A lány majdnem a földre zuhant, Piton nem mozdult. Pillanatokkal korábban történt vele valami, ami hihetetlen volt számára. Érezte, hogy nincs egyedül, hogy valaki megérinti. Nem testileg, hanem lelkileg, érzett egy ölelést, és egy simogató „kezet”, és a lelkében dúló örökös fájdalom csitulni kezdett.

Az utolsó pillanatban mintha álomból ébredt volna, kinyújtotta a karját és megtartotta a lányt.

Falley a csodálkozástól és az ijedtségtől még mindig némán figyelte a jelenetet. Amikor azonban Piton karjában a lánnyal, nagy léptekkel elindult a bejárat felé, egyből megjött a hangja.

- Hova megy? Mit csinál? – kiáltott az egyre távolodó Piton után sietve.

- Az nem tartozik magára.

- Egy diákról beszél. A gyengélkedőre viszi? – próbált határozott hangot megütni.

- A szobámba viszem. Madam Pomfrey nem tudna segíteni rajta.

- Mit képzel? – reagált felháborodottan a barna hajú férfi. Nehezen tudta követni az előtte haladót.

- Ha hasznossá akarja tenni magát, menjen, és szóljon az igazgatónőnek – reagált Piton idegesen, miközben óvatosan elfordult az ajtóban, hogy a lánnyal a kezében be tudjon lépni.

Falley utána indult, majd meggondolva magát mégis hallgatott a bájitaltanár szavára. Bármire is készül, az lesz a legjobb, ha az igazgatónő mihamarabb megtudja.

Piton a szobájába érve gyorsan megszüntette a védővarázslatokat és belépett. Hermionét az ágyra fektette, majd gyors léptekkel távozott. Laborjából két bájitalt hozott magával, az egyiket gyorsan megitatta a még mindig ájult lánnyal, a másikkal bedörzsölte saját ujjait. Tenyerét a lány homloka felett kis távolságra tartva állt. Várta a hatást, s szája széle enyhén megrándult, amikor megérezte a várt melegséget. Lassan tovább húzta a kezét a szív, majd gyomor fölé. Itt mer egyáltalán nem megnyugtató eredményeket kapott, a bájital a szívnél semmit nem jelzett.

A falhoz fordult, s szemével egy könyvet keresett a kötetektől roskadozó polcok között. Hamarosan meg is találta, kezét egy intéssel tisztává varázsolta, majd a keresett könyvvel együtt leült. Egy ideig nem mozdult, csak fáradtan nézett maga elé. Nem tudta pontosan, mi történt, de még mindig megdöbbentette a kapcsolat, ami közte és a lány között létrejött.

- Perselus, – lépett be a gyors tempótól még enyhén akadozó lélegzetű McGalagony. – Itt vagyok, Falley professzor értesített. Mondja el mi történt!

Mögötte egy kis késéssel Falley lépett be a szobába, Pitonra nézve szemében gyűlölet izzott fel, majd az ágyon fekvő lányhoz sietett.

- Ez kettőnkre tartozik Minerva, amíg ő is itt van, - viszonozta a rá irányuló gyűlölködő pillantást – nem mondhatok semmit.

- Kérem, Mr. Falley, most távozzon, később, még megbeszéljük a történteket.

- De…

- Perselus tudására van szükségünk. Kérem! – hangja parancsoló volt. A férfi beletörődve kilépett az ajtón, de abban már biztos volt, hogy a másik tanár az ellensége lesz.

- Kérem, mondja el mi történt! – fordult az igazgatónő a fekete hajú férfihoz, miután kettesben maradtak.

- Magam sem tudom pontosan. – Arcán fásult kifejezés ült, nagyon kimerült volt. – A parkban sétált Falleyval, azt hittem diákok. Mikor észrevettek és megfordultak, kiderült, tévedtem. Miss Granger, amikor rám nézett, valahogy kapcsolatot teremtett velem, majd elájult. Talán túl sok volt neki, amit tapasztalt – tette még hozzá sötéten, keserűen elmosolyodva.

- Kapcsolatot? – nézett értetlenül a nő.

- Éreztem őt, a tudatomban. De nem a gondolataimban, hanem az érzelmeimben.

- Misereor? – suttogta maga elé a nő.

- Érző lenne? Nem tudom. Évszázadok óta nem hallottunk egyről sem.

- Maga honnan tud erről? – Teljesen megdöbbent. Perselusnak erről nem szabadna tudnia, ő is csak egyszer hallott a különleges képességű boszorkányokról.

Piton arcán hideg, zárkózott kifejezés ült.

- Ha tudd az Érzőkről, tud a Büntetőkről is. Az őseim Büntetők voltak, minden férfi a családban hosszú időn át.

McGalagony szólni sem tudott, ez már túl sok volt neki. Szemével keresett valami ülőalkalmatosságot, majd leroskadt. Át kellett gondolnia mindezt…

Nem sokat tudott meg Albustól. Hiszen ő mindig keveset mondott mindenről. Egyszer megemlítette, úgy véli, van egy Misereor az iskolában. Ő nem ismerte a szót, így Albus elmesélt egy történetet.

Olyan volt, mint egy mese, nagyon régről szólt, még a Roxfort alapítása előttről. Amikor a varázslók még nem alkottak külön társadalmat a mugliktól. Az Érzők feladata a gyógyítás volt, és az igazság szolgálata. Előttük nem lehetett hazudni, azonnal megéreztek minden cselt, minden apró rezdülést a másik lelkében. Majd jött egy varázsló, aki maga akarta megszabni a szabályokat. Nem fogadta el az ősi rendet, hatalmat akart. Nagy erővel rendelkezett, egyre nagyobb támogatottságot szerzett. Ő alapította meg a Büntetők iskoláját. Gyilkosokat nevelt, akik minden bűnöst felkutattak és megöltek. Eleinte néhány Érző is támogatta a varázslót, de az első olyan gyilkosság után, ahol érdekből döntött és adott parancsot egy Büntetőnek, ellene fordultak. Elvonultan éltek, nem keresték a kapcsolatot senkivel, és csak gyógyítással foglalkoztak. Albus annyit mondott még, hogy senki sem tudja pontosan, mi történt végül, abból az időből nem sok feljegyzés maradt, de egy árulót emlegetnek, és egy átkot.

- Ismeri a pontos történetet? Hogy hogyan szakadt meg a sor?

- Nem. Egy ősöm áruló lett – miközben ezt kimondta, gúnyos mosolyra húzódott a szája. Lám, ez is öröklődik? – gondolta magában. – Meggyilkolták. A felesége és a lánya menekült, egész életében. Nem igazán azzal voltak elfoglalva, hogy a Büntetők eltűnésének történetét adják tovább a családban.

McGalagony ránézett, majd fáradtan körbepillantott a szobában, s azonnal elsápadt. A lányról meg is feledkezett.

- Miss Granger? Megvizsgálta?

- Igen. A szelleme ép, de a lelke megsérült.

- A Próbára készített bájitallal vizsgálta meg? – Nem ismert olyan főzetet, ami ilyesmit meg tudna állapítani. Mindeddig.

- Igen, de ez még kevés. Nem tudom, hogyan lehetne rajta segíteni. Nem tudunk semmit az Érzőkről.

- Úgy tűnik, Perselus, ön még mindig többet tud róluk, mint bárki más. Az lesz a legjobb, ha Miss Granger itt marad, amíg magához tér, és elmondja, hogy ő mit élt át pontosan. Szeretném, ha utána is maradhatna, amíg megerősödik. Ha elfogadja – tette hozzá. Bár a megfogalmazás udvarias volt, hangszínéből egyértelműen kiderült, hogy parancs.

- Feltétlenül itt kell maradnia, akkor is, ha felébredt? – kérdezett vissza. Olyan volt, mint egy durcás kisgyerek. Száját dühösen összehúzta, arca kipirosodott az elfojtott indulattól, szeme dühösen villogott, fekete haja az arcába hullott a hirtelen mozdulattól, ahogy a lányra nézett.

- Igen, nemsokára itt az ideje az utolsó bájital ellenőrzésének. Akkor úgyis jelen kell lennie. Legyengül, mire felébred, nem tudhatjuk, milyen hatással lesz rá, vigyáznia kell Miss Grangerre. Most mennem kell. Értesítsen, ha bármilyen változás történik az állapotában.

- Értem – nyögte a választ. Nem akarta tudomásul venni, hogy hetekre, vagy hónapokra összezárva kell élnie egy griffendéles diákkal.

Gyerekként gyűlölte a magányt, de az iskolában megtanították, hogy senkiben nem bízhat. Mindenki bántotta, akiben csak egy percre is megbízott. Nem voltak barátai. Meg persze ott voltak Potterék. 7 éven keresztül az ostoba vicceik céltáblája volt. Kegyetlenek voltak, kigúnyolták, mert bizalmatlan volt, mert ócska holmikban járt, mert soha semmire nem kapott pénzt az apjától, akit gyűlölt. Erről szólt az egész gyerekkora. Most itt fekszik egy lány a szobájában, aki Potter gyermekének a legjobb barátja. Nem elég, hogy pesztonka és gyógyító lett egyben, fogadja az aggódó látogatókat? Pottert és Weasey-t? Soha.

Dühös volt McGalagonyra, Grangerre, a maga ostobaságára, hogy este pont akkor kellett a kertbe mennie. Hónapokig hallgassa az okoskodását? Még mit nem. Elhatározta, azonnal nekilát valamilyen gyógymódot keresni, mert nem hajlandó a szükségesnél tovább a közelben elviselni a lányt.

Ekkor Hermione felsikoltott, majd könnyezni kezdett, enyhén remegve. A férfi odalépett mellé, de nem tudta mit tegyen. Ő, mint ápoló? Ennél ostobább ötletet el sem tudott képzelni. Végignézett az eszméletlen testen. Göndör, barna haja szétterült a párnán, néhány rakoncátlan tincs az arcába hullott. Szeme csukva, de a könnyei megállíthatatlanul folytak. Arcán látszódott a kín.

- Miről álmodik? – kérdezte önmagától. Mi okoz neki ilyen fájdalmat?

Most nem Grangert látta, nem az okoskodó eminenst, csak egy másik embert, aki szenved. Sosem érdekelte senki szenvedése, hisz az ő szenvedése is csak akkor érdekelt másokat, ha örömüket lelték benne. Most mégis egy olyan érzés kerítette hatalmába, amivel gyerekkora óta nem kellett szembenéznie.

Az anyját látta utoljára így feküdni, miután az apja feldühödött és megátkozta. Lassú kínhalált halt, rémálmai gyötörték halálra. A férfi keze ökölbe szorult az emlék hatására. Sosem bocsátja meg az apjának, amit tett, és önmagának sem. Ha ő, akkor… de már késő. Most ezen a lányon kell valahogy segítenie. Nem engedheti meg, hogy úgy halljon meg, mint az édesanyja. Még egyszer nem képes végignézni, akárkiről is van szó. (az apja mugli volt, elnézést az eltérésért)

Leült a lány mellé, és kisimította az eltévedt tincseket az arcából. Ahogy visszahúzta a kezét, Hermione megragadta. Egy pillanatra átfutott rajta a remény, hogy magához tér, aztán látta, hogy szeme ugyanúgy csukva van, csak már nem remeg, és lassan kezd egyenletesebben lélegezni, bár a könnyei megállíthatatlanul futottak végig az arcán.

El akart menni onnan, hogy ne kelljen néznie, ahogy szenved, de nem tudott. Csak ült mellette, nézte az arcát, és néhány nyári emlékfoszlány kísértette. A lány, ahogy kioktatja, csillogó szemmel vitatkozik vele, vagy éppen durcásan összeszorítja a száját, már itt az iskolában, mert nem szólhat vissza. A férfi arcán kétségbeesés látszott, neki ez a diák nem jelent semmit, nem engedheti meg magának, hogy jelentsen valamit.

Elrántotta a kezét, felugrott és kisietett. Levegőre volt szüksége… Magányra. Néhány varázslatot elvégzett, hogy tudja, ha a beteg felébred, majd akadozó léptekkel az udvar felé indult.

**

Amikor a lány a kertben Piton szemébe nézett, úgy érezte magát, mintha egy feneketlen örvény ragadná magával. Hirtelen szinte látta a férfi érzelmeit, mint egy testet, ami tele volt vérző, gyógyulatlan és csúnyán hegesen gyógyult sebekkel. Tudta, hogy a tanár is érzi a jelenlétét, és ez volt a legmegdöbbentőbb, hiszen eddig még senki nem érezte meg a kapcsolatot.

Csak nézte a sebeket, és fájt neki, hogy valaki ennyire magányos, és beteg. Magához ölelte, és kezével végigsimított a sérüléseken. Néhány seb lassan gyógyulni kezdett, néhány heg eltűnt. Érezte, hogy minden apró kis változás, minden fájdalmas emlék enyhítése rengeteg energiát szív el belőle. Még egyszer végigsimított a sebek fölött, de már nem volt több energiája, elvesztette az eszméletét.

Azóta nem érzékelte a környezetét, csak álmodott. Először egy ház előtt ült, kellemes árnyékban. Körülötte csönd volt, csak a fák levelei rezdültek meg olykor, ha a szél felerősödött. Körülötte minden nyugodt volt, ő mégis feszültséget érzett. Érezte a testében a változást, hogy valami készül. Nem tudta, hogy saját teste küldi a figyelmeztetéseket, vagy mellette fekvő Lilas aggódik.

- Valami készül… - suttogta maga elé. Egy bölcsőt ringatott, s ekkor a kisbaba felsírt. Kiemelte a bölcsőből, és a kezében ringatta tovább.

- Te is érzed, kicsim? – suttogta félig magának, félig a babának. A kislány nagy sötétkék szemeivel bámult az anyjára, már fél éves volt, fekete haj keretezte hófehér arcát.


- Mennyire hasonlít rá – futott át rajta a gondolat. A szíve összeszorult, soha többé nem láthatja azt a férfit, akit mindennél jobban szeretett.

Ekkor halk pukkanást hallott, majd két varázsló jelent meg előtte a réten. Azonnal pálcája után kapott, és egy védőkört húzott fel maguk köré. Bízott benne, hogy elég erős lesz, bármire is készülnek. A férfiak szemébe sem kellett néznie, érezte a belőlük áradó hideget. Büntetők voltak, ebben biztos volt. Nem tettem semmit, akkor miért keresnek? Ennyire megváltozott volna a rend? – gondolkodott magában.

- Stupor – kiáltotta az egyik támadó. A védőkör azonban visszaverte az átkot. A férfiak dühösen összenéztek. Kántálni kezdtek egy idegen nyelven, majd együtt mondták ki a varázsigét.

- Mors mortis! – az átok nem hatolt át a védőkörön, de az ereje gyengült. Hermione megijedt, nem a saját életét féltette, annak vége lett, amikor Danielt el kellett küldenie, de a lánya nem halhat meg.

Húzott még egy kört, és az előzőt megszüntette. Agyában varázsigék után kezdett kutatni, amelyeket használhatna. Hiába, nem tudott egyet sem, őt gyógyítónak nevelték, nem vehette fel a versenyt két férfival, akkt kicsi gyerekkoruktól kezdve gyilkosnak tanultak.

A két varázsló megint kimondta az átkot, és a kör már nem volt elég erős. A lány ereje egyre fogyott. Mikor újra kimondták, Hermione előtt megjelent egy pajzs, amely nem elnyelte a varázslatot, hanem visszaverte. Erősebb volt, mint a saját varázslata. Megdöbbenve nézett a lányára, hisz még csecsemő, és már most erősebb, mint ő valaha is lesz. A két férfi ismét egymásra nézett, mintha tanácskoznának. Ekkor ismét halk pukkanás hallatszott, és ahogy a felbukkanó varázslót felismerte, kifutott a testéből minden erő.

- Daniel… - suttogta maga elé. Érezte a felé áradó erőt, és határozottságot. Azonnal tudta, hogy segíteni jött. Másodszor fordul szembe érte mindennel, ami az életét jelentette.

A férfi átkokat szórt, és a másik kettő rövid harc után dehoppanálni kényszerült.

Ránézett, pillantásuk találkozott, majd pálcáját emelve dehoppanálni készült.

- Maradj! Daniel, kérlek! – kiáltott az utolsó pillanatban.

Megállt a mozdulat közben, és ránézett.

- Kérlek! – szólalt meg ismét, mostmár halkabban.

A férfi lassan leengedte a kezét, és elindult felé. Óvatos léptekkel haladt, mintha a nő eltűnhetne, mintha csak álom lenne, amiben nem hisz, ami, amint megérinti, szertefoszlik. A nő csak állt, és várt. Nem tudta, hogy képes állva maradni, nem érzett magában semmi erőt. Csak azt tudta, nem engedheti el. Így nem…

A Daniel a nő elé ért, már csak egy lépés választotta el őket. Egymás szemébe néztek, és ismét elvesztek egymás pillantásában, lelkében. Megszűnt a külvilág, nem volt szükségük szavakra. Magához ölelte a Hermionét és a gyermeket.

- A lányod – szólalt meg sokára halkan.

**

Majd váltott a helyszín. Hónapok teltek el, és ismét a ház előtt ült, de most kedvese mellett. Lányuk mellettük játszott, halkan gügyögött Lilasnak. Érezte, hogy egyre gyengébb, veszítette el az erejét. Kedvesének nem mondott erről semmit, ő tudta, hogy az átok hat rá, de nem akarta, hogy férfi is megtudja. Elment volna, ismét, és azt nem élte volna túl. Félt, tudta, hogy észre fogja venni, nem tudja már sokáig rejtegetni.

Lassan felállt, elindult a házba, majd összerogyott.

- Még ne, kérlek, még ne! – suttogta mintegy önmagának.


- Ilena! – ugrott oda hozzá Daniel. Besietett vele a házba, és ágyba fektette.

Csak másnap tért magához, a férfi mellett ült, a kicsi mellette aludt egy kiságyban.

Nehezen kinyitotta a szemét, bántotta a fény, gyenge volt még. Kedvese arcára nézve megremegett.

- Már tudod…

- Miért nem szóltál? Nem maradtam volna. Nem maradhatok, nem halhatsz meg azért, mert itt vagyok.

- Nem tudlak még egyszer elengedni, belehalok így is, úgy is. Maradj – nézett könyörögve kedvese fekete szemébe, bár tudta, a férfi már döntött. Megint elmegy, és ő megint egyedül marad.

- El kell mennem, nem leszek a gyilkosod. Annyi emberé igen, de a tiéd soha. Szeretlek, Ilena – lassan felállt, mintha fájna minden mozdulat. A nő mellé lépett, lehajolt, és még egyszer utoljára megcsókolta. Ahogy felegyenesedett egy könnycsepp indult útnak az arcán, majd még egy és még egy. Némán sírt, ahogy csak az tud, akinek túl mélyen fáj ahhoz, hogy látványosan szenvedjen. Megfordult volna, de a nő felsikoltott:

- Nem… - és megragadta a kezét. Egymás szemébe néztek, egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig, majd elrántotta a kezét. Meggörnyedt háttal, összetörve lépett arrébb, majd egy pillanattal később halk pukkanással eltűnt. Hermione csendesen zokogott.

- Másodszor… - nézett maga elé üres szemmel.

„Reményik Sándor

A keserű pohár

Ó, nem voltam türelmes szenvedő.
Testem a szenvedéshez nem szokott.
Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:
Megragadtam vadul a poharat
S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.
De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:
Ím itt vagyok, hogy te is kiigyál.
És igazság ez: szenvednek sokan,
S a Te részed még mindig hátra van.
S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe: nem!
Nem sóhajtok: "Múljék el, ha lehet" -
S fölvetettem daccal a fejemet.
Nagyot reccsent a csend -
S a makacs pohár újra falnak ment.
Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent.
S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,
Enyém, sajátom e sötét pohár -
És ki kell ürítenem poharam.
Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,
A karom kinyílt félig-akaratlan,
S felmérve csillagszabta sorsomat,
Fogtam s lassan fenékig ürítettem
A poharat."

Következő fejezet