|
13. Rubin a sötétben
13. fejezet
Rubin a sötétben
A romos, régi kastélyban gyilkos csönd és némaság uralkodott; csupán az ablakon beáramló szél rezegtette meg néha-néha a folyosókat szegélyező lovagi páncélokat, melyek már évszázadok óta őrizték az oly’ kihalt utakat. Az építményt háromszáz évre visszamenőleg nem látogatta senki; miután utolsó lakosa, egy angol nemes otthagyta egy erősebb, vadonatúj lakosztályért, már egyik falubelinek se volt kedve beköltözni, mi több, egy idő után szabályosan kerülték az ódon kastélyt. Azt beszélték, mágikus népek, szellemek lepték el a szobáit, és minden hónap tizenharmadik napján riogatják a környékbelieket. Az asszonyok és gyerekek féltek, a családfők pedig famíliájukat szerették volna megóvni, így eshetett meg, hogy ötven évvel az arisztokrata férfiú távozása után egy lélek se merte megközelíteni a palotát. Üresen és magányosan kongott, hiszen mondani se kell, egy fia szellem vagy démon se fészkelte be magát falai közé, legfeljebb a vár régi lakosai, a nagyhírű, nemes varázslók hátrahagyott bűbájai járhattak esetenként némi hanghatással, ám a különböző rémtörténetek csupán a falusiak gazdag fantáziájáról adtak tanúbizonyságot. Senki se látogatta többé a környéket, ami éppen ezért tökéletes búvóhelyként szolgált Voldemort nagyúr és csatlósai számára. A mágus meg volt bizonyosodva afelől, hogy az utána kutató auroroknak sejtelmük sincs arról, hogy valahol Nyugat-Angliában, egészen közel a tengerparthoz áll egy omladozó, réges-régi vár, ami otthont ad számára és szintén remek találkozóhely halálfalóinak, akik egymással akarnak megbeszélni egy-két tisztázatlan ügyet, vagy épp’ mesterükhöz szólítja őket a kötelesség. A hely elhagyatottsága biztosíték volt Voldemort számára, így egyáltalán nem kellett aggódnia, hogy felfedezik.
Immár majdnem egy éve lakott a kastélyban, mégsem kívánkozott ki onnan soha. A szobák ódonságuk, romlott állapotuk ellenére komfortosak voltak, és nem csak a varázsló alapvető szükségleteit elégítették ki, hanem nem kevés pluszszolgáltatást is nyújtottak számára. Mint ahogy azt a mágus felfedezte, valaha minden bizonnyal varázserővel rendelkező emberek lakhatták a palotát, hiszen még mindig gyakran előfordult, hogy itt-ott egy-egy ősi bűbáj kifejtette hatását – Voldemort nem kis örömére vagy éppen bánatára. Néhány közülük ugyanis borsot tört a férfi csúf kígyóorra alá, ugyanis nem egyszer fordult elő, hogy váratlanul gerendák szakadtak a fejére vagy éppen harcias evőeszközök indítottak ellene támadást. A Nagyúr ezt egy bizonyos idő eltelte után megunta, és elküldte legügyesebb halálfalóit, hogy derítsék fel a palota minden zegét-zugát, ám csatlósai közreműködése nem mindig bizonyult hatékonynak, s bár a legtöbb trükköt felfedték, Voldemortot még mindig érték meglepetések. A minap például harapós pintyek röpültek be az ablakán, mikor megérintett egy különösen díszes kupát – és bár kis „kalandjáról” nem szívesen beszélt, a tejfehér arcán éktelenkedő, apró fognyomok többet mondtak minden szónál. Peter Pettigrew mindenesetre mindig nagyon igyekezett, hogy magába fojtsa nevetését, mikor megpillantotta parancsolóját, ám néha nem járt sikerrel – ilyenkor Voldemort egy-egy Crucióval jutalmazta szolgája vidámságát, akinek a kínzás hatására hamar leolvadt arcáról a vigyor.
* * * * *
A férfi olyan lassan haladt végig a kastély folyosóin, hogy még az se neszelte volna meg lépteit, aki mellesleg fülét az ajtóra tapasztva töltötte az éjszakát. Igaz, nem is sok esély volt arra, hogy bárki is felfedezze Lucius Malfoyt, hiszen a Sötét Nagyúron és Peter Pettigrew-n kívül senki sem tartózkodott az épületben – mindezek ellenére azonban a halálfaló minden tekintetben jobbnak látta az óvatosságot. Egy macska ügyességével lopakodott végig a rejtett járatokon, ügyelve arra, hogy elegáns bőrcsizmájának egyetlen csikordulása vagy éppen sötétzöld-ezüst színben pompázó bársonypalástjának egyetlen libbenése se árulja el közeledtét. Sápadt, hófehér ujjaival óvatosan tapogatózott előre; ugyanis a halovány félhomályban nem sokat látott, azonban úgy vélte, elárulná magát, ha egy Lumos! varázsigét alkalmazva megvilágítaná maga előtt az utat. Így, ha kicsit tévetegen is, de elérte mestere ajtaját, s egy pillanatra megállt előtte. Levegőért kapkodott, mellkasa ütemtelenül, hol gyorsan, hol pedig csigalassúsággal emelkedett és süllyedt; valamiért az az érzése támadt, hogy valaki követi, és élt a gyanúperrel, hogy valamelyik Rend-tag fedezhette fel Voldemort főhadiszállását. „Az se kizárt” – vélte riadtan a mágus – „hogy engem követve jutottak el ide. Micsoda borzalom! Nem lesz elég az Olivia sorozatos kudarcai miatt elszenvednem a Nagyúr büntetését, még külön bajt hozok magamra, ha akaratomon kívül idecsalogattam Dumbledore egyik csatlósát… óh, én bolond! Én balga! Én bárgyú! Ezért biztosan…” További elmélkedésre azonban nem maradt lehetőség, mivel hirtelen egy fagyos, jéghideg hang szólalt meg, Lucius nem kis rémületére:
- Meddig töltöd még ott a drága időt, Malfoy? – a férfi orgánuma ingerülten, várakozón csengett, Lucius pedig tudta, hogy nem várakoztathatja tovább a világ legnevesebb feketemágusát. Elszántan lenyomta a kilincset, majd belépett a szobába. A szeme elé táruló látvány minden várakozását felülmúlta: a régi, több száz éves, omladozó falakat pompás függönyök és mesteri pontossággal megfestett portrék borították, lába alatt pedig gyönyörű perzsaszőnyegek mutatták az utat a szoba közepén elhelyezkedő, már-már trónként funkcionáló fotelben ücsörgő Voldemort felé. A Sötét Nagyúr háta mögött egy kandalló állt, meleget és pattogó szikrákat árasztva magából. Míg az ablakok ócskának és rendetlennek tűntek, addig a szobában elhelyezkedő ládák, dobozok és félrehajított, kasmír és szatén köpenyek, talárok gazdagságról, eleganciáról árulkodtak. A múlt és a jelen ilyen nemű összecsengése nagyon furcsának bizonyult, mégis elnyerte Lucius tetszését. Az egész hely olyan volt, mint a Malfoy-kúria és egy elhagyatott, régi kastély különös keveredése, mely magában egyesítette a régi nagyurak feltétlen jóságát és tekintélyét valamint Voldemort gonoszságát és rosszindulatát. A palota egy játék volt, játék az idővel és az érzelmekkel.
- Késtél, Malfoy. – A Sötét Nagyúr halkan és szenvtelenül formálta a szavakat. A jövevény nem láthatta vendéglátója arcát, azt ugyanis sötét csuklya fedte; csupán két, apró rubinkövekként világító csík jelezte a mágus vékony pupillájú szemeit, melyek kétségtelenül Lucius arcára szegeződtek. A halálfaló nem hagyta, hogy pillantásuk egymásba láncolódjon, inkább elfordította tekintetét, és bemutatott egy nevetségesen mély meghajlást.
- Az elnézéséért esedezem, Nagyúr – szabadkozott. Nemesi modora, arisztokratikus tartása pillanatok alatt elpárolgott belőle, s ha ez még nem lett volna elég, legnagyobb bosszúságára hangja sem csengett olyan magabiztosan és erősen, mint szerette volna, épp ellenkezőleg: gyengének és megfélemlítettnek hangzott, egy szóval tökéletesen elárulta a férfi érzelmeit. Ez minden bizonnyal Voldemortnak is feltűnt, ugyanis kígyóarcán megvető, undok kifejezés jelent meg – igaz, ezt Malfoy nem láthatta, hála a csuklyának.
- Kegyes úr vagyok – jelentette ki végül a varázsló. – Ez egyszer megbocsátok neked. De többször ne merészelj megvárakoztatni – figyelmeztette, miközben hosszú ujjai között vékony, hosszú pálcáját egyensúlyozta. Luciusnek az jutott eszébe, hogy parancsolója úgy fest, mint egy mugli mazsorett, ám gyorsan elhessegette a gondolatot, mert félt, hogy a feketemágus esetleg számon kérné rajta a rá nézve sértő észrevételeit.
- Köszönöm, Nagyúr – Lucius ismét fejet hajtott, majd tekintetét megint a padlóra szegezte, s várt. Tudta, hogy Voldemort már tudomást szerzett Olivia szánalmas tevékenységéről, és számított is rá, hogy ő részesül majd megrovásban miatta – elvégre a halálfaló az ő fennhatósága alá tartozott. A Nagyúr ugyanis nemrég amolyan alvezéreket nevezett ki csatlósai között, akik a világ minden táján zaklatták a varázstalan embereket, a muglikat és a kvibliket, de nem kímélték a félvérű mágusokat sem. Lucius Malfoy abban a megtisztelő feladatban részesült, hogy a Nagyúr párszáz követőjével „rendben tarthatta” Spanyolországot, ám miután az egyik halálfalónő, név szerint Olivia Hutch rettenetes bűnt követett el, Luciusnek meg kellett volna ölnie, ám az alávaló nőszemély nem általlott megszökni egy Rend-taggal, ezzel fenekestül felfordítva Malfoy terveit. Afelől már nem is volt kétsége, hogy Hutch megőrült, és ilyeneknek nincs helye Voldemort emberei között – sokkal inkább aggasztotta a saját irhájának mentése, az pedig már csak betetézése volt Lucius gondjainak, hogy mint észrevette, fia, a nemrég halálfalóvá avatott Draco gyengéd érzelmeket látszott táplálni a bomlott elméjű boszorkány irányába. Az pedig, hogy Olivia tanárnak adta ki magát a Roxfortban, csak hogy közelebb kerülhessen Ron Weasleyhez, majd hagyta magát lefülelni Dumbledore által, már túl sok volt az idősebbik Malfoynak.
- Mindent tudok – sziszegte Voldemort kínzóan lassú, fagyos hangon. – Hallottam Hutch szörnyű tetteiről, sőt még arról is, hogy nemrég az Azkabanba küldték. Tudod –e, Lucius, hogy ezért most azonnal Adava Kedavrát küldhetnék rád? Nem vigyáztál eléggé arra a nőre, pedig elvileg a te feladatod lett volna az, hogy vigyázz a fennhatóságod alá tartozó halálfalókra. Te hagytad elszökni egy ostoba aurorral, bocsánatos bűn –e ez, Lucius? Magam se tudom már, mit kéne tennem veled. Azt hittem, te vagy a leghűségesebb emberem, de ezek szerint tévedtem.
- Még mindig az vagyok, uram – sietett a válasszal a szőke férfi -, az események nem változtattak hűségemen, mi több, inkább megerősítették azt… becsületemre, Nagyúr!
Voldemort válaszul gúnyosan felnevetett.
- Becsület – ízlelgette a szót. – Milyen különös, Lucius, azt hittem, te is tisztában vagy azzal, hogy egy halálfaló számára nem létezik olyan kifejezés, hogy becsület. Ésszel a cél felé, bevetni mindent annak érdekében – inkább ez lehetne a mi szlogenünk. Vagy talán nincs igazam? – fordult „alkalmazottja” felé, aki némán, megadóan bólintott. Lucius a padlóra szegezte a tekintetét, s esze ágában se volt ránézni a Sötét Nagyúrra.
- Lucius, Lucius, Lucius. – A feketemágus titokban elmosolyodott a csuklya rejtekében. – Már válaszra se méltatsz engem? – csattant fel ijesztő hirtelenséggel. – Tanuld meg, hogy ha én kérdezlek, azonnal megadod a választ! Crucio!
A bűbáj hatása azonnali és frenetikus volt. A tehetetlen Malfoy a földre vetette magát, majd rángatózni kezdett; szép, egyenes, tiszta vonású arca fájdalmas fintorba torzult, végtagjai görcsbe rándultak, belső szerveit pedig éles fájdalom támadta meg. Úgy érezte, mintha kések szaggatnák gyomrát, tüdejét és szívét egészen apró darabokra, miközben felváltva járta át testét a hideg és a meleg. Mikor végül a kín tompulni látszott, ernyedten engedte tagjait a földre hullni, majd nagy nehezen feltápászkodott, s ismét bemutatott egy meghajlást Voldemort irányába. Arcán semmilyen érzelem nem tükröződött a művelet végrehajtása közben, de még mindig egész testében remegett.
- Sajnálom, Nagyuram.
- Az események – vágott a szavába teátrálisan Voldemort, miközben lassan felemelkedett ültőjéből -, rányomták a bélyegüket az én kedvemre is, tehát ajánlom, hogy nyújts valamilyen épelméjű, elfogadható magyarázatot, Lucius. Tudni akarom, hogy mégis hogyan engedhetted meg, hogy mindez megtörténjen. Egyrészt haragszom rád, Malfoy, csalódtam benned. Másrészről viszont… - A Sötét Nagyúr komótosan, kimérten odalépett a halálfalóhoz, majd jobb kezével végigsimított annak hófehér orcáján. Lucius megremegett, de nem szólt egy szót sem. - … másrészről viszont, büszke vagyok rád. Segítettél felfedni nekem egy titkot – jelentette ki a Nagyúr, majd ismét megfordult, hogy visszatérjen karosszékéhez.
- Titkot? – kérdezett vissza értetlenkedve Lucius. – Elárulná, miről beszél, Nagyuram?
- Természetesen Perselus Pitonról beszélek – jelentette ki Voldemort, miközben trónja felé igyekezett. – Ha nem segítesz, nem derül ki, hogy annak a mugliimádó bolondnak, Albus Dumbledore-nak a pártján áll. Mindig is sejtettem, hogy kettős életet él, de nem gondoltam volna, hogy valójában hozzá húz a szíve – suttogta alig hallhatóan, mégis riasztó hangnemben. – De most már mindegy – emelte fel ismét a hangját, miközben helyet foglalt foteljében. – Ami történt, megtörtént, igaz Lucius? Nem is beszélve arról, hogy Pitonnak köszönheted az életed. Ha nincs ez a szomorú végkimenetelű ügy Hutch-csal, sosem derül fény a valódi szándékaira. – Itt tartott egy kis szünetet, amit arra használt fel, hogy hátratolja arcából a csuklyát. Malfoyt még mindig megdöbbentette, egy csöppet meg is ijesztette a látvány, ami szeme elé tárult: Voldemort hideg, szűk pupillájú szemei egy nagymacska tekintetével meredtek rá, ami érdekes hatást keltett karöltve a férfi kígyószerű orrlyukaival. Ha nincs ilyen helyzetben, és természetesen a Nagyúr nem tartózkodik a szobában, Lucius megeresztett volna egy poént, miszerint Voldemort egy kész állatkertet hord az arcán. Erre azonban nem volt lehetőség, és ahogy a varázsló szavaiból kivette, a feketemágus egész más kommentárt várt tőle.
- Bölcsességed, igazságérzeted határtalan, uram és parancsolóm – hízelgett neki a szőke férfi egy alattomos mosoly kíséretében.
- Magam is így vélem – jegyezte meg Voldemort, majd folytatta: - Adok neked még egy esélyt, Lucius, de figyelmeztetlek, ha ismét hibázol, a biztos halál vár rád. Nem tudom, mi ütött belém, hogy ilyen fontos feladatot bízok rád, így nagyon remélem, bízhatok a híres hatodik érzékemben. Ha nem is kérhetem tőled, hogy öld meg Harry Pottert vagy Albus Dumbledore-t – hiszen úgysincs elég képességed hozzá! – azt akarom, hogy végezz az áruló Pitonnal! Bármilyen módon, de gyilkold meg. Rád bízom, hogyan. De, ismétlem – fűzte tovább a szót -, ha ismét csalódnom kell benned, már nem leszek ilyen kegyes.
- Igen, Nagyuram – válaszolt engedelmesen Lucius. – Ígérem, megteszek mindent, ami tőlem telik.
- Ebben bízok én is – ékelte közbe Voldemort. – Mellesleg, ha már ott vagy, nyugodtan megölheted Ron Weasleyt. Kicsit bosszant, hogy elmenekült, és bár nem egy erős aurorról van szó, azért számít, hogy eggyel több vagy kevesebb ember van ellenünk. – Egy kicsit elgondolkodott. – És külön dicséretben részesülnél, ha esetleg véget vetnél Hermione Granger életének is – fejezte be elégedetten.
- Igyekezni fogok, uram – bólintott készségesen a férfi.
- Azt nagyon jól teszed – susogta a Nagyúr. – Most pedig menj, mielőtt meggondolom magam.
* * * * *
Hazaérve Lucius képtelen volt abbahagyni a töprengést. Legfőképpen az aggasztotta, amit Voldemort Pitonról mondott. A halálfaló képtelen volt elhinni, hogy Piton mégis Dumbledore oldalán áll, így gondolatban sorban mentségeket, lehetséges magyarázatokat gyártott a férfi számára, ám mindegyik gyenge érvnek bizonyult. Másrészt meglepte, hogyha Perselus valóban a Rendet szolgálja, vajon miért nem figyelmeztette a Roxfort igazgatóját, hogy az új tanárnő kifejezetten veszélyes? Vajon megtévesztés áldozata lett, vagy ő maga rejtette el az igazságot mentora elől? A kérdések köröző keselyűk módjára kavarogtak Lucius fejében; a képtelen történet újabb és újabb csavarjai megakadályozták abban, hogy értelmes döntésre jusson Piton kiléte felől. „Perselust” – gondolta -, „mindig rejtélyek tucatjai vették körül. Gondosan ügyelt rá, hogy sose lehessen tudni, ki ő, mit keres itt, mit akar tőlünk, halálfalóktól… ami azt illeti, talán a Nagyúr se bízott meg benne soha. Süt róla a kétszínűség… De egyszerűen kell, hogy legyen egy oldal, amihez igazán húz a szíve…” Rövid eszmefuttatása után úgy határozott, hogy inkább nem törődik tovább ezzel, csak elvégzi a rá bízott feladatot. „Mindez azonban már lényegtelen.” – állapította meg. – „Akár Dumbledore embere, akár a Sötét Nagyúré, hamarosan meg fogom ölni, mert Perselus Pitonnak meg kell halnia.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
