14. fejezet

Újság és levél

Az ablakon beáramló napsugarak különös táncot lejtettek az asztalnál ücsörgő, komor tekintetű fiú arcán. Ide-oda cikáztak hófehér bőrén, mintha a gyermekekhez hasonlóan pajkosan kergetőznének, távol a világ nyomasztó gondjaitól és az élet néha elviselhetetlen súlyosságú terheitől. A fiatalember lassú, szaggatott mozdulattal felemelte jobb kezét, s komótosan, álmosan beletúrt szerteszét álló, fekete hajába, miközben bal kezével az előtte fekvő újságot tartotta maga elé. Ugyan semmi érdekeset nem talált benne, de ilyen korai órán nem tudta mással elfoglalni magát, ezen kívül pedig néha szórakoztatták a szennylapban leírtak. Ki kivel esett szerelembe, ki hol járt, mit csinált a híres boszorkányok és varázslók egyfajta privát világában – mindez ugyan elképesztően távol állt tőle, de talán pont ez volt az oka annak, hogy annyira jól szórakozott a lap nevetséges kis cikkein.

  Ásított egyet, ám ahhoz túl lustának bizonyult, hogy szája elé tegye a kezét; így leginkább egy bengáli tigrishez hasonlatosan tárta szét ajkait. „Azt hiszem, nincs ehhez türelmem” – állapította meg, mikor feltűnt neki, hogy már ötödszörre olvassa ugyanazt a szót, mégsem fog fel belőle semmit. Az újságok ugyanis esetenként legalább annyira untatták, mint amennyire mulattatták; hát inkább letette maga elé a magazint, és nekiállt reggelit készíteni.

 Nagy nehezen feltápászkodott ültéből és a hűtőszekrényhez csoszogott. Miután kitárta annak ajtaját, néhány lendületesnek csöppet sem nevezhető pálcasuhintás után már ott főtt a három tojásból készülő omlett a teflonedényében.

 Ebben a pillanatban kopogó léptek zaja verte fel a konyhára telepedett, megnyugtató csöndet. Valaki sietve közelített a sokfokú, első emeletre vezető lépcsőkön, hősünk pedig nemsokára megállapította, hogy lakótársa, Hermione Granger érkezett meg. Legnagyobb meglepetésére a boszorkány ezen a korai órán is ápoltnak, frissnek, ébernek látszott; arcán üde kifejezés ült, sötét szemei pedig érdeklődve pásztázták a konyhát. Mikor Hermione tekintete végül megállapodott Harryn, arcán gondoskodó, szeretetteljes mosoly jelent meg.

 – Jó reggelt – üdvözölte barátját, mire az néhány halk szóval viszonozta a köszöntést. Hermione letelepedett az asztalhoz, és kezébe vette az újságot, melyet Harry pár perce még oly’ kevés érdeklődéssel forgatott.

 – Írnak valami érdekeset? – kérdezte a lány, miközben hanyagul kinyitotta a magazint valahol a közepén, és az egyik cikk apró betűs soraira meredt.

 Harry nemtörődöm-módon megvonta a vállát.

 – Mi számít érdekesnek?...

 – Például ez – szólt Hermione –, itt azt írják, Voldemort csatlósai újabb mészárlást rendeztek Mirtland Village-ben. És nekünk erről fogalmunk se volt! Ezt nézd, állítólag ötvennégy muglit végeztek ki, ám ez még mind semmi! Forklandben száztizennégy félvér mágus esett áldozatul a Lestrange - házaspár kegyetlenségének… Ó, azok a szerencsétlenek! Pedig megmenthettük volna őket, ha időben odaérünk, ha valaki tájékoztat minket, vagy… vagyis… – Itt elakadt a boszorkány szava. Szemei tágra nyíltak, amint lakótársa semmitmondó arcára tévedtek. Harry úgy festett, mint akit egyáltalán nem érdekel ez az egész, és csupán nyűgnek érzi a gonosz varázslók elleni küzdelmet. Unottan, kedvetlenül kavargatta tojásrántottáját, rá se nézve a felolvasást tartó Hermionéra.

 – Figyelsz te rám egyáltalán? – csattant fel végül számon kérő hangon. Ami azt illeti, a kérdés tökéletesen feleslegesnek bizonyult; elég volt csak rápillantania Harryre, azonnal tudta a választ. A fiú unottan kavargatta a rántottáját, anélkül, hogy egy falatot is evett volna belőle. Apró gombócokat gyúrt a kenyérből, de minden valószínűség szerint teljesen tudattalanul, hiszen a semmibe meredő, kifejezéstelen szemei arról árulkodtak, hogy semmit sem fogott fel abból, amit Hermione mondott, ez pedig érthetően bosszantotta a lányt.

  – Nem – vallotta be az igazat Harry. – Igazából, én már nem tudom felfogni ennek a jelentőségét. Ezek csak számok… Minden reggel új számokat hallok, de ez az egész csak fásulttá tett… Mondd meg, miért nem engedte Dumbledore, hogy tovább küzdjek Voldemort ellen? Talán nem én vagyok az egyetlen, aki legyőzheti? Számon kéred rajtam, hogy miért nem voltunk ott, és miért nem segítettünk, de jól tudod a választ. Mindenért Dumbledore a felelős! Ha hagyná, hogy mi is harcoljunk, valódi aurorokhoz méltóan, biztos vagyok benne, hogy nem történnének ilyen tragédiák!

 – Harry, te is tudod, hogy egyáltalán nem erről van szó! – fogott bele Hermione a magyarázatba. Ugyan igyekezett megőrizni a hidegvérét, de hangja idegesen remegett, s belül majd’ szétfeszítette a méreg. – Dumbledore csak egy rövid időre küldött téged ide, addig, amíg kihevered Ginny halálát… én pedig azért vagyok itt, hogy ápoljalak. Hamarosan visszatérhetünk a csatamezőre.

 – És te elhiszed ezt a mesét? – köpte dühösen Harry. – Mintha nem látnád, hogy milyen aljas módon próbálnak átejteni minket! El akarnak különíteni a többiektől, mindenféle hülye munkát sóznak ránk, csak hogy ne jusson eszünkbe egy auror valódi feladata, a küzdelem! Mégis, mit hisz Dumbledore?! Valami irodakukac lennék talán, és jelen állapotomban csak a papírok szétválogatására vagyok képes?!

 – Te is tudod, hogy Dumbledore nem vonja kétségbe, hogy remek auror vagy! – Hermione most már meg se próbálta palástolni idegességét; mérgében annyira szorította a Reggeli Próféta aznapi példányát, hogy az nagy recsegés-ropogás kíséretében teljesen összegyűrődött. Ez azonban már réges-rég nem tudta érdekelni a lányt. – Nézd, te vagy a legjobb közöttünk, ez nem vitás, de a küzdelemhez hidegvér és tiszta fej kell, te viszont tele vagy gyűlölettel és keserűséggel! Értsd meg, le kell nyugodnod, pihenned kell, mielőtt szembeszállsz a sötét erőkkel! Hiszen ezt te is tanultad az aurorképzőben…

 Bár Hermione abban reménykedett, hogy mondandója lecsitítja Harryt, legnagyobb elkeseredésére az pont az ellenkező hatást váltotta ki a fiúból. Harry annyira feldühítette magát, hogy két kézzel megragadta a rántottás tányérját, s teljes erejéből a földhöz vágta. A tányér nagy csörömpöléssel darabokra tört, a tojás pedig szétfolyt a tisztára mosott padlón.

 – Harry!

 – Nem érdekel az aurorképző – ordította a fiú magából kikelve –, és nem érdekel a Minisztérium sem! Azok az idióták nem tudnak mást, csak szövegelni, a harchoz azonban egyikük se ért! Ó, milyen döbbenetesen szánalmas a varázslóvilág vezetősége, élén a te drágalátos Dumbledore-oddal! Mind csak beszélnek, magyaráznak és okítanak, de nem tudnak semmit a való életről, a kőkemény küzdelemről! Mit ér ez elmélet, mikor naponta százával halnak meg az embereink? És engem, akit régebben folyton kitüntettek és dicsértek, eltiltanak a harctól?! Mondjak valamit, Hermione? Hamarosan úgyis kijövök a béketűrésből, és többé nem hagyom, hogy bárhova is bezárjanak!

 Hermione kétségbeesetten próbálta megóvni barátját attól, hogy ostobaságot tegyen, ám kezdte teljesen elveszíteni a reményt. Harry elképesztően makacsnak és önfejűnek bizonyult.

 – Dumbledore csak jót akart neked! Láthatod, hogy még mindig dühös vagy, nem tudtál napirendre térni az elmúlt hónapok eseményei fölött… Kérlek, várj még, nemsokára eljön a te időd is! Csak a saját érdekedben kell Stratford-upon-Avonben maradnod!

 Harry ezek hallatán erőltetett kacajt hallatott.

 – Ó, szóval a saját érdekemben! Ezek szerint Dumbledore ilyen könnyen elfelejtette, hogy annak idején mi történt Siriusszal? Hiába, vénségére szenilis lett az öreg…

 – Megtiltom, hogy így beszélj Dumbledore-ról! – vágott a fiú szavába Hermione. A boszorkány arca csak úgy lángolt a dühtől, éjbarna szemei szikrákat szórtak a világ négy égtája felé. Felpattant székéről, mire Harry is hasonlóképp tett. Vitájuk már egyáltalán nem hasonlított a régi összetűzésekre. Pár éve még apróságokon kaptak össze, most azonban barátságuk fordulóponthoz érkezett. Maguk sem tudták, hogy innentől milyen kapcsolat fűzi majd össze őket, csupán azt sejtették, hogy ez a veszekedést sikerült minden eddiginél nagyobbra és harsányabbra dagasztani.

 – Megvan a véleményem Dumbledore-ról, és a szánalmas módszereiről – fröcsögte Harry utálatosan, olyan hangnemben, mely leginkább nagy ellenfelére, egykori professzorára, Perselus Pitonra volt jellemző. – Ha egy héten belül nem kapom meg az engedélyt a távozásra és a harc folytatására, minden kapcsolatot megszakítok vele, és járom a magam útját! Nincs szükségem arra, hogy az ő utasításait kövessem, jobban bízok a saját ösztöneimben! Be fogom neki bizonyítani, hogy egyedül is képes vagyok legyőzni Voldemortot az összes halálfalójával együtt! – ordította, majd hátat fordított Hermionénak, és kiviharzott a lakásból. Nem tudta, pontosan hova tart, és meddig szeretne távol lenni otthonától, csak annyit érzett, hogy nem bírja már látni sem a kis házikót, melyben az utóbbi időben napjait tengette. Az ottani levegő nem volt más számára, csak halálos méreg, mely lassan, kínzóan ölt, szétmarcangolta a belső szerveit és tönkretette a szívét, a lelkét, hogy aztán a dementorokhoz hasonlóan, üresen folytassa életét… Azt hitte, cselekedeteit Dumbledore útmutatásai vezérlik, de nem volt igaza. A saját vágyainak volt tehetetlen rabszolgája; azok szaggatták lelkét oly’ fájóan és könyörtelenül… Nem tudta elfogadni a sorsát, nem akart engedni Dumbledore parancsainak, mert önállónak és harcra késznek érezte magát, olyannak, aki egy perc alatt tíz halálfalót végez ki alig néhány pálcasuhintással. De ebben sem volt igaza.

 Valójában gyengébb volt, mint bármikor eddigi élete folyamán.

<center> * * * * * </center>

 Hermione szintén nem érezte magát ereje teljében, mi több, az iménti veszekedés teljesen kimerítette. Lassan már képtelen volt újabb érvekkel előhozakodni, s meggyőzni Harryt a saját igazáról. Kivitelezhetetlen feladatnak tűnt, tekintettel Harry heves tiltakozására és önfejűségére… Mintha ő maga se próbálta volna megoldani a helyzetet, inkább csak a saját véleményét szajkózta végig, anélkül, hogy akár egy pillanatra is lakótársára fordította volna figyelmét. Nem akarta meghallani, hogy mit mond a másik oldal, ez az egyoldalú vita pedig felemésztette Hermione tartalékait. Fáradt volt, és helyzetének reménytelensége annyira elszomorította, hogy úgy döntött, nem kutatja fel Harryt. Biztos volt abban, hogy a fiú csak kis időre hagyta el a házat, addig, amíg kiszellőzteti a fejét, távozása pedig nem végleges. Annál is inkább, mivel otthon felejtette a pálcáját.

Hermione azonban legszívesebben rögvest utána eredt volna, ám tekintete egyszerre Harry reggelijének romjaira tévedt. A lány fáradtan kutatott egy törlőkendő után, hogy feltakaríthassa a csúnya véget ért rántotta maradványait, de nem sikerült meglelnie sehol. Végül, egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a Reggeli Prófétát, és óvatosan eltávolította a tojásmaradványokat a földről. Mikor végzett, már éppen kidobta volna a magazint, mikor megakadt a szeme az egyik oldal öles betűkkel írt főcímén: „Lelepleződött a roxforti tanár”. Hermione izgatottan nyitotta ki az újságot az adott cikknél, majd belemélyedt a szövegbe.

 Csupán néhány perc kellett ahhoz, hogy átfussa a pár mondatból álló, rövid hírt, de több, mint fél óra kellett ahhoz, hogy megeméssze az abban leírtakat. Az újság állítása szerint a pár napja felvett professzor nem büszkélkedett tiszta múlttal, ám nem ez volt a jéghegy csúcsa. Olivia – vagy ahogy egy ideig a roxforti tanárok ismerték, Deedrah – csak azért helyezkedett el az iskolában, hogy felkutassa titkos szerelmét, Ron Weasleyt. Hermione álmában se gondolta volna, hogy a – Dumbledore elmondása szerint – kivételesen tehetséges boszorkány valójában a rossz oldalon áll. „Különben is” – jutott a lány eszébe –, „hogy lehet az, hogy Piton nem ismerte fel a nőt jóval hamarabb? Hiszen ő kémkedik nekünk, ő a halálfalók embere… eszerint a cikk szerint” – szőtte tovább gondolatait –, „a nő már rég nem tartotta a kapcsolatot Voldemort embereivel – körülbelül azóta, hogy Spanyolországban foglyul ejtette Ront és elszakadt tőlük. Meglehet, hogy Piton sosem találkozott vele a gyűléseken – hiszen rengeteg híve van a sötét oldalnak! Ráadásul Perselus csak az előző kémünk, Sam Wakeston bukása után állt ismét munkába… igaz, nehéz volt elhitetni a halálfalókkal, hogy Piton ismét Voldemortot szolgálja, de végül sikerült, és… nem tartom kizártnak, hogy soha nem is találkoztak. De ha mégis ismerte... Voldemorték épp úgy üldözték Oliviát, mint ahogy mi… Ez esetben Pitonnak legalább az egyik oldal embereit tájékoztatnia kellett volna. De nem tette… Se Dumbledore-nak, se Voldemortnak nem említette a dolgot. Lehet, hogy ez a Hutch az álcázás nagymestere, és sikerült átvernie Pitont is… vagy soha nem is látta őt… de ha az utóbbi két állítás közül egyik se igaz, lesz egy szomorú hírem Dumbledore-nak. Pitont nem érdekli se a világos, se a sötét oldal, csupán a saját érdekei vezérlik és… pont úgy viselkedik, mint Harry.”

 Hermionét teljesen ledöbbentette saját felismerésének ereje. Valóban, hogy nem vette észre eddig, hogy mennyi közös tulajdonság lakozik abban a két férfiban! Mindketten önfejűek, és nem hagyják, hogy bárki irányítsa őket, megszabja cselekedeteiket… Mindent egybevetve, Harry Potter és Perselus Piton hasonlítanak egymásra. És ekkor még Hermione nem is sejtette, mennyire igaza van ebben…

* * * * *

 Pár óra múlva Hermione fáradtan rogyott a nappaliban elhelyezett, puha kanapéra. A több, mint négy óráig elhúzódó kutatás nem járt semmiféle eredménnyel; Harrynek se híre, se hamva nem volt, pedig a lány átkutatta érte egész Stratford-upon-Avont. Bekopogtatott az összes házba, hátha valaki látta barátját, ám csalódnia kellett: a falu egész lakossága szomorúan rázta fejét szavaira, s kedvetlenül jelentette ki, hogy az utcák szinte már napok óta teljesen üresek.