Útban a Griffendél klubhelysége felé Ronnak eszébe jutott, hogy Harry is Hermionét keresi, így lerohant a parkba szólni neki, magára hagyva a lányt. Hermione furcsa zajt hallott miután egyedül lépkedett tovább, de nem tudott rájönni mi lehet. Megállt, hogy körbenézzen és ekkor ismét csönd lett, majd lassan lépett egyet, és megértette, hogy csak a csizma sarkai kopognak az ódon kőpadlón.

Piton éppen az igazgatónőtől indult vissza saját kellemes pincelakosztályába, amikor meglátott egy idegen nőt álldogálni a folyosón. Testtartásából látszott, hogy valamin gondolkozik, mintha eltévedt volna az iskola falai között.
Nem sejtette, ki lehet, de biztos volt benne, hogy az igazgatónőhöz jött, máshoz nem jártak látogatók. Bár semmi kedve nem volt egy idegen nővel csevegni, elővette legkevésbé rideg arckifejezését (egy kisgyerek még így is ijedten bújt volna anyukája háta mögé;-) ) és az éppen lassan elinduló nő után sietett.

- Segíthetek hölgyem? Az igazgatónőt keresi? – kérdezte kissé éles hangon. Sosem kedvelte az ostoba nőcskéket, akik ilyen ruhákban mutogatták magukat.

- Tessék? Öhm, ön az Piton professzor? – fordult vissza Hermione ledöbbenve.

Piton fejébe szállt a vér, a látvány, és a meglepetés. Hermionét képzelte nőnek? Ezt a kis bozontos hajú, állandóan okoskodó diákot? Legszívesebben büntetőmunkával jutalmazta volna, amiért ilyen helyzetbe került. De végül is, miért ne? – futott végig rajta a gondolat, majd gonosz mosoly terült el az arcán.

- Hol ez egyenruhája Miss Granger? Talán ebben a ruhában próbálta jóvátenni a nyári döntését? Úgy látom sikerrel járt – tette még hozzá rosszmájúan, a rózsára pillantva.

Hermione elvörösödött. Már csak ez hiányzott a napjához, hogy Piton előtt ilyen ruhában kelljen mutatkoznia. Mondhat bármit, a denevér úgysem hiszi el neki. Sejtette, hogy ennek büntetőmunka lesz a vége, akkor pedig már úgyis mindegy alapon, inkább nem tartotta magában a véleményét.

- Nem ez a csábító viseltem, professzor. A kedvenc diákja átkozott el, Malfoy. Éppen átöltözni indultam, amikor maga megállított – nézett határozottan Piton szemébe.

- Azt várja, hogy ezt el is hiszem?

- Gondol, amit akar, én megyek átöltözni.

Tudta, hogy ezzel túl messzire ment, de Pitonon már az első pillanatban látszott, hogy meg akarja büntetni, és egyébként sem hazudott.
Piton nem tudott mit mondani, a válasz hallatán, csak állt és nézett egy pillanatig. Majd a távozó lány után mordult:

- 20 pont a Griffendéltől az iskolába nem illő viselet miatt.

Hermione dühösen lépkedett a folyosón. Észre sem vette, hogy nem magában beszél, hanem halkan az orra alatt szidja Pitont.

- Miért kell mindig ilyen igazságtalannak lennie? Tényleg Malfoy átkozott meg. Ma több pontot vesztettem a rosszindulata miatt, mint máskor egy hónap alatt…

Ekkor azonban elakadt a szava, mert valaki nekiütközött. Zavartan felnézett, hogy elnézést kérjen és egy meleg barna szempárral talált magát szemben.

Milyen szép a szeme – futott végig azonnal rajta a gondolat.

- Elnézést kisasszony, nem figyeltem. Remélem, megbocsát – szólt a férfi a szemébe bámuló lányhoz kedvesen mosolyogva. Majd lehajolt az elejtett rózsáért, és a piruló lány kezébe adta.

- Nekem kellene elnézést kérnem, nem vettem észre, hogy van még valaki itt, rajtam kívül – suttogta Hermione zavartan.

- Akkor mindketten hibásak vagyunk. Esetleg meghívhatom egy teára a szobámba, engesztelésként?

A lány már a cipője orrát bámulta zavarában, másként nem tudott elszakadni a férfi szemeitől, de erre a mondatra felkapta a fejét.

- Tessék? – kérdezett vissza döbbenten. Ki ez férfi? Mióta van egyáltalán szobája a Roxfortban?

- Elnézést még be sem mutatkoztam. Matt Falley – nyújtott kezet.

- Hermione Granger. Ön lesz az új SVK tanár? – kérdezte még meglepetten.

- Igen. A kisasszony diák? – s szeme nem túl feltűnően végigfutott a lány ruháján.

- Igen, – pirult el még jobban – egy másik diák átkozott meg, neki köszönhetem ezt a különleges öltözetet – tette még hozzá magyarázatként.

- Értem, akkor nem is tartom fel, gondolom indult visszavenni az egyenruháját. Örülök, hogy megismertem – próbált tanárhoz méltóan viselkedni a férfi. Egy diák?? - zakatolt a fejében - Ez a nő? Ugyan tényleg túl feltűnő volt a ruhája, de nem látszott gyereknek semmiképp. Teljesen megzavarodott, nem gondolta, hogy felnőtt nők is lesznek diákjai között. Sőt egyáltalán nem gondolt semmi ilyesmire, sok okosan csillogó, érdeklődő szempár lebegett a szeme előtt. Ekkor azonban felötlött benne, hogy ő milyen volt hetedéves korában, és ráébredt mekkorát tévedett… hát igen, az állást már elfogadta, lesz, ami lesz.

- Én is örülök, professzor. Még egyszer elnézést, hogy nem figyeltem – mosolygott zavartan Hermione, majd megfordult és ismét elindult a már igencsak vágyott ruhái felé. Nem vette észre, hogy a férfi még hosszan bámul utána, enyhén piros arccal, zavartan.

**

A klubhelységben sokan épp a házijukat írták, vagy egy halom pergamentekercsen bóbiskoltak, egy sarokban még egy turbékoló párocska és helyet talált. Hermione remélte, eléggé el vannak foglalva ahhoz, hogy ne vegyék észre, amíg feloson a lépcsőn, és végre átöltözik. Nem volt szerencséje, a kopogó cipősarkakra több szempár és felé fordult. Néhány háztársa elkerekedett szemmel, tátott szájjal bámulta.

- Hermione? – lépett oda hozzá Parvati.

- Igen, de szeretnék átöltözni. Ha felkísérsz, elmondom – tette hozzá lemondóan. Tudta, hogy addig úgysem menekül.

Míg átöltözött, beszámolt Malfoy átkáról, és nevetve mesélte a következményeket is. Azonban, maga sem tudta miért, az új tanárral való találkozást nem említette. Tetszett neki a férfi, és ez meglepte. Egy tanár…
- Te is jól választasz, kislány – futott át a fején. Majd észrevette a két könyvet az ágya mellett, amikkel eddig nem foglalkozott. Az egyik az volt, amit még vasárnap este Ron adott oda neki, a másik, amit most hozott magával a könyvtárból.

- El kell még készítenem egy számmisztika házit, nem haragszol? – kérdezte gyorsan Parvatit. Egyedül akart maradni.

- Persze, hagylak – másodpercek múltán már el is tűnt a szobából. A számmisztikánál semmit se tartott unalmasabbnak.

Hermione elégedetten fordult a két könyvöz. A könyvtári először nem érdekelte annyira, mert csak azért rakta az asztalra délután, mert egy általa keresett könyv felett volt. Még bosszankodott is, hogy pont ezt kellett siettében magával hoznia. A másik könyv annál jobban érdekelte. Már belenézett első este, de semmivel sem lett okosabb. A könyvben látszott valamilyen írás, halvány ezüstös betűkkel, de nem volt számára ismerős a nyelv, ha egyáltalán egy idegen nyelven íródott, és nem más miatt alkottak a sorok furcsa indaszerű fonalakat. Már első este rengeteg dolgot kipróbált, javító varázslatokat, tükörírást, fordító varázslatot, és azt is leellenőrizte, hogy holdírás – e, de egyik sem segített. Továbbra sem volt ötlete, hiába nézte a könyv sorait, fejében listát készített a tennivalókról, amely ismét bővül. „kutatni a könyvtárban különleges írások után” – jegyezte fel gondolatban a lista végére.
Ismét a könyvtári könyv felé fordult, ha már magával cipelte, legalább beleolvas. Befészkelődött az ágyába, és ölébe vette a könyvet. Végigsimított a felületén, szerette a régi könyvek érintését. „ A múlt meséi, elfelejtett történetek” Ígéretesnek tűnt, még ha a témában nem is segítette. Felnyitotta az első oldalon, és egy különlegesen szép nő mosolygott rá a képről. Derekáig érő fekete haja lágyan körüllengte bordó talárját, és szemeiben bölcsesség csillogott.

„Az első volt a rácsodálkozás
Ámulattal nézted őt, mint látomást
Szívedből jött minden vallomás
Tökéletesnek hitted őt, mint annyi mást

Másodszorra te választottad őt
Terveztél harmóniát, szép jövőt
Érthető volt az elhatározás
Hitted azt hogy rajtad áll a változás

Harmadszor már úgy fogadtad őt
Mint a vén hajós a változó időt
Mint ki végül sziklás partot ér
Szelíd révbe jutni már nem remél

Háromszor elfogadtad
Háromszor megtagadtad
Háromszor hagytad újra el
Háromszor megszeretted
Háromszor elvetetted
Miért kezdenéd most újra el?”

Ilena Teresa Meraq
Misereor
A vers a második oldalon szerepelt, régi, enyhén megfakult tintával, egy nő kecses betűivel a papírra vetve. Hermione nem ismerte a név alatt szereplő szó jelentését, de elhatározta, amint lesz ideje, utánanéz.

Március 30.

Ezt a naplót édesanyámtól kaptam. Még nem tudom, miért vette nekem, de azt mondta, meg fogom érteni. Az első két oldalt üresen hagytam, majd ha teleírtam a naplót teszek oda valamit, ami az egészet összefoglalja, vagy talán valamit magamról.
18 éves vagyok és boszorkány. Nem járhatok iskolába, mert a szüleim féltenek. Azt mondják, szem előtt akarnak tartani, nehogy történjen velem valami.
Nem igazán vannak barátaim, de azt hiszem szeretek egyedül lenni. Bár lehet, csak azért érzem így, mert mindig is egyedül voltam. Van egy nagy könyvtárszobánk, sokkal nagyobb, mint amekkorának az egész ház látszik kívülről. A kedvenc helyeim egyike.

Nem messze a házunktól van egy folyó, legtöbbször ott szoktam olvasni és gyakorolni. Nagyon sokszor csak fekszem a fűben, és bámulom a felhőket, vagy a csillagokat. Ilyenkor úgy érzem, mintha a természet része lennék, ahogy simogatóan körbeölelnek a fűszálak, és hallgatom a tó hullámainak halk moraját. Egyszer mikor a kedvenc helyemen feküdtem, és figyeltem a csillagokat, halk hangokat hallottam magam mellől. Ahogy lassan odafordultam két nagy szemmel találtam magam szemközt, egy óriási macska nézett rám, fényesen csillogó szemekkel és bundával. Utólag meglepődtem, hogy miért nem féltem, de ahogy az állat szemeibe néztem, éreztem, hogy nem kell. Odafeküdtem mellém, és tudtam, hogy vigyáz rám. Barátok lettünk.
Lilasnak neveztem el…

Hermione teljesen elmerült az olvasásban, és csak egy órával később arra kapta fel a fejét, hogy Parvati visszajött a szobába, lefeküdni. Nagy nehezen félretette a könyvet, és ő is bebújt a meleg takarók alá. Rengeteg gondolat kavargott a fejében, ez a történet, és ez a lány… nagyon közel érezte magához. Talált néhány furcsa utalást, eldöntötte, kideríti ki lehetett a napló írója.

Ahogy álomra hajtotta a fejét néhány mondat futott rajta végig újra és újra:

„szeptember 15.

Ahogy sétáltam Lilas-szal, aki mindig előttem járt a rengetegben, mint egy játékos kismacska, megéreztem, hogy fél. Tudtam, hogy van ott valaki, akit veszélyesnek ítél. Engem féltett. Utána indultam, látni akartam azt, akitől ennyire megijedt. Éreztem, hogy minden szőrszála égnek áll, ahogy nehezen szűri fogai közt a levegőt. Majd megpillantottam a férfit. Magas volt, fekete hajú, fehér bőrű, hideg tekintetű. Hallotta a lépteimet és megszakítva a kapcsolatot Lilas-szal, rám nézett. Abban a pillanatban, ahogy a szemébe néztem, egy feneketlen örvény ragadott magával. Az érzelmei zabolátlanok voltak. A felszínen nyugodt férfi álarca mögött hihetetlen mélységek rejtőztek. Magam is megijedtem, ilyen erősen sosem kapcsolódtam össze senkivel. Megborzongtam…”

**
Hermione álmában Lilas-szal sétált, a tó partján, és várta kedvesét. Érezte, hogy valami baj történt, és hogy ezért nem jön, féltette, és csak várt és várt. Tudta, hogy már hónapok óta vár, és hogy fel kellene adnia. Ekkor zajt hallott, és egy idegen jelent meg a réten. Egy nyakláncot dobott oda, egy medállal. Hermione összerogyott, érezte Lilas testét maga mellett, ahogy próbál erőt adni. Ezt a medált ő adta kedvesének, mielőtt elindult volna. Különleges védővarázslatokkal látta el, de úgy tűnt mindhiába.

- Hol van ő? Kérlek… - suttogott könyörgően az alaknak.
- Feláldozta magát érted. Nem mondta meg, hogy hol találnak meg. Megölték – hangzott a szomorú válasz, majd az idegen dehoppanált.
- Nem! – zokogott fel Hermione.
**

Ahogy felriadt érezte az arcán végigfutó könnyeket és érezte a lelkében a fájdalmat. Nem értette mi történt vele, és hogy hol van. Majd lassan kitisztult az elméje.

- Csak álmodtam, – suttogta maga elé – pedig olyan valóságos volt. Tudom, hogy Ilena voltam, de vajon tényleg meghalt a kedvese? – kérdezte magától halkan. Érezte, hogy ez nem csak álom volt, még mindig érezte a fájdalmat, az ürességet, amit kedvese elvesztése hagyott maga után. Fél ember lett, minden lélegzetvételbe belefáradt, úgy érezte teste ólomsúlyú…mindezt érezte, ahogy a férfira gondolt, akit soha nem is ismert.

**

Másnap átváltoztatástannal kezdtek, minden erejével próbált az órára koncentrálni, de nagyon nehezére esett. Gondolatai minduntalan Ilenához futottak vissza.

- Mr. Malfoy mit hadonászik azzal a pálcával? – figyelt fel McGalagony dühös hangjára.

- Elnézést tanárnő, nem láttam a mozdulatot – próbált a fiú kibúvót keresni.

- Miss Granger, kérem, mutassa be az osztálynak, hogyan változtatja át az ön előtt levő halat lepkévé. Nem várok elsőre hibátlan munkát – fordult McGalagony a hirtelen magához térő lányhoz.

Hermione zavarban volt, nem volt biztos benne, hogy megfelelően megfigyelte a mozdulatot, de azért megpróbálta, tudta, hogy a professzor bízik benne. Kiemelte a halat a kicsiny akváriumból, és megpróbálta összeszedni a gondolatait.

- Mutatio Textor! – mondta ki a varázsigét, majd végrehajtotta a pálcamozdulatot.

A hatás nem maradt el, a halnál azonnal megkezdődött az átalakulás, majd egy ezüst és bordó színekben pompázó pillangó alakját vette fel. A lányok gyönyörködő pillantással követték, és McGalagony szokatlan módon elmosolyodott.
- Gratulálok, kitűnő munka. 10 pont a Griffendélnek. Mr. Malfoy, képes végrehajtani a varázslatot?

Malfoy megpróbálta, de az eredmény katasztrofális volt. A halnak esze ágában sem volt lepke alakját felvenni, leginkább egy hernyóra hasonlított a végeredmény. McGalagony megdöbbenve figyelte, majd egy igen érdekes gondolat ötlött fel benne.

- Mr. Malfoy, ez a saját pálcája?

- Nem tanárnő.

- Megtudhatnám miért?

- Mert a saját pálcám használhatatlan. – Látszott, hogy nehezére esett válaszolni, nem kívánta megosztani ezt a hírt az egész griffendéles és mardekáros társasággal.

- Mégis hogy történt? Mutassa, kérem!

- Egy bűbáj hatása, nem tudtam hatástalanítani.

McGalagony kezébe vette a pálcát és egy egyszerű bűbájt próbált ki, aminek eredményeként egy hófehér nárcisz jelent meg előtte. Megdöbbenve nézett a pálcára, majd Malfoyra. Látszott, hogy nem ismeri a varázslatot.

- Meg tudja mondani, kitől származik ez az igen érdekes bűbáj? – fordult a már igencsak dühös szőke mardekároshoz.

- Nem – hangzott a rövid felelet. A mardekárosnak esze ágában sem volt mindenki számára nyilvánvalóvá tenni, hogy Granger legyőzte.

- Ha nem ismerem a bűbájt, nem tudom hatástalanítani – nézett McGalagony megrovóan a fiúra, de hiába a válasz csak konok hallgatás volt.

Hermione végül észbe kapott, eddig ő is csak érdeklődve nézte a jelenetet, mint a többiek a teremben. Hiszen ezt a bűbájt csak ő tudja hatástalanítani, tegnap olyan dühös volt Malfoyra, hogy erről megfeledkezett. Zavartan, tűzpiros arccal feltette a kezét.

- Miss Granger?!

- Az én átkom volt. Az ellenátok is csak akkor hatásos, ha én hajtom végre – mondta szégyenkezve Hermione.

McGalagony döbbenten bámult rá szemüvege mögül. Ez már túl sok volt neki egy napra, egy Malfoy, aki nem a saját pálcájával varázsol, és Hermione megátkoz másokat. Úgy érezte, a világ feje tetejére állt.

- Miss Granger, hatástalanítaná? - nyújtotta a pálcát a lánynak.

- Természetesen – suttogta zavartan a lány. Majd kimondta a varázsigét, és visszaadta a pálcát a professzornak.

- Miss Granger, meg vagyok döbbenve, 20 pont a Griffendéltől, de ha még egyszer előfordul, büntetőmunkára is számíthat, és vacsora után kérem, fáradjon az igazgatói irodába.

- Igen – felelte lesütött szemmel Hermione. Majd elsüllyedt szégyenében. Így nem vette észre a mardekárosok dühös, és a griffendélesek elismerő pillantásait.

Következő fejezet