Hermione furcsa érzésekre riadt fel. Rosszat sejtett... Óvatosan, szinte még csukott szemnel körbenézett a szobában, de semmi szokatlant nem vett észre. Perselus már ébren volt, mert az egyik fotelben látta meg magas alakját. Nem tudta beazonosítani, megérzései okát, de biztos volt benne, hogy valami készül. Halkan felült, majd az ágyról lecsusszanva a fürdőbe indult. Remélte, hogy a férfi nem állítja meg. Lezuhanyozott, majd némileg magához térve lépett vissza a szobába. Professzora még mindig ugyanott ült, úgy vélte, valamin gondolkodik, nem akarta megzavarni. Eszébe jutott, hogy este a könyv felett aludt el, nem értette hova tűnhetett.
Az ágya melletti polcra nézett, de ott sem találta.

- Invito napló! – suttogta halkan, nehogy megzavarja tanárát.

Meglepve látta, hogy a könyv a fotelből repül felé. Hirtelen dühös lett, ahogy rájött, a férfi nem tartott be a szavát.

- Perselus, hogy merted? – tette fel összeszorított fogakkal a kérdést, a fotel elé lépve.

A fekete szemek zavartan tekintettek fel rá, a bájitaltanár épp akkor riadt fel.

- Tessék? – nyögte ki az első szót, ami az eszébe jutott. Sejtette, hogy valami történt, mert első dolog, amit ébredés után meglátott, két dühtől szikrázó barna szem, csípőre tett kéz. Férfi volt ő is, egy dühös nővel nem vehette fel a versenyt egykönnyen.

- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek – sziszegte a lány a választ. Ekkor meglátta a könyvet, amit éjszaka olvasott.

- Miért nem beszéltél róla? El kellett volna mondanod – próbálta elterelni Hermione figyelmét. Egyébként is, milyen jogon kér számon rajta bármit is – dühöngött magába. Ő sem mondott el mindent…

- Most nem erről beszélünk – legyintett dühösen. – Te akartál szabályokat, és nem vagy képes betartani őket?

- Eddig betartottam… - kezdte, de a lány közbevágott.

- Eddig? – kacagott fel gúnyosan. – Két napja sincs, hogy megbeszéltük.

- Nem kellett volna elhallgatnod előlem, hogy nálad van Ilena naplója.

- Miért? Miért kellett volna elmondanom pont neked? – nézett rá mostmár gyűlölködve a lány.

- Mert segítettem volna. Ha mindez igaz, akkor segítségre van szükséged. Te is tudod – fekete szeme dühösen villant. Miért nem mondta el? Az életét kockáztatta, miért nem bízott meg bennem?

- Te?? Pont te? – nevetett fel keserűen a lány. – Hiszen magadon sem vagy képes segíteni. – Elege volt a férfiból. Tudta, hogy a másik is elhallgat dolgokat, és ezt ő is később akarta elmondani. Hogy meri kioktatni, mikor a saját múltjával sem képes elszámolni? – Miért kellett volna pont neked elmondanom? Miért bíztam volna meg benned, ha te sem bízol meg saját magadban. Az egyik percben megcsókolsz, a másikban pedig, mint egy dúvad elrohansz. Azt hiszed, nekem nem fáj? Tudom, hogy tele vagy fájdalommal, láttam. Nem engeded, hogy segítsek. Szenvedni akarsz? Hát szenvedj… Egyedül vagy, mert senkit nem engedsz közel magadhoz. Csak bezárkózol a saját világodba, ahonnan gyáva vagy kilépni, nyalogatod a sebeidet, mert azok okot adnak a bizalmatlanságra. Gyáva vagy bízni, ezért inkább még jobban megbántasz másokat. Úgy teszel, mintha erős lennél, míg valójában, csak gyenge vagy kockáztatni. Félsz a következményektől. El kellett volna mondanom, hogy még jobban megbánts? Hogy kinevess? Mit kellett volna mondanom? Hogy úgy gondolom, Érző vagyok? Hogy félek az átoktól? Hogy arra kelek minden reggel, vajon léteznek-e még Büntetők? Keresik-e még mindig az Érzőket, hogy bosszút álljanak? Hogy minden éjszaka Ilenával és Daniellel álmodom? Érzem, ahogy el kell válniuk újra és újra? Hogy minden éjszaka sírok álmomban, és reggel azt sem tudom önmagam vagyok-e, vagy Ilena? Ezt kellett volna elmondanom, neked?? – köpte az utolsó szót. Csak úgy ömlöttek belőle a szavak, Perselus többször próbált közbevágni, eredménytelenül. A lány csak mondta, mondta, nem lehetett megállítani. Az utolsó mondatnál már folytak a könnyei. Maga sem tudta, hogy a dühtől, vagy a kimerültségtől,vagy valami mástól…

Mire Hermione befejezte a férfi már nem akart semmit mondani, érzéseivel viaskodott. Egyrészt legszívesebben megfojtotta volna diákját, másrészt viszont, ahogy egyre többet hallott, egyre rosszabbul érezte magát.

- Hát ezt gondolja rólam? Ilyennek lát? – keringtek fejében megállíthatatlanul a gondolatok. – Egy roncsnak lát? Nem vagyok gyáva! – dühöngött némán.

Csak nézett örvénylő fekete szemekkel a sírástól rázkódó hajzuhatagra, a könnyáztatta arcra. Gondolatai lassan a lány felé fordultak. Fájt neki így látni, bármennyire is nem akarta bevallani. Kezdett fontossá válni a véleménye, a jelenléte, a mosolya, és most csak nézett maga elé meghökkenve. Nem tudott mit kezdeni egy zokogó Hermionéval. Mozdulatlanul ült és viaskodott önmagában, egyik percben a düh marcangolta, másikban a kétségbeesés, hogy az egyetlen ember, aki talán jelent neki valamit, ilyennek látja.

- Látod? Most se teszel semmit, csak ülsz ott és nézel! Téged semmi sem érdekel önmagadon kívül. Hát akkor maradj meg a világodban, és hagyj engem békén! – ugrott dühösen a férfi mellkasának. Öklével püfölte a még mindig némán bámuló Perselust, hatástalanul. Gyenge volt ahhoz, hogy a másik bármit is megérezzen az ütéseiből, de már nem bírta tovább. A férfi zárkózottságát, bizalmatlanságát, folytonos hangulatváltásait…

A bájitaltanár egyre kevésbé tudott mit kezdeni a helyzettel, nem volt hozzászokva, hogy diákjai ilyen hangnemben és ilyen dolgokat vágjanak a fejéhez, bár ahhoz se, hogy bármelyik diákja is jelentsen neki valamit. Felemelte a kezét, hogy megállítsa a lányt, bár semmit nem érzett az ütésekből. Megunta a dühöngést, megpróbálta lefogni, aminek az eredménye az lett, hogy Hermionéből kiszállt minden erő, és az ülő férfi karjaiba omlott.
Már nem próbálta megütni a mellkasát, vagy mondani bármit, csak fejét professzora vállára hajtva sírt, egyre halkabban. A férfi maga sem tudta miért, de óvatosan átkarolta és magához szorította. Érezte az illatát, látta a szemében a fájdalmat. Beszélni nem akart, hiszen mit is mondhatna? Sosem volt a szavak embere, gúnyolódáson kívül nemigen volt képes másra.
Ahogy keze lassan simogatta a még mindig rázkódó karcsú alakot, gondolataiba merült. Ahogy első dühe elmúlt, az is felmerült benne, hogy nem csak azt kapta meg, hogy gyáva, hanem azt is, hogy nem képes megbízni a lányban. Sosem gondolta, hogy bárkit is érdekelne az, hogy ő megbízik-e benne, vagy sem. Vagy hogy bárkit is érdekelt volna, hogy ő mit érez. Egy bátortalan mozdulattal letörölte a barna szemekből patakzó könnyeket, amire meglepett, kérdő pillantás volt a válasz. Ahogy Hermione szemébe nézett, megint elfelejtett mindent, ami addig biztos volt, csak azt tudta, hogy meg akarja csókolni, mindennél jobban. A lány először visszacsókolt, majd óvatosan elhúzódott.

- Nem akarom, hogy megint eltaszíts magadtól. Szükségem van rád – suttogta még mindig sírós hangon. A fekete szemek fellángoltak egy pillanatra, majd Perselus újra magához húzta, és csókkal próbálta elmondani azt, amit szavakkal képtelen volt.

Nem tudta, mit mondhatna, hogy ígérhetne bármit is. Bízni akart Hermionéban, de ez számára mégsem volt egyszerű. Hosszú évek alatt felépített falak nem tűnnek el egy pillanat alatt, ebben biztos volt. Hihetetlen volt számára, hogy valakinek szüksége van rá, pont rá…

- Nekem ez nem ilyen egyszerű – próbálta óvatosan a lány tudomására hozni véleményét. Úgy gondolta, ezzel az egy mondattal mindent elmondott.

- Nem tudsz bennem megbízni? Nem hiszel nekem?

- Ez nem…

- Várj! – tette ujjait férfi ajkára. – Ha megengeded, megmutatom, mit érzek.

- Képes vagy rá? – döbbent meg Perselus.

- Igen, azt hiszem. Megengeded?

Mikor a férfi bólintott, Hermione mélyen a szemébe nézett, majd koncentrálni kezdett. Megpróbálta felidézni az álmából, hogyan tudja megosztani önmagát. Végül érezte, hogy sikerül, most nem csak a férfi lelkét látta, hanem a sajátját is, ahogy végignézett magán. Kezét a szívéhez emelte, majd egy erősen fénylő gömböt nyújtott Perselus felé.

Ahogy a bájitaltanár megérintette a gömböt, átjárta valami furcsa melegség. Szeretet érzett, vágyat, enyhe félelmet, és ragaszkodást, féltést…

Hermione megszakította a kapcsolatot, és hagyta, hogy professzora elmerüljön abban, amit megosztott vele. Hozzásimult és várt. Majd a férfi megmozdult, és a barna szemek azonnal rápillantottak. Pillantásával szinte simogatta a fekete tincseket, a telt ajkakat, a fáradt arcot… Majd tekintetük találkozott, és érezte, ha a falak nem is omlottak le végleg, talán már van egy ajtó, amit csak neki tart fenn, hogy beléphessen.



Furcsa volt mindkettejüknek, az új helyzet. Néhány napja próbáltak valami harmóniát találni, valami kapcsolatfélét.
Hermione sosem érdeklődött senki iránt, nem igazán tudta, hogyan kellene viselkednie. Fogalma sem volt, mit kellene tennie a hajával, vagy hogy mit kellene felvenni…
Épp a tükör előtt állt, és bíráló szemekkel vizsgálgatta magát, majd felnevetett.

- Ostoba vagy. Perselust úgysem az érdekli, ami rajtad van – nyújtott nyelvet tükörképére.

Mindeközben a férfi éppen egy olyan óráról sietett a szobája felé, ahol a diákok igencsak megbánták még azt is, hogy megszülettek. Az óra elején, mikor azt hitte, senki nem figyel rá, mert elfoglaltak a főzeteikkel, elgondolkozott, és nem figyelt arra, hogy szokásos merev álarca rejtse érzelmeit. Egy pletykás diák persze észrevette ezt, mivel a bájitalával nem foglalkozott, úgysem ért volna el semmit. Viszont azonnal elkezdett sutyorogni a mellette ülővel. Szerencsétlenségére tanára elkapott néhány szót.

- Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám szerelmes… - suttogta a vörös kelleténél hangosabban a mellette ülő lánynak.

Innentől kezdve az óra mindenki számára rémálommá vált, aki egyetlen szót szólt, egyből büntetőmunkára ítélte magát, aki pedig elrontott valamit, annyi házi feladatot kapott, hogy elképzelni sem tudta, hogy oldja meg jövő hétre.

Szája gúnyos mosolyra húzódott, úgy érezte, megérdemelték. Nem változott meg, csak azért, mert egyetlen embert közelebb engedett magához. Habár örök keserűsége egy kicsit enyhült, alaptermészete megmaradt. Mindig is bosszantották az ostoba diákok, élvezte, ha féltek tőle.

Ahogy szobája elé ért, minden mást elfelejtett, csak arra gondolt, hogy Hermione vár rá. Furcsa, szokatlan érzés járta át, úgy érezte, tartozik valahova. Életében először.

Zajlik a sok kis játszma,
Mindenki őrülten játssza
Azt, hogy 'szeret vagy nem szeret',
Vagy hogy mennyiért éri meg.
De ha voltál néha egy kicsit is boldog,
Hát ne szégyelld a szerencséd,
Hisz' alig hitted
Hogy ez is eljöhet még...

És hazudnak megfontoltan,
Behízelgő modorban,
Éppen ugyanúgy ahogy régen,
'Érd be a kicsivel szépen!',
De mégsem fárad belé a szíved,
Aki megöl azt is ölelnéd,
Alig hitted
Hogy ez is eljöhet még,
Alig hitted
Hogy ez is eljöhet még...

Alig hitted
Hogy egyszer ez is eljöhet még,
Feletted is felragyoghat az ég!
Nemcsak a küzdelem
Vagy az ünnep lehet szép,
Alig hitted
Hogy ez is eljöhet még,
Alig hitted
Hogy ez is eljöhet még...

Szokatlan volt még mindkettejüknek, egymásra várni, együtt lenni. Hermione nem tudta levetkőzni okoskodó stílusát, habár tudta, hogy ezzel olykor bosszantja a férfit. Perselus továbbra is gúnyolódott, amint megszólalt.

Ma este jött el az ideje, hogy a lány kipróbálja a főzetet, amelyet nyáron készített. A tanár, bár soha nem vallotta volna be magának, aggódott érte. Még egyébként is volt megbeszélnivalójuk, mert mindazt, amit a fejéhez vágott akkor este, még nem tisztázták…

- Ne aggódj, nem történhet semmi. Ez csak kivetítésre szolgál, ha nem használ, akkor sem lehet bajom – mosolygott vidáman professzorára. Sokat voltak együtt, és kapcsolatteremtés nélkül is érezte kedvese hangulatváltozásait.

- Nem aggódom… - morgott válaszul.

Hermione gyorsan felhajtotta a bájitalt, majd elmondta a varázsigét. Úgy egyeztek meg, hogy Perselus egyik könyvét rejti el, és azt kell megkeresnie. Erősen koncentrált, és várt. Végül legnagyobb meglepetésükre a terem másik végében egy halvány elmosódott folt jelent meg, majd azonnal el is tűnt.

- Láttad? – kérdezte izgatottan csillogó szemekkel tanárát.

- Igen, de ez még mindig nem jó semmire – kapta a bosszús feleletet.

- Kedves tőled, hogy így megbecsülöd többhavi munkámat – húzta fel sértődötten az orrát a lány.

- Ne gyerekeskedj!

- Nem gyerekeskedem, de hónapokig dolgoztam, és végre sikerült. Nem tökéletes, de van mit fejleszteni. Nem vagy képes elismerni? – hangzott a paprikás választ.

- Ez még nem eredmény. Már megint feleslegesen forrongsz – pirított a lányra.

- Feleslegesen? Csak, mert sosem vagy képes egy jó szót szólni? Elegem van belőled – égett a szeme. Nem akart megint sírni. Perselus előtt nem… Kiviharzott a teremből az udvarra, levegőre volt szüksége.

A férfi nem ment utána, sosem látta értelmét ilyesminek. Majd lenyugszik, remélte. Inkább folytatta a munkát, kereste a könyvhöz a megfelelő bájitalt.

- Ez legalább lefoglal – gondolta magában.

Lassan kevergette a bájitalt, majd beleszórt egy kevés őrölt holdkövet, mikor elérte a kívánt kék színt, beleengedett egy egyszarvúszőrt. A vonalak színe miatt ebben az egy összetevőben biztos volt. A főzet fölött halványszürke pára lebegett. Eltűntette a lángokat, majd a szobájába sétált. A bájitalnak hűlnie kell, és este kipróbálhatják. Kíváncsi volt, mi lehet abban a könyvben, amit valaki ilyen különleges védelemmel látott el. Megfejtéséhez nem elég a varázserő, egy Bájitalmester tudása is szükséges.

Mindeközben Hermione a parkban sétált, reménykedett, hogy nem fut össze Ronékkal. Még nem mesélte el nekik kapcsolatát Perselusszal, úgy gondolta, nem értenék meg. Hiszen önmaga sem értette, miért vonzódik a férfihoz. Gondolatait egy érintés zavarta meg, összerezzent ijedtében.

- Ne haragudjon Miss Granger, nem akartam megzavarni – szólította meg bátortalanul Falley.

- Csak elgondolkoztam. Maga is friss levegőre vágyott? – próbált mosolyogni a férfira. Nem bízott benne, maga sem tudta miért.

- Valójában az ablakomból láttam, hogy itt sétál, és beszélgetni szerettem volna, ha nincs ellenére.

- Nincs – felelt zavartan. Rosszat sejtett…

- Sétálunk esetleg? – kérdezte a még mindig dermedten álldogáló lányt a tanár.

- Persze. Hogy érzi magát a Roxfortban? – próbált semleges témát keresni.

- Igazán jól. Bár még mindig eltévedek olykor – nevetett válaszul.

- Lassan sötétedik, azt hiszem, vissza kellene mennem – próbált menekülni. Ahogy a sötétedő égre nézett egyre jobban megszállta egy balsejtelem.

- Maradjon még, mellettem nem kell félnie – villantott rá egy lefegyverző mosolyt a férfi.

Halkan beszélgetve sétáltak még, Hermione mindvégig kiutat keresett. Félt, bár fogalma sem volt, miért. Nemsokára teljesen sötét lett, mostmár mindenképp vissza akart menni. Tanárához fordult, hogy elköszönjön, majd mielőtt észbekapott volna, elájult.

- Stupor – volt az utolsó, amit még hallott.

Később lassan kezdett magához térni. Érezte, hogy a hideg földön fekszik, ruhája átázott a nedves fűtől. Nem merte kinyitni a szemét, mert hangokat hallott.

- Megtaláltam, Nagyúr. Biztos vagyok benne, hogy ő az – hallotta kísérője hangját.

- Egy sárvérű? Szórakozol velem? Hogy lehetne Érző? – hallott egy hideg hangot.

- Láttam, hogy kapcsolatot teremt, és éreztem, hogy velem is megpróbált.

- Ne légy ostoba. Azt hiszed, nem látok a fejedbe? Tetszik neked, hát használd ki. Csak egy sárvérű szuka. Ne hagyj nyomokat.

- Biztos vagyok benne, hogy ő az, Nagyúr – ellenkezett remegő hangon.

- Nekem kevés bizonyítékot mutattál. Már nem sokáig lesz türelmem várni! Felébredt. Még egy kábító átkot sem vagy képes rendesen végrehajtani? Crucio!

Hermione hallotta, hogy egy test puffan mellette a földön. Remegett, a férfi már tudja, hogy ébren van…

- Perselus, segíts… - visszhangzott a fejében.

- Hallgatni fogsz, sárvérű. Később lesz szükségem rád – hallotta a fenyegető hangot. Majd hideget érzett, és ismét elsüllyedt a feketeségben.


Később Perselus szobájában tért magához, ahogy kinyitotta a szemét, fejébe fájdalom nyílalt. Halkan felnyögött, de ágya mellett virrasztó tanára meghallotta.
Ráemelte fekete szemeit, s Hermione megdöbbent. Még sosem látta ilyennek a férfit. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, arcára fájdalom ült ki. Áradt belőle az aggodalom.

- Azt hittem, elvesztettelek – suttogta szemét lesütve a tanár. Majd felugrott, és egy bájitalos üvegcsével tért vissza. – Ezt idd meg – parancsolta, már szokásos hangon.

- Mi ez? – feleselt már csak megszokásból.

- Idd meg – hangzott a türelmetlen felelet.

- Makacs vagy.

- Én? – húzta fel Perselus a szemöldökét.

- Jól van, iszom már – próbált felülni a lány. A mozdulatra a fejében érzett fájdalom csak erősödött. A férfi szájához emelte az üveget, és óvatosan megitatta.

- Erősítő bájital?

- Az.

- Mi történt? – kérdezte miután már csitult a fájdalom.

- Befejeztem a főzetet, a könyvhöz…

- Nélkülem? – csattant fel Hermione.

- Nélküled, elrohantál, nem volt kedvem megvárni, míg megnyugszol. Érdekel mi történt? – nézett rá szemrehányóan a közbevágásért. Megint a gúnyos bájitaltan tanár volt, mint régen. Nem tűrte, hogy félbeszakítsák. A lány csak bólintott. A bájitalért még számolunk, gondolta közben magában.

- Leültem olvasni, majd hallottam, hogy hívsz. Nem tudtam miért, de éreztem merre vagy – mondta furcsa arckifejezéssel. – Odarohantam, és megtaláltalak ájultan, Falleyval. Mit csináltál a Rengeteg mellett azzal a bájgúnárral? – kérdezte elsötétülő arccal.

- Falley magánál volt? – kérdezte, az utolsó kérdést figyelmen kívül hagyva. Óvatosan felült, mostmár fájdalom nélkül.

- Nem ájult volt, mint te. Gyengélkedőre vittem. Mit kerestél ott vele? – fekete szeme szikrákat szórt.

- Sétáltam. Miért? – Úgy érzetem, egy kis játékot megérdemel, ha már a férfi ilyen hideg vele.

- A tanárod! - sziszegte kedvese a választ.

- És te? – mosolyodott el ártatlan arccal.

- Az más – mordult fel.

- Nem tudtam lerázni. Nem bíztam benne, de nem akart elengedni. Mikor besötétedett, be akartam jönni, de elkábított. Mikor magamhoz tértem, beszélt valakivel.

- Kivel? – kérdezte elfehéredő arccal Perselus.

- Nagyúrnak hívta. Lehetséges… ?

- Ha igen, veszélyben vagy. Mit mondtak pontosan?

- Falley azt bizonygatta, Érző vagyok, de a másik azt mondta, ne szórakozzon vele, egy sárvérű nem lehet. Még azt hallottam, kap egy kevés időt, de siessen, mert a Nagyúr türelmetlen – hadarta, mintha leckét mondana fel.

- Veszélyben vagy. Ki fogom deríteni, mire készül.

- Természetesen nekem nem fogod elmondani? – kérdezte felhúzott szemöldökkel a lány.

- Majd meglátjuk. – Nem volt kedve vitatkozni. Ha a Nagyúrnak Hermione kell, akkor nagyon nagy bajban vannak. Féltette… - Hova mész? – kapta fel a fejét, mikor látta, hogy a lány feláll, és az ajtó felé sétál.

- Megnézem, hogy elrontottad-e a főzetünket – hangzott a vidám felelt.

Perselus felugrott és morogva utána sietett. Felelőtlen, okoskodó… - dühöngött. Mire odaért, a lány már pennát tartott a kezében, és épp a bájitalba mártotta. Majd izgatott arccal a könyvhöz sietett, és megérintette az egyik fonalat. Ahol hozzáért, hirtelen erősen felragyogott, majd a fonalak vad mozgásba kezdtek és lassan egy írás rajzolódott ki a pergamenen. Hermione izgatottan felsikkantott.

- Megvan! Megoldottuk!


(Ákos: Alig hitted)

Következő fejezet