11. fejezet
Hamvadó cigarettavég

Perselus Piton céltalanul és tehetetlenül meredt maga elé. Már-már hófehér színben játszó, csontos kezeit ölében nyugtatta, ujjai között pedig egy, talárjától megvált cérnafoszlányt sodorgatott. Megunt magazinja az ülés karfáján hevert; miután a fülke utasai már rongyosra olvasták, senki sem tartott rá igényt. A varázsló ajkai egy pillanatra szétnyíltak, s egy nagy sóhajtás tört utat közöttük. Szemeivel a körülötte ülőket pásztázta, természetesen gondosan kerülve a – körülbelül fél órája tőle szokatlan némaságba burkolózó Deedrah tekintetét. Mikor Piton szeme találkozott a szintén felé nézegető McGalagony íriszével, a boszorkány felé villantott egy fensőbbséges, sokatmondó mosolyt, melynek következtében hősünk arca idegesen megrándult, s inkább ismét a kezében szorongatott ruhafoszlány felé fordította figyelmét.

Jól tudta, mit jelentett a tanárnő pillantása: nyilvánvalóan ő is észrevette, hogy az új professzor milyen áhítattal csüng szegény Piton szavain, és ez meglehetősen mulattatta Minervát – ezzel szemben Deedrah viselkedése roppantul idegesítette a sötét hajú mágust. Akárhányszor a Sötét Varázslatok Kivédésének oktatója megpróbált beszélgetést kezdeményezni vele, néhány durva, keresetlen szóval elutasította, rosszabb esetben pedig úgy tett, mintha meg se hallaná a nő kérdéseit. Persze ez utóbbi cselekedet egyszer sem bizonyult sikeresnek, hiszen ilyenkor a szőkeség lassan, érthetően megismételte szavait, ami, tekintettel sipító hangjára és kioktató stílusára, még jobban bosszantotta Perselust. Szerencséjére a boszorkány kis idő múltán álomra hajtotta a fejét, és egy órányi szunyókálást iktatott be a monoton vonatút még monotonabb, eseménytelen órái közé – a többiek pedig kitörő örömmel fogadták ezen döntését, lévén egyikőjük se kedvelte meg különösebben a jövevényt. Ez a szokatlanul csendes periódus pedig pont kapóra jött a bájitalok mesterének, hiszen épp’ itt volt az ideje annak, hogy végiggondolja a történteket. Nem is Deedrah volt a fő gondja, hiszen egészen bizonyos volt afelől, hogy adott esetben a Roxfort falai közt könnyedén le tudja rázni a nőszemélyt. Elsősorban Dumbledore könnyei adtak neki okot a szorongásra. Hamarosan úgy döntött, legjobb lesz, ha kettesben próbál tárgyalni az igazgatóval, hiszen az olyanok mellett, mint Johnson, nem lehet őszintén beszélni – még akkor sem, ha alszik. „A hozzá hasonlónak még most is nyitva van a fél szeme” – vélte Perselus, tekintetével a nő lehunyt szemeit pásztázva. Felemelkedett ültéből, és céltudatosan a direktorra meredt.

- Kimegyek egy kicsit a folyosóra lélegezni – közölte a lehető legnyugodtabb hangnemben. – Esetleg, kíván csatlakozni hozzám, Albus?

Az igazgató szempillái megrebbentek, ahogy réveteg pillantását Pitonra szegezte.

- Inkább később, Perselus – mosolyodott el. – Felteszem, cigarettázni szeretne.

A varázsló kelletlenül biccentett.

- Ez esetben kérhetném, hogy ezt a kijelölt területen tegye – kérte az ősz mágus, mire Piton csak ennyit válaszolt foghegyről:
- Hogyne. – Azzal egyetlen, erős mozdulattal kitárta a fülke ajtaját, s kilépett rajta.

A folyosóra beáramló, hideg levegő megcsapta a férfi arcát. Nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkait, ahogy kihajolt az ablakok egyikén, miközben zsebében egy doboz Silk Cut és gyújtója után kutatott. Mikor végül meglelte a dohányzás nélkülözhetetlen eszközeit, gyakorlott mozdulatokkal meggyújtott egy szálat, majd ismét talárja mélyére süllyesztette a tárgyakat. Ahogy mélyet szívott a staubból, érezte, amint forróság önti el tagjait, s a füst kellemes szaga csiklandozza nyálkahártyáját. Élvezetében még a szemeit is szorosan lehunyta, és halkan, boldogan pöfékelt.
„Ez az egyetlen olyan muglik által kreált találmány, ami kedvemre való” – gondolta. Szája sarkában egy apró félmosoly játszott. „Ugyan, ki szeretne olyan ostobaságokkal foglalkozni, mint például Dumbledore nagy kedvence, a citrompor, mikor egy Silk Cut ilyen éteri élvezetet nyújthat…”

- A dohányzás súlyosan károsítja az ön és környezete egészségét – hallott maga mögül egy nyugodt, megfontolt hangot. Meglepetten konstatálta, hogy a Roxfort igazgatója máris követte.

- Azt hiszem, ez nekem már nem számít – válaszolta hűvösen Piton, majd még egyet szippantott a szálból. A mellé lépő, idős férfi rendületlen mosollyal és megértéssel figyelte.

- Hát persze, de azt hiszem, igazán átmehetett volna egy, direkt dohányosok számára fenntartott kocsiba – közölte Dumbledore, hangjában a vádaskodás legkisebb szikrája nélkül.

- De nem mentem – szúrta közbe Perselus.

- Minden bizonnyal. Csupán azt nem értem, miért kockáztatja az életét egy ilyen buta élvezet miatt.

- Nekem nincs más élvezet az életben – vonta meg a vállát nemtörődöm módon Perselus, mire az igazgató kétkedve felvonta a szemöldökét.

- Ugyanmár, ne mondjon ilyeneket, kedves Perselus. Maga is tudja, hogy korántsem ez az igazság. Ráadásul azzal, hogy itt cigarettázik, szabályszegést követ el - tette hozzá, csak a rend kedvéért. Piton azonban eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

- Barátokra van szüksége - állapította meg végül a Roxfort feje, ellentmondást nem tűrő hangon. A bájitaltan-professzor mérgesen elnyomta a staubot az ablakpárkányon, s fintorogva beszélgetőpartneréhez fordult, aki mintegy kedélyesen figyelte tevékenységét.

- Téved - morogta a tanár. - A legkevésbé sincs szükségem rájuk.

- Nem mondom - szakította félbe alkalmazottját Dumbledore -, hogy tévedhetetlen vagyok, hiszen senki sem az. Ennek ellenére még mindig fenntartom: Perselus, maga magányos, mint a kisujjam. - Ezen a ponton illusztrációként felemelte tenyerét.

Piton ismét megvonta a vállát, arcára flegma kifejezés költözött. Sötét szemeit összehúzta, úgy, hogy a végén csupán két, fekete csík díszelgett orra felett.

- Én sem élek örökké - Albus hangja suttogássá halkult. - Higgye el, tapasztalt varázsló vagyok, megérzem a Vég közeledtét.

- Ne mondjon ilyet, az ég áldja meg! - A bájitalok mestere, hogy szavainak nyomatékot adjon, dühösen dobbantott lábával. - Hiszen ez ostobaság!

- Valóban úgy gondolja? - az iskolaigazgató tekintetét Perselusra szegezte, aki láthatóan kerülte pillantását. A tanár idegesen oldalra kapta a fejét, mintha ezek a kék szemek átláttak volna rajta, s egyenesen, fájón belefúródtak volna a húsába. Megremegett a feszültségtől, és kapkodva bezárta az ablakot.

- Valóban így gondolom - válaszolta végül, annyi gúnnyal, amennyit csak képes volt orgánumába sűríteni. A szavakat szinte csak szűrte fogai között, s erős késztetést érzett arra, hogy otthagyja beszélgetőpartnerét, és elszaladjon valahova. "Talán még a büfés boszorkánnyal is kellemesebben tudnék csevegni" - futott át a férfi agyán.

- Most mondjam azt, hogy megértem az álláspontját? - tudakolta Dumbledore, mire Piton cinikusan megforgatta a szemeit, arcára pedig undok, unott kifejezés költözött.

- Ne, ha nem így gondolja - szűrte a szavakat fogai között. A direktor ajkai pedig roppant bosszantó módon büszke mosolyra húzódtak, s ennek következtében még jobban elmélyültek barázdált arcának ráncai. Perselus ezzel szemben már remegett a dühtől, úgy kellett a korlátba kapaszkodnia, nehogy esetleg nekiugorjon az idős mágusnak.

- Remek. Nézze, Perselus, tudom, hogy én vagyok az egyetlen, akivel az iskolában úgymond bensőbbséges kapcsolatot ápol...

- ... megfeledkezett a csodás Sybillről - jegyezte meg nyeglén Piton, ám Albus figyelmen kívül hagyta a közbeékelt félmondatát.

- ... mindazonáltal – folytatta Albus komolyságát megőrizve -, azon a véleményen vagyok, hogy ez nem normális dolog.

- Nem normális - ismételte Perselus félig hitetlenül, félig gúnyosan. - Igen, mert én amúgy is egy torzszülött vagyok, vagy talán nem?

- Én egy szóval se mondtam ilyet! - tiltakozott azonnal az igazgató. - Csak arról beszélek, hogy nem nekem lesz kellemetlen, ha végleg levetem földi terheim, és eltávozok az örök vadászmezőkre... én boldog leszek és nyugodt, de vajon ön mit kezd magával, kedves Perselus?

A professzornak ezúttal semmilyen hetyke, gunyoros replika nem jutott eszébe; csak nézett maga elé némán, remegő alsó ajakkal, s csak törte a fejét, hogy mit kellene mondania. Tekintete végigszántotta az igazgató arcát, majd a fülke ajtajára tévedt; pillantása csak úgy száguldozott a környező tárgyakon, de nem állapodott meg sehol, csak csapongott céltalanul, mint... "... mint én, az egész életemben" - fejezte be magában a mondatot a fiatalabbik varázsló.

- Nem akarok magából egy másodikat. Csak egy Albus Dumbledore van - hangja rekedten csengett, mintha a kitörő könnyeit igyekezne visszafogni, ám valamilyen láthatatlan erő nagy erőkkel fojtogatta a torkát. Úgy tűnt, nem szívesen ejti ki ezeket az érzelmes, szeretetről tanúskodó szavakat, melyek olyannyira nem voltak jellemzőek rá, Perselus Pitonra, a jégszívű bájitaltan-tanárra... Mély csönd ereszkedett a folyosóra, a társalgás résztvevői még a máskor kibírhatatlanul hangosnak tetsző gyerekordítást sem hallották. A direktor csak nézte alkalmazottja hevesen hullámzó mellkasát, vörösen égő arcbőrét és szénfeketén csillogó szemeit, melyekből régebben sosem tudott semmit kiolvasni, a férfi annyira elszigetelte magát tőle, és, ha már itt tartunk, mindenki mástól is... de ebben a pillanatban mintha kitárta volna a szívét, szabadjára engedve a benne lakozó szeretet és ragaszkodást...

Albus végül megköszörülte a torkát, és atyáskodóan Piton vállára helyezte kezét - aki azonban nemes egyszerűséggel hátralépett egyet, mintha tartózkodna az érintéstől. "Hát igen" - gondolta Dumbledore kedélyesen -, "ő mindig Perselus marad."

- Nem is gondolná, ön és Harry Potter mennyire hasonlítanak egymásra - törte meg a kínos hallgatást az igazgató, mire a főzetek mesterének arca idegesen megrándult.

- Nem vagyok olyan, mint James - a férfi csak suttogta a szavakat, ám a roxforti igazgató számára úgy hallatszottak, mintha beszélgetőpartnere egyenesen a fülébe üvöltötte volna őket.

- Harryt mondtam, nem Jamest - felelte nyugodt, magyarázó hangon a mágus.

- Ugyanaz! - köpte a professzor.

- Van fogalma arról, hogy mennyire...

- Ó, hát itt vannak! - szakította félbe csevegésüket egy émelyítően kedves hang, mely minden bizonnyal Deedrah Johnson tulajdonát képezte. Piton buzgón igyekezett, hogy eleressze füle mellett a nő lelkesedésről árulkodó és sziruptól szabályosan csöpögő üdvözletét, Dumbledore azonban mosolyt erőltetett az ajkaira, és megfordult tengelye körül. Valóban az új professzor állt mögötte, kinek meglepő módon a hosszadalmas alvás után is sikerült megőriznie frizurája tökéletes egyenességét és ruhája simára vasaltságát. Az igazgatót azonban mégis az lepte meg leginkább, hogy Deedrah szája továbbra is az élénkpiros rúzstól csillogott.

- Hol máshol lennénk? - vetette oda Perselus, anélkül, hogy a direktorhoz hasonlóan a jövevényre szegezte volna tekintetét. Továbbra is a tanárnak háttal állva bámulta az ablak mellett elfutó tájat, jóllehet az semmi érdekfeszítő jelenséget nem hordozott magában. Ismétlődő gabonamezők és sötét erdők váltották egymást, már-már szabályos periódusban. A férfi jócskán unta a látványt, de nem kockáztatta meg, hogy beszélgetésbe bonyolódjon Miss Johnsonnal.

- Perselus, ne legyen ilyen mufurc! - kérte Dumbledore, s ráncos kezét a megszólított vállára helyezte. - Legalább forduljon ide hozzánk!

- Köszönöm, nem - utasította vissza a kérést a bájitalok mestere. - Olyan érdekes ez a hely, itt. Szavamra, ritkán látni ilyen szép folyót - folytatta, bár az igazat megvallva halvány sejtelme se volt arról, hogy tulajdonképpen hol tartózkodtak jelenleg; addigra már az este borította sötét takaróját egész Angliára.

- Azt hiszem, most Earthleave-ben lehetünk - jegyezte meg kissé tudálékosan Deedrah, majd a bizonyosság kedvéért hozzátette: - Egy pusztaságban. Itt nincs folyó - azzal megeresztett egy csilingelő kacajt, mire Piton hátán felállt a szőr, az ablakpárkányon unottan doboló ujjai pedig megremegtek az egy hiéna visongatására hajazó nevetéstől.

- Nekem ez teljességgel mindegy - dohogott a mágus, majd végre-valahára szembefordult az idegesítő tanárnővel. "Lám, máris mekkora szája van ennek a díszmajomnak" - gondolta dühösen. "Pedig az bizonyos, hogy húszon-valahány éve alatt akkora nagy tudást nem szedhetett össze..." - Itt gúnyosan végigjáratta tekintetét Deedrah szilikon által "felturbózott", gömbölyű idomain és a semmibe meredő, vizenyőskék szemein, melyek meglehetősen bamba külsőt kölcsönöztek viselőjüknek. "Grangernek legalább volt mivel hencegnie, de ez? Mit veri itt magát, mikor látszik rajta, hogy olyan ostoba, mint öt másik?" Végül annyira felbosszantotta magát azon, hogy a szőke nő milyen "arcátlanul" korrigálta őt, hogy úgy döntött, inkább otthagyja a társaságot.

- Megyek, átveszem a talárom. Viszlát, uram - biccentett Dumbledore felé, szándékosan figyelmen kívül hagyva a direktor mellett ácsorgó boszorkány hadonászó integetését. Sarkon fordult, s belépett a fülkéjébe, ahol McGalagony és Flitwick elmélyülten csevegtek valamiről. Pitonnak egyáltalán nem volt kedve ahhoz, hogy csatlakozzon hozzájuk, így, miután figyelmeztette őket szándékáról, hagyományos varázsló-öltözetére szegezte a pálcáját, s elvégzett egy viszonylag egyszerű bűbájt. Hatására ruhái egykettőre helyet cseréltek, anélkül, hogy hófehér bőrének akár egyetlen, apró szegletét is nyilvánosság elé tárta volna. A mugli inget illetve nadrágot pedánsan összehajtogatta, majd fekete bőr útitáskájába helyezte. "Rend a lelke mindennek!" - gondolta, ám vélekedését meghazudtolóan s roppant idegesítő módon elméjébe tolakodott egy zavarbaejtő emlék: az a júniusi nap, mikor Hermione meglátta őt meztelenül... Piton arcát azonnal ellepte a halványrózsaszín pír, annak ellenére, hogy ha alkalma adódott rá, kerülte az ilyen megmozdulásokat; elvégre egy komoly és szigorú bájitaltan-tanár illetve megbízható kém csak kerülje az ehhez hasonló lányos megnyilvánulásokat, ám hiába: menthetetlenül arcába szökött a vér.

Az út végéig hátralévő negyed órát tanártársai körében töltötte, jóllehet egyetlen szót se intézett hozzájuk: szemeit előreszegezte, s szinte pislantás nélkül járatta végig az üvegajtón, a padlón, az ablakon, a falakon, egyszóval majdnem mindenhol. Azonban kollegái tekintetét gondosan kerülte, s tőle szokatlan módon még csak meg sem szólta a folyosón rohangáló, harmadéves griffendéleseket; hagyta, hogy McGalagony utasítsa rendre az engedetlen diákokat. Hiába próbálta lekötni elméjét a lehető legaggasztóbb, Voldemortra és a halálfalókra vonatkozó problémáival, újra és újra Hermione és Ginny jelentek meg agya legmélyén, figyelmet követelve és nem hagyva eltemetni magukat a férfi elméjének egyik eldugott szegletében. Ellepték a szívfájdító emlékképek; lelki szemei előtt lejátszódtak a temetés eseményei, többek között a Harryvel folytatott párbaj is. A legidegesítőbbnek azt a tényt találta, hogy nem tud többé hinni a saját érveiben és gondolatvezetésében, ugyanis elsősorban tényleg ő a hibás Ginny haláláért. Tudta, hogy az lenne a minimum, hogy elnézést kér Pottertől, ám hiába: büszkeségén nem eshetett csorba. Nem kért bocsánatot a fiatal mágustól, mert valami nagy erő a szíve mélyén megtiltotta neki ezt a "megalázkodást". Csak nyögött a saját bűnei rabigájában, fájóan és nagyon, nagyon magányosan.

Hamarosan a Roxfort Expressz megérkezett a pályaudvarra. Némi pöfékelés és zakatolás után egyszerre megtorpant, melynek hatására az idő közben Perselusszal ismét helyet foglaló Deedrah Johnson kistáskája a földre pottyant. Piton úgy látta, ennek hatására a nő arcán gonosz mosoly fut át.

- Perselus, kérem, felvenné a retikülömet? - könyörgő pillantását a férfi rezzenéstelen arcára szegezte, majd a hatás kedvéért a magánhangzókat hosszúra nyújtva hozzányávogta: - Kééééreeem?

- Nagyon sajnálom - kezdett bele hideg hangján Piton -, de nem tehetem. Reumám van és nem hajolgathatok - azzal kezébe vette a csomagjait, lesöpörte a port talárjához, majd Dumbledore felé fordulva így szólt:
- A fiákereknél találkozunk.

Miután bezárta maga után az üvegajtót, elindult végig a vonat folyosóján. Hátra se pillantva közlekedett, míg el nem érte a kocsi egyenesen a vágány járdájára nyíló be- és kijáratát.
Igaz, így nem láthatta, milyen büszke, fensőbbséges mosolyt küldött Minerva Deedrah felé.

* * * * *

- Elsőévesek, gyertek hozzám! - harsogta Hagrid, miközben széles, terelő mozdulatokkal próbálta magához invitálni a félénken, tévetegen körbepillantgató újoncokat, akik bizonytalanul toporogtak egy helyben, és fogalmuk sem volt arról, mit kellene tenniük ebben a helyzetben. Mikor meghallották a Legendás Lények Gondozása-professzor hangját, felvidult arccal igyekeztek a félóriás felé, s üdvözült vigyorral várták a folytatást. Perselus Piton arcán gúnyos kifejezéssel figyelte, ahogy Rubeus szabályosan "apáskodik" a kicsik felett. Ő semmi aranyosat, szeretnivalót nem talált a tizenegy éves apróságokban, akik kacsázva totyogtak a férfi felé. Sőt, ami azt illeti, kifejezetten taszította a gyerekek látványa: akárhányszor szeme elé kerültek, mindig átfutott az agyán, hogy a jövő nemzedékek egyre silányabbak és silányabbak lesznek.

Míg a kicsik és Hagrid a tópart felé igyekeztek, ahol csónakok várták őket, addig a felsőbb évfolyamokra járó diákok és a tanárok a fiákerek felé indultak, melyeket a többség számára láthatatlan varázslovak, a thesztrálok hajtottak. Az állatokat csak az láthatta, aki látta egy másik személy halálát. Perselus is ezen emberek közé tartozott, hiszen mikor még halálfalóként tevékenykedett a Sötét Nagyúr csatlósaként, nemhogy szemmel követte egyes emberek pusztulását, de időnként ő maga okozta azt. A gondolat, hogy mennyi mágusra mondott már ki Adava Kedavrát élete folyamán, aggodalommal és lelkiismeret furdalással töltötte el a bájitalfőzőt, pedig próbált professzortársaihoz hasonlóan a tanulókkal foglalkozni. Mikor végre sikerült elhessegetnie aggodalmait, odasietett a tanerők számára fenntartott, különösen díszes fiákerhez, s helyet foglalt benne.

Mint az várható volt, hamarosan Dumbledore, McGalagony, Flitwick és - Piton legnagyobb bánatára - Deedrah is csatlakozott hozzá. Ráadásul utóbbi nem átallott pont mellette helyet foglalni! "Micsoda felháborító szemtelenség!" - vélte a férfi, ám keserűségének nem adott hangot, csupán igyekezett minél távolabb húzódni a Sötét Varázslatok Kivédésének szakértőjétől. A szőkeségnek láthatóan nem tűnt fel, hogy kollegái mennyire nem kívánatos személynek tartják, s megpróbált kezdeményezni egy traccspartit - nem sok sikerrel. A professzorokat olyannyira kimerítette az utazás, hogy leginkább meg se szólaltak, vagy ha mégis, egyszavas mondatokkal reagáltak Johnson ostobaságaira. Perselus személy szerint eleresztette a füle mellett az összes neki címzett hozzászólást. Sötét haj által fedett fejét fáradtan az ablak széléhez döntötte, s Dumbledore-ék rosszalló pillantásainak kereszttüzében rágyújtott egy újabb cigarettára. A többiek persze egy szót sem szólhattak, hiszen a kocsin belül nem volt dohányzásra kijelölt terület.

A fiákerek útja egy kátyús földúton vezetett a kastély felé. Piton, a környezetében tartózkodó mágusokkal együtt úgy érezte, az út negyed óra helyett egy fél évszázadig tartott, bár azt el kellett ismernie, hogy a zötykölődéstől eltekintve kellemesen nyugtató volt a járműben eltöltött idő. A sötétség és a csönd egészen elandalította, szinte kedve lett volna hunyni pár percet, erre azonban nem került sor: amint - csak úgy próbaképpen - lehunyta szemeit, a kocsi nagyot fékezett, majd megállt.

- Remek - sóhajtotta a férfi, miközben megpróbált átlépni Deedrah-n, aki láthatóan azon igyekezett, hogy kisegítse Perselust. Ténykedésének az lett az eredménye, hogy a bájitalok mestere egy hatalmas puffanás kíséretében a földön landolt, arcát és karjait egészen felhorzsolva. A sérült válogatott szidalmak kíséretében felemelkedett, s megpróbálta leporolni talárját, amiben a szabadkozó fiatal is segítségére szeretett volna lenni; igaz, mozdulatait többnyire a varázsló tökéletesen tiszta feneke felé irányította. Természetesen ez - mint még sok más annak a napnak a folyamán - rendkívül zavarta Perselust, így a nő kezét elkapva majd arrébb taszítva, pár további tisztító megmozdulás után sértett dámaként elrohant a kastély felé, a birtokon sertepertélő házimanókra hagyva a csomagjai szállítását.

A varázsló hamarosan egy lépcsősorhoz érkezett, mely egy nemrég megnyitott, hatalmas tölgyfaajtóhoz vezetett. Ez volt a Roxfort belső kapuja, melyet pár perce Frics, a gondnok nyitott meg - aki mellesleg több évtizede az iskola egyik mindeneseként szolgált. Elsődleges feladata természetesen a takarítás volt, ám szerette azt hinni, hogy a diákok fenyítése is az ő szerepkörébe tartozik. A kvibli azonban már lassacskán kiöregedett szakmájából, csupán Albusnak nem volt szíve nyugdíjba küldeni őt - csakis ez tartotta őt a varázslóképzőben jó pár éve.

Perselus gyors, ruganyos léptekkel haladt. Átvágott az előcsarnokon, s egyenesen a nagyterem felé vette útját, ugyanis mardosó éhség kínozta gyomrát, és ennek következtében már nagyon vágyott egy finom, kiadós, szeptember elsejei lakomára. Diákok egész hada követte őt, akik csevegve, boldogan vagy épp elkeseredetten fogadták a tényt, hogy a tanév kezdetét vette.

Következő fejezet