volna keresned – reagált kissé meglepett hangon. Tényleg nem értette az akadékoskodást.

- Valóban? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel a mardekáros.

- Te tudtad! Tudtad, hogy melyik főzetet kell elkészíteni?! – Biztos volt benne, hogy nem téved. A fiú olyan határozottan állította, hogy megtalálta volna a bájitalt, mintha direkt ezt kereste volna.

- Bizonyítsd, sárvérű! – nevetett fel hidegen, majd tovább indult. Hermione érezte először egy pillanatra az ijedséget, majd azt, hogy Malfoy erőt vesz magán, és minden érzelmet elzár. Vajon honnan tudhatta? – gondolkodott el.

Tovább ballagott a végzete felé, halkan felnevetve, hiszen már nem először közeledett ezekkel a gondolatokkal az új szobája felé. Az ajtó előtt azonban megtorpant, mert bentről kiabálást hallott.

- Itt biztosan nem maradsz! – hallotta bájitaltanár dühös hangját. A férfi úgy kiabált, ahogy még a diákokkal sem sokszor.

- Már miért ne maradnék? Hiszen a vőlegényem vagy! – reagált a nő alig halkabban.

- Az már nagyon rég volt, felejtsd el!

- Te elfelejtetted? – próbált a nő csábítóan beszélni, de ez kiabálás közben nem egyszerű.

- El! Bár soha ne ismertelek volna.

- De ismersz, nem tagadhatsz le. Szerettél.

- Te pedig becsaptál. Soha többé nem maradok a közeledben tovább, mint szükséges. Innen is el fogsz menni, amint beszéltél Hermionével – ezt már nyugodt hangon mondta, de úgy, hogy a másiknak eszébe ne jusson ellenkezni.

- Márpedig maradni fogok. Akár tetszik, akár nem. Nem hiszem el, hogy csak így elfelejtettél – A hallgatózó lány meglepődött, ilyen hangon még ő sem mert volna Perselusszal beszélni. Egyre rosszabbul érezte magát, tudta, hogy amit tesz, az nem helyes, de majdnem összeesett, amikor meghallotta, hogy a férfi vőlegény volt. Erről az iskolában senki nem tudott.

- Nem felejtettem el semmit. Azt sem, hogy becsaptál, és szó nélkül elmentél. Csak mert éppen az állt érdekedben. Sőt, azt sem felejtettem el, hogy lettél Bájitalmesternő. Ha nem tűnsz el még ma, másoknak is eszébe fog jutni – hangja fenyegető volt, de még mindig nyugodtnak tűnt.

- Nem tudod bizonyítani! – a nő hangja megremegett, hallatszott, hogy megijedt.

- Nem? Biztos vagy benne? Akkor kockáztass! Csak maradj itt reggelig… - sziszegte válaszul a bájitaltanár.

- Rendben, most győztél, elmegyek, ha beszéltem az Érzővel. De megígérem, be fogom bizonyítani, hogy szeretsz még. Engem nem lehet elfelejteni! – felelt mostmár kissé megnyugodva Leay.

- Az ostoba játékaid… - reagált gúnyosan nevetve Perselus.

Hermione elérkezettnek látta az időt, hogy bekopogjon, mert ha még sokáig áll az ajtó előtt, biztosan észreveszik.

- Jöjjön, Granger! – hallotta tanára hangját. Mostmár semmi nem érződött az előbbi veszekedésből a hangszínén. Azonban, ahogy belépett még látta a pírt a két vitatkozó arcán.

- Miss Leay, miről kellene beszélnünk? – fordult hidegen a nőhöz. Nem könnyű túltenni magát azon, hogy ez a nő korábban a bájitaltanár mennyasszonya lehetett.

- Az Őrződ vagyok. Még nagyon sokat kell tanulnod. Melletted kellene maradnom.

- Ilena minden tudását átadta. A Roxfort pedig biztonságos, és feltűnést keltene, ha itt maradna. – Ugyan nem vallotta be magának, de meg akart szabadulni a nőtől. Tűnjön el Perselus közeléből, amint lehet, kívánta minden porcikája.

- Nem hagyhatlak magadra, a feladatom a te őrzésed – próbált a Bájitalmesternő meggyőző lenni.

- Akkor eddig hol volt? – kérdezett vissza a lány, csevegő hangon.

- A feladat akkor lép életbe, ha a képességed napvilágra kerül – felelt nyugodtan.

- Nincs szükségem a segítségére. A Roxfortot pedig biztosan el kell hagynia.

- Ha a vőlegényem nem tiltakozna, maradhatnék – mosolygott mézédesen Perselusra.

- Nincs vőlegényed – reagált a férfi visszafojtott dühvel, elsötétülő arccal.

- Ha úgy gondolja, nem tudom megvédeni magam, ellenőrizze! – próbálta megoldani a kérdést a griffendéles. Semmi kedve nem volt a vitát hallgatni. Már így is túl sokat hallott, olyan érzése volt, mintha szíve megfagyott volna.

- Rendben. Perselus, lennél olyan drága, hogy engednéd, hogy kapcsolatba lépjen veled? – fordult ismét mosolyogva a még mindig dühös tanárra.

- Nem.

- Maga miért nem alkalmas? – fordult Őrzőjéhez, a nőéhez hasonló műmosollyal az arcán.

- Valóban, Lora, lehetnél te az alany. Legalább azonnal érzed, hogy mire képes, és nem elmondás alapján kell meggyőződnöd – támogatta diákját gúnyosan mosolyogva Perselus.

- Te is tudod, hogy megérzem, ha kapcsolatba lép valakivel… de legyen. Ha ennyire sem vagy képes a kedvemért.

- A kedvedért? Ne nevetess… - hangzott a lekezelő válasz.

- Rendben, Hermione, kezdheted. Ne lepődj meg, védekezni fogok.

A lány koncentrálni kezdett, és a nő pillantását kereste, majd ahogy a barna és kék szempár találkozott, megszűnt számára a külvilág. Érezte az ellenállást, egy falként jelent meg előtte, de nem jelentett neki akadályt. Erősen koncentrált, és a fal lassan eltűnt. Meglátta a nő érzelmeit, és nagyon meglepődött. Gyűlöletet látott, magányt, elveszettséget, és valami vágyakozást, amit nem tudott beazonosítani. A gyűlöletben biztos volt, Perselus az oka. Majd kereste az önmagával kapcsolatos érzelmeket, de azok nagyon mélyre voltak elrejtve. Ahogy egyre beljebb hatolt, érezte, hogy a nőnek már fájdalmat okoz, de mégsem hagyta abba, tudnia kellett. Majd megtalálta, számításra lelt, és hatalomvágyra. A nőnek célja volt vele, amit nélküle nem érhetett el. Szüksége volt rá. Megérezte, hogy már nem sokáig vájkálhat ilyen mélyen, óvatosan visszahúzódott, majd megszakította a kapcsolatot.

- Érezte ugye? – fordult hidegen a nőhöz. – Tudom, hogy mit akar tőlem. Tűnjön el!

- Ezzel még nem fejeztük be, kedvesem – mosolyodott el hidegen a nő. – Az Őrződ vagyok, szükséged lesz rám. – Végül, mivel a válasz csak két jéghideg pillantás volt, egy fekete és egy barna szempártól, az ajtóhoz lépett, és gyorsan távozott. Magában fortyogott a dühtől, hogy ez a kis csitri, ez a kis senki ennyire mélyen belelátott. El kell csábítania Perselust, és el kell nyernie a lány bizalmát, ha célba akar érni...

A pince mélyén, egy hideg szobában ketten maradtak. A levegő még mindig feszültséggel volt tele, és egyiküknek sem akaródzott megszólalni. Hermione óvatosan a férfira nézett, majd fáradtan az egyik fotelhez sétált, és kissé ügyetlenül lerogyott. Nagyon kimerítette az előbbi kapcsolat, akkor nem is vette észre, mennyire. Arca elsápadt, kifutott belőle minden erő.
A bájitaltanár lassan ránézett, de meglátva fehér arcát, és arckifejezését, sietve mellé lépett.

- Jól vagy? – hangja nem árult el érzelmeket, de ez a lányt legkevésbé sem érdekelte. Dühös volt rá, hogy nem beszélt a nőről. Vőlegény?!

- Nem – felelt egyszerűen. Nem akart beszélgetni. Amit mondott volna, ahhoz nem volt joga.

- Ha nem mondod meg, mi bajod, nem tudok segíteni – mordult rá ridegen a férfi.

- Segíteni? Esetleg az este folyamán még bemutathatnád a többi szeretődet is. Az biztosan sokat segítene… - hangja hideg volt, de legbelül remegett. Nem tudod magán uralkodni. Fáradt volt, ideges, és nagyon megviselte, amit hallott és látott. Most nem bírta elviselni a férfi ridegségét.

- A szeretőimhez semmi közöd! – szűrte a választ a fogai között. Valójában megértette a lány dühét, de sose mutatta volna ki. Vele ilyen hangon senki nem beszélhet!

- Valóban úgy véled? Semmi? – hangjára nyugodtságot erőltette, de tőle szokatlan módon fenyegetően hangzott. Ezt nem hagyja annyiban, ebben biztos volt. Ha Perselus nem hajlandó beismerni, hogy fontos neki, akkor majd másként közelíti meg a kérdést. Ha játszani akar a férfi, hát játszani fog.

- Pontosan – felelt nyugodtan a bájitaltanár. Belül ő is olyan feszült volt, mint diákja, de gyerekkora óta álcázta érzelmeit, most sem esett nehezére. Most még könnyebben is ment, hisz Lora felbukkanása felelevenített benne minden régi emléket. A nőnek csak arra kellet, hogy hatalmat szerezzen, és tudást. Kihasználta a segítségét, és ellopta főzeteit. Majd, mikor minden kiderült és megvádolta, szó nélkül, nyomtalanul eltűnt. A Nagyúr pedig megtiltotta, hogy megkeresse, mert egy Halálfalót nem irányíthatnak az érzelmei…

- Rendben. Tudod, már mondani akartam, hogy ez a 9 óra nem megfelelő nekem. Te is tisztában vagy vele, hogyha találkozni akarok valakivel, az sötétben sokkal romantikusabb. Emellett olyan kellemetlen csak azért visszajönni, mert neked nem tetszik, ha 10–kor jövök – ártatlanul mosolygott az egyre jobban elsápadó férfira. Kíváncsi volt, mikor robban fel a másik a visszafojtott érzelmektől.

- Nem! Nem tal... Marad a 9 óra. Nem kószálhat kedve szerint a kastélyban – válaszolt hidegen. Magázásra váltott ismét, így könnyebb volt távolságot tartani. Már sokadszor érezte, hogy nem tudja eldönteni, hogy legszívesebben megfojtaná, vagy megcsókolná a lányt. Tudta, hogy Hermione őszinte, és nem hazudna neki, de ő akkor sem bízott benne. Albuson kívül senkiben sem bízott, és ő halott. Pedig most mindent megadott volna, hogy beszélhessen vele.

- Ismét magázol? Félsz tőlem? – lépett egyet a tanára felé. – Talán tartasz attól, ha mást mondasz, olyan is kiderülhet, amit nem akarsz mondani? Csak, mert neked nincsen magánéleted, és még teszel is ellene, hogy legyen, engem nem korlátozhatsz be.

- Nem korlátozlak, de az otthonom nem átjáróház. Megegyeztünk a szabályokban.

- Valóban? Ha jól emlékszem, abban is, hogy érvényes a magántulajdon. De kettőnk közül ezt valaki nem tartotta be – hangja még mindig nyugodt volt, de érezte, már nem sokáig tud uralkodni magán. Egyre jobban dühítette a férfi.

- El kellett volna mondanod, akkor nem olvastam volna el.

- Mert te aztán mindent elmondasz nekem, ugye? – utalt vissza a korábbi vitára Leayjel.

- Nem tartozott rád.

- Ha nem tartozik rám, akkor ne korlátozz. Azzal és akkor találkozom, akivel, és amikor akarok – szemei szikráztak a dühtől, arca kipirosodott, haja kibomlott a versenyre készített kontyból. Perselus úgy érezte, még sosem látta ilyen gyönyörűnek.

- Nem. Azt teszed, amit mondok. A tanárod vagyok – nézett fenyegetően, hangja megremegett a visszafojtott indulatoktól.

- Ha te megszegheted a szabályokat, akkor én is – reagált emelt hangon. – Nem szólhatsz bele az életembe. Nincs hozzá jogod! – A bájitaltanár már szólásra nyitotta a száját, de Hermione szinte levegővétel nélkül folytatta. Szörnyen dühös volt. – Hogy akarsz megakadályozni? Pontot vonsz le? Azt úgyis megteszed órákon, már csak azért is, mert levegőt veszek – fejezte be gúnyosan felnevetve. Majd, mintegy befejezve a vitát kisétált.

Az ajtóig nyugodtan lépkedett, hogy ne áruljon el semmit az érzelmeiből. Amint azonban átlépte a küszöböt, futni kezdett, ki a parkba, hogy egyedül lehessen. Néhány diákot fellökött, akik dühösen kiabáltak utána, de nem foglalkozott velük. Senki nem érdekelte.

Perselus csak döbbenten állt a szobában. Elképzelése sem volt, mit tehetne. Nem volt hozzászokva, hogy valaki szembeszálljon az akaratával. Másrészt dühös volt, hogy a lány ostoba diákokkal akar találkozgatni. Még mit nem… Csak fel-le sétált dühösen a szobában, és magában morgott. Szidta Lorát, Hermionét, a versenyt, mindent és mindenkit.

A lány végül a tó mellett megállt, majd lefeküdt a hideg fűbe. Remélte a csönd megnyugtatja. Olyan dühös volt, mint még soha. Magában szidta a makacs férfit, amiért nem hajlandó vele értelmesen beszélni. Miért kell úgy tennie, mintha semmi se történt volna? Mintha semmit nem érezne? Majd egy pillanatra elkeseredett. Ha valóban nem érez semmit… gondolatait itt egy vontatott hang szakította félbe.

- Granger, már hiányoltalak. Most nem fogsz elmenekülni. Elbeszélgetünk… - suttogta fenyegetően Malfoy. Majd pálcáját a lányra szegezve a földből gyökereket varázsolt, amik szoros kötélként fogva tartották a griffendéles kezét, hogy ne nyúlhasson a pálcájáért. Hermione megrettent, hisz pálca nélkül nem tudja magát megvédeni.



"Omega : Ezüst eső
Sötéten néz le rám az éj
A múltak árnya itt kisért
És hull, csak hull reám
Ezüst eső

Lombjuk vesztett rózsafák
Földöntúli pusztaság
S csak hull, csak hull reám
Ezüst eső

Messzi földről jöttem én
Átölelt a tiszta fény
De elborult az ég, és a csillagok tüzét
Elnyelte a köd és a szürkeség
Minden oly sötét

Elhagyott, kihalt e táj
Lángvirágok füstje száll
S csak hull, és hull reám
Ezüst eső

Sötéten néz le rám az éj
A múltak árnya itt kisért
És hull, csak hull reám
Ezüst eső"