- Nem vagy semmi!

- Ügyes varázslat!

- Megérdemelte az a görény!

Dicsérték a klubhelységben Hermionét, ő mégsem érezte jól magát, valahogy mindeddig nem vette észre, de McGalagony nem tévedett, megváltozott. Nem tudta még, hogy jó ez vagy rossz, de a változás ténye mindenképpen megijesztette. A régi önmagát már ismerte, de ez az új, nagyszájú, másokat megátkozó Hermione, aki még az iskolában is visszafelesel Pitonnak, efölött még nem tudott napirendre térni.

Lassan kiszabadult az őt közrefogó griffendélesek közül és a szobába érve egyből a tükör elé állt. Olyan szemmel mérte végig magát, mint még soha. Kereste a változások nyomát, mert érezte, hogy valami más lett, nem csak belsőleg, külsőleg is. Figyelte az ajka vonalát, az állát, a magas homlokát, kezelhetetlen göndör tincseit, de nem talált változást, majd szembe nézett önmagával, és hirtelen megérezte, a lelke változott meg, valahogy a nyár, és az álom hatására, és ez sugárzik át változatlan külsején is.

Ahogy még mindig gondolkozva lehuppant az ágyára, keze megakadt valamiben, majd ahogy odanézett, észrevette, hogy a napló az. Ismét befészkelődött kedvenc helyére, párnákat gyűrt a háta mögé, a függönyt elhúzta, hogy ne zavarják és olvasni kezdett, nem sokkal később már minden másról megfeledkezett. A háromtekercses dolgozatról, amit hétfőre Pitonnak kellett elkészíteni, az esti várhatóan kellemetlen beszélgetésről McGalagonnyal, és egyáltalán a külvilágról. Néhány órával később, ahogy az utolsó sorokat is elolvasta, fáradtan csukta be a könyvet.

Abban már biztos volt, hogy Ilena hasonló képességekkel rendelkezett, mint ő. Csak a lány természetesnek kezelte, hiszen egészen kis korától kezdve hozzá tartozott az életéhez.
Ahogy olvasott lassan kezdte sejteni, hogyan tanulhatná meg új erejét kordában tartani. Először teljesen ki kell üríteni az elméjét, majd egyszerűen arra a személyre nézni, akivel kapcsolatot akar teremteni. Ha eléggé erősen képes koncentrálni, akkor az sem okozhat gondot, hogy kizárja a többi embertől érkező hatásokat. El is határozta, hogy gyakorolni fog, csak még abban nem volt biztos elmondja–e barátainak, ami történt, vagy sem.

Egyedül volt a szobában, s csak furcsán üres szemekkel nézett maga elé. Nem tudta eldönteni, mihez kezdjen azzal, amit megtudott. Kihez fordulhatna? S vajon egyáltalán, tényleg úgy van, ahogy gondolja? Úgy döntött egy kicsit lepihen, még mielőtt az igazgatónőhöz kellene mennie, és majd később átgondol mindent. Túlságosan meg volt zavarodva.

**
Hermione álmában ismét a réten volt, de most nem egyedül, hanem a magas, sötét hajú férfival. Egymás mellett sétáltak, a hó halkan ropogott a lábuk alatt. Lilas messzebbről követte őket, még hónapok eltelte után sem tudott bízni a férfiban. Hermione érezte ezt, a nagymacska felől az aggodalom hullámait, és elmosolyodott. A férfi a mosolyt látva dühösen felmordult.

- Mi ezen mosolyogni való? – szűrte a szavakat a fogai között.

- Lilas, nem bízik benned – válaszolta lesütött szemmel.

- És te? Ilena, bízol bennem?

- Bíztam. Érzem, hogy szeretsz. Bűntudatod van, mióta megjelentél ma itt, érzem ezt is. Csak játszunk itt egymással. Én várom, hogy te elmond, és te várod, hogy megkérdezzem. Mit tettél, amit olyan mélyre rejtettél magadban, hogy csak a bűntudat árad belőled, semmi más? - tette hozzá még nyugodt hangon. Már órák óta itt volt, s mindketten úgy tettek eddig, mintha minden rendben lenne. Ő szó nélkül meggyógyította a férfi sebeit, és várt.

- Hogy mit tettem? – kacagott fel, őrülten csillogó szemekkel. – Megtaláltam őt – tette még hozzá, szinte suttogva. Félt, félt attól, hogy kedvese hogyan reagál.

Hermione azonnal megértett mindent, és tudta azt is, miért érzi a másikban a mardosó bűntudatot.

- Megölted? Megölted a bátyám?

- Nem akartam – nézett rá a könyörgőn. – Hidd el, nem akartam…

Hermione érezte, ahogy elönti a düh. Ránézett a mellette lépkedőrei, aki teljesen magába roskadt, erőtlen volt és gyenge. Tudta, hogy tényleg nem akarta megtenni, de akkor mégis miért? Csak ez a szó visszhangzott a fejében, újra és újra.

- Miért? Miért kerested meg? Megkértelek, hogy ne tedd. Megígérted – hangja vádló volt. Rideg, Belül, lénye egy része, szinte szétszakította, sikított és sírt, és egyre csak hajtogatta magában:
- Nem tehette. Nem tette meg. Nem…

- Meg kellett keresnem. Te is tudtad, hogy meg fogom keresni. Nem tudtad, hogy mikor, de azt tudtad, hogy egyszer meg fog történi. Bűnös volt. Megölte a szüleit. A bűnösnek fizetnie kell.

- Igen, tudtam – suttogott szomorúan. – És te tudtad, hogy mi történik, ha megkeresed. Megígérted – úgy mondta ki ezt a szót, mintha ezzel visszaforgathatná az idő kerekét. Mintha a férfi, ha ezzel egyet értene, meg nem történté tehetne mindent.

- Szeretlek, Ilena. Te vagy az egyetlen, aki még jelent nekem valamit. Elárultam érted mindent, amiben hittem, elfordultam mindentől, ami az életemet jelentette. Tudod, hogy Büntető vagyok. Nem tehettem mást.

- Büntető – szinte köpte a szót. Gyűlölte, oh, mennyire gyűlölte a férfi múltját. Hiszen gyilkos volt… - Már nem vagy az. Akkor mégis miért?

- Azt hittem abbahagyhatom, de ez nem munka volt, ez az életem. Mikor elkezdtük az iskolát, mindünkkel szerződés kötöttek, örök szerződést, a vérünket adtuk, ez nem megtörhető. Azt hittem, igen, hittem benne mindennél jobban, hogy az érzéseim irántad megtörték az átkot, de tévedtem. Büntető maradok… örökre.

- Örökre? – kérdezte Hermione. Remegett, és könnyek csorogtak le az arcán. Csak nézett Danielre, remélve, hogy megszólal, és minden rendbe jön. Ez nem lehet, ez nem történhet meg. De megtörtént. És te tudtad, és nem tehetsz semmit – suttogta egy hideg hang a lelke mélyén.

- Kérlek! Ez nem választhat el minket… - a férfi szeméből is útnak indult egy könnycsepp. A nő volt az egyetlen jó az életében. Nem veszítheti el.

- Tudtad, mikor megkerested, ugyanúgy tudtad, mint én, hogy egy Büntető és egy Érző nem lehet együtt. Ismered az átkot, a következményt.

- Hiszen nem változtál! Semmit sem, mióta velem vagy – nézett rá kutatóan. – Az átok, csak egy régi mese, nem tudhatjuk, hogy tényleg létezik–e.

- Nem mese, érzem. Érezted te is. Tudtad abban a percben, ahogy megtetted, valami megváltozott, valaminek vége lett – ő már beletörődött az elkerülhetetlenbe. Már búcsúzott. Tudta, soha többé nem láthatja, mert ha mégis… nem ezt nem engedheti meg. Érezte, hogy elszáll belőle minden erő. Tudta, hogy nem elég erős az átok megtöréséhez.

- Tehát vége? Elküldesz? Tagadod, hogy szeretsz? - kérdezte. Szemében egyetlen könnycsepp csillogott, ajka keserű mosolyt formált.

- Tagadom, ezennel megtagadlak Daniel Piton. Nem szeretlek, nem ismerlek és nem foglak többé meglátni, bárhol jársz is – citálta a tanult szavakat remegő hangon. Lassan hideg nyugalom szállt rá, ahogy mondta, mondta a szavakat, amelyekkel saját lelkét ölte meg. Érezte, ahogy minden egyes lélegzettel egyre távolabb és távolabb kerül a férfitól, aki a mindenséget jelentette számára.

- Ilena, örökké szeretni foglak – suttogta, majd egy halk pukkanással eltűnt.

Nézte a helyet, ahol az előbb még a férfi állt, mégsem látott semmit. Átkarolta remegő testét, és száraz, égő szemmel az égre nézett.

- Anyám, te tudtad ezt? Azt hitted, ha mindentől elzársz, megóvhatsz tőle? Látó voltál, látnod kellett volna ezt is, mit tegyek, mondd, mit tegyek?

Érezte, tudta, hogy az a másik lény, a piciny test, a testében és a testéből, ugyanúgy szenved, mint ő.

Halkan egy dalt kezdett dúdolni magában.

"Egyszer volt,
most is itt van minden, mi egyszer volt.
Vállalom, vagy titkolom, mégis volt,
jött és elhagyott, mindez én vagyok.

Egyszer volt,
törött padokra tépett ősz hajolt,
vetetlen deszkán tudatlan boldogság,
az első jégvirág, aztán nincs tovább.

Egyszer volt,
mosolyomba villan minden , mi kedves volt.
Egyszer volt, a könnyeimben csillan, mi bánat volt.
Egyszer volt, ölelésem ölel mindent, mi ölelés volt.
Az vagyok én, mi eddig volt.

Egyszer volt,
mint a túl szép képzelet, olyan volt.
Büszke ház a táj felett volt ilyen,
olyan képtelen...

Egyszer volt,
mosolyomba villan minden , mi kedves volt.
Egyszer volt, a könnyeimben csillan, mi bánat volt.
Egyszer volt, ölelésem ölel mindent, mi ölelés volt.
Az vagyok én, mi eddig volt.

Egyszer volt,
három év, vagy kettő, de hosszú volt.
Fékevesztett vonaton zakatolt
át az éveken, vakon síntelen.

Egyszer volt,
minden, ami semmilyen, igen volt,
Nem hittem, hogy lesz ilyen, mint ez volt,
S nem volt semmi sem, csak az életem."

**
- Hermione, kelj fel! Menned kell az igazgatónőhöz – hallotta Parvati hangját.

- Azonnal – próbált érthetően válaszolni. Még nem volt teljesen magánál. Ez az álom, és ez a végtelen magány, úgy érezte kettéhasadt a lelke. Ahogy lassan magához tért, kezdett tőle eltávolodni minden, de a lelke mélyén megmaradt az érzés, az örökös hideg magány érzése álmából.

Gyorsan felkelt, és elsietett az igazgatónőhöz. Tartott ettől a beszélgetéstől, de úgy döntött, még nem mond semmit, sem a könyvről, sem az új erejéről. Előbb mindent meg akart érteni.
Ahogy nem sokkal később belépett az irodába, átfutott rajta a gondolat itt az ideje elkezdeni a gyakorlást. Legalább biztos lehet benne, hogy hisz–e neki az igazgatónő. Leült a felkínált székre, és megpróbált egyetlen dologra összpontosítani, az előtte levő nőre. Majd hirtelen érezte, mindent, ami a nőben lejátszódott. Aggodalmat, mérhetetlen sokat, miatta, a Rend miatt, a feladatot teljesítő tagok miatt, félelmet, hogy nem sikerül, hogy meghalnak, és zavartságot, értetlenséget. Tudta, hogy ez utóbbi két érzelem miatta van.

- Miss Granger, elmondaná mi történt?

- Igen – kezdte el nyugodt hangon Hermione, lassan összeszedve a gondolatait. – Malfoy már a vonaton meg akart átkozni, mint minden alkalommal, de sikerült eltávolítanom a fülkéből, – remélte, a professzor nem kérdezi meg, mégis hogyan – legközelebb bájitaltanon elrontotta a főzetemet, és végül mikor elaludtam a könyvtárban megátkozott. Mikor felébredtem ott volt és kinevetett, túlságosan ideges voltam, és kimerült, nem gondoltam másra, csak arra, hogy végre egy kis időre nyugtom lesz tőle. Elnézést McGalagony professzor, egyszerűen túl kimerült vagyok a kutatás miatt. Harry és Ron miatt is folyamatosan aggódom, mert nem tarthatok velük – próbált a lehető legmeggyőzőbb lenni.

- Értem – Hermione érezte, ahogy az igazgatónő megnyugszik. Hitt neki, ebben biztos volt. – Nem szabad ennyire kimerülnie. A főzet elkészítését is gátolja. Tisztában van vele, hogy minden érzelmi változása hatással lehet rá – tette még hozzá megrovóan. - Van egy bájital, ami segít kordában tartani az érzelmeit, felfrissíti és enyhíti a kimerültség hatását. Relaxa duos a neve. Keresse fel Piton professzort legkésőbb holnap, és kérje meg, hogy elkészítse önnek.

- De…

- Nem, nem tudja elkészíteni. Túl bonyolult. Segíthet Piton professzornak, ha tőle is engedélyt kap rá. Most kérem, menjen, még sok a dolgom.

- Köszönöm, McGalagony professzor.

Ezzel elhagyta az irodát és azon törte a fejét, hova menjen most. A klubhelységbe nem akart, mert ott nem tudna egyedül maradni. Elindult a parkba, habár már késő volt, még megengedhette magának, hogy egy kis időt eltöltsön ott. Hűvös volt, és ahogy a szél olykor felerősödött remegett a vékony talárban, nem gondolt rá, hogy kabátot is hozzon magával. Leült egy padra a tó mellett, és üres szemekkel nézett maga elé. Túl sok volt, amit megtudott. Mit tesz, ha tényleg ő is? Ha Ilena nem tévedett, és az átok tényleg olyan erős, mint gondolta, és tényleg őt is érinti.

- Miss Granger? Nem fázik? – kérdezte egy kedves hang. Mintha álomból ébredt volna, odafordult, és azonnal el is pirult.

- Nem rég óta vagyok itt – mosolyodott el. A férfi melegbarna szemeiben valamit látott megcsillanni, de nem tudta eldönteni, mi lehetett. Érdeklődés? Vágy? Arra gondolt, megint megpróbálhatná, majd elszégyellte magát, hiszen ezzel a másik lelkében kutatna. Nem teheti. Ehhez nincs joga. Egy Érző, nem használhatja erre a képességeit. Hisz ő nem is Érző? Miért is lenne, lobbant lángra benne a makacsság.

- Azért felajánlanám a kabátomat – terítette a vállára. Hermione a szemébe nézett, és koncentrált. Melegséget érzett, zavart, vágyat, és valamit, amit nem értett. Valami hideget. Megijedt, és elvesztette a kapcsolatot.

- Köszönöm – nézett fel a férfira.

- Miért kóborol egyedül a kertben egy ilyen hideg estén?

- Egyedül akartam lenni – meglátta a tanár arcán átsuhanó zavart. – Nem úgy értettem… Csak nem volt kedvem a többiekkel a klubhelységben lenni, és semmiről beszélgetni.

- Nem zavarom? Egyedül hagyhatom.

- Maradjon, kérem.

Zavart csöndben sétáltak egymás mellett, a lány nem akart semmit mondani, a férfi nem tudta mit kellene mondania. Hisz ő egy tanár itt, még ha Hermionével még nem is volt órája, akkor is. Majd kérdezgetni kezdte, a Roxfortról, a tanárokról, a barátairól. Beszélgetni kezdtek, teljesen elfeledkezve az időről. A lány hosszú idő óta először nyugodott meg végre, bár valami enyhe bizalmatlanság benne maradt. Egy hangocska kegyetlenül suttogta a fejében, hogy valami nincs rendben a férfi körül, hogy az a hidegség a lelke mélyén, nem jó.

- Turbékolás csak takarodóig engedélyezett – mordult rájuk valaki. Hermione oda kapta a fejét és egy hideg fekete szempárba nézett. Majd a felismeréssel együtt a szempár felizzott.

- Granger? Falley? – döbbent meg. Nem találta a hangját, de csak egy pillanatig. – Látom már ezért nem elégedett meg Mr. Weasley ajánlatával – tette még hozzá olyan metszően hideg hangon, hogy Hermione beleborzongott.

- Mr. Piton, nem vettük észre, hogy ilyen késő van. Azonnal bekísérem a kisasszonyt a hálókörletébe. Remélem, megbocsát – indult volna a barna hajú férfi az iskola épülete felé.

Azonban a másik két emberre nézett, megdermedt mozdulat közben. A bájitaltanárból féktelen düh sugárzott, a lány pedig értetlen szemekkel nézett. Majd egy pillanatra valami megvillant a levegőben. Egy ezüstösen csillogó szál, a két egymás szemébe bámuló közt. Hermione felsikoltott és elájult.

( Zséda - Egyszer volt)

Következő fejezet