7. fejezet
Kórház és csirke

„Milyen kényelmes ez az ágy” – gondolta magában Perselus Piton, s kényelmesen megigazította a hátára boruló paplant, fejét pedig kissé feljebb helyezte a puha párnán. „Ráadásul, egyáltalán nem fázom, sőt! Kifejezetten kellemes itt. Meleg és megnyugtató. Még nem kelek fel” – határozta el, így, annak ellenére, hogy legnagyobb bánatára végérvényesen és visszavonhatatlanul felébredt, nem nyitotta ki szemeit, hanem átadta magát a reggeli lustálkodás élvezetének. A takaró majdhogynem teljesen befedte testét, még lábfeje sem kandikált ki rettenetes vaságyának rácsai között, mint régebben. Valahogy minden sokkal komfortosabbnak tűnt, ám egyelőre még nem emlékezett arra, pontosan mi is történhetett vele előző nap, így az se jutott eszébe, hogy bizonyára balesetéből kifolyólag helyezték el egy – a sajátjánál százszor pompásabb ágyban, és ha már itt tartunk, szobában is. Mindenesetre, a helyszínváltás nem zavarta meg a professzor tökéletes nyugalmát, aki vékony karjaival a párnát ölelve feküdt a hasán, s némán élvezte a pihenés örömeit.

A bájitaltan-tanárt már majdnem ismét elnyomta az álom, mikor ajtónyikorgás törte meg a szoba csendjét. Kopogó léptek hallatszottak, melyek – bár ezt a férfi igyekezett figyelmen kívül hagyni -, arra engedtek következtetni, hogy valaki belépett, és éppen felé közelített. Piton abban reménykedett, hogy az illető, amint észreveszi állapotát, rögtön visszafordul, és békén hagyja, ám csalódnia kellett. Az ismeretlen, mikor elérte Perselus ágyát, makacsul lecövekelt, s bámulni kezdte. Ezt persze nem láthatta, csupán érezte magán a belépő személy átható pillantását, melynek következtében utolsó reményei is szertefoszlottak a további szundikálásra vonatkozóan. Eljött az ébredés ideje.

A férfi végül nagy nehezen ülő helyzetbe tornászta magát, majd ásított egy nagyot. Különös módon úgy érezte magát, mintha prés alatt feküdt volna, és mikor karjaira tekintett, még inkább megbizonyosodott effelől: csuklóján piros foltok tanúskodtak arról, hogy az éjszaka folyamán az ágynemű mintákat sajtolt hófehér bőrébe. Tekintete végül látogatójára tévedt, akiben szinte azonnal felismerte a szokatlanul búskomor Albus Dumbledore-t.

A Roxfort igazgatója idegen szemmel nézve semmit se változott, mióta utoljára látta alkalmazottját: ugyanolyan szélesen, barátságosan mosolygott, sőt még talárja színe is hasonló volt a pár nappal ezelőttihez, ám valahogy mégis hiányzott a szeméből az a régi, vidám csillogás, mert mindig is egyik jellegzetessége volt az ősz varázslónak. Csak álldogált ott Piton előtt, szomorkásan, és ami a legmeglepőbb volt: kétségbeesetten. Úgy festett, mintha maga se tudná, hogy mi lenne a teendő, a helyes cselekedet ebben a helyzetben.

- Jó reggelt, Perselus! – szólalt meg végül a mágus kedélyesen, ám hangja száraz volt, akár egy több napos kenyér. – Jól telt az éjszakája?

- Remekül – válaszolta rekedtes hangon Piton, úgy, mint aki tényleg meg van lepve, hogy milyen pihentető volt az alvás. – Látom, nem a szobámban vagyok – jegyezte meg, miközben körbehordozta tekintetét a termen, mely otthont adott számára. – Hova kerültem?

Dumbledore egy percig még merengve bámult a semmibe, mintha azt fontolgatná, hogy érdemes –e őszinte választ adnia a férfi kérdésére. Végül azonban megszólalt, jóllehet a szokásosnál halkabb, szerényebb, visszafogottabb hangon:

- A Szent Mungóban – bökte ki az igazgató. – Körülbelül… hetvenkét órája aludt. Már kezdtem aggódni, mivel a gyógyítók mesterségesen táplálták, s a lélegzésen kívül nem sok életjelet mutatott. – Itt megköszörülte a torkát. – Páran, a vészmadarak közül azt állították, nem is kel fel többet, s leghasznosabb lenne, ha elaltatnánk – úgy értem, örökre -, de én bíztam magában, Perselus, és lám: él! – az idős varázsló felnevetett, jóllehet hangjából hiányzott a vidámság.

- A Szent Mungóban vagyok? – rökönyödött meg Piton. – És… el akartak altatni? Ilyen komoly volt a helyzet? Mégis, mi történt? – érdeklődött a professzor. Dumbledore ismét várt egy kicsit a válaszadással, helyette inkább a fehérre meszelt falakat figyelte, a halványzöld csempéket, a nyitott, vékony üvegű ablakokat… Hirtelen minden olyan ijesztővé vált. Sok varázsló lelte már halálát az épület falai között, s a kórház rettentő üressége mérhetetlen bánatot ébresztett a szívében. Erről persze nem beszélhetett senkinek – egyedül talán csak Minerva McGalagonynak, aki azonban a spanyolországi, Ron utáni kutatást próbálta kipihenni, és senkivel sem óhajtott érintkezni egy kis ideig – így Albus magára maradt szívszaggató problémáival.

- Beleesett egy… sírgödörbe – az igazgató hangja immár suttogássá halkult. – Ginewra Weasley temetésén, ha jól tudom, összetűzésbe keveredett Harry Potterrel, aki…

- … Belelökött egy árokba? – hördült fel Piton, ám a mágus leintette.

- Nem, nem így volt… téved…

- Netalán a kedves Potter úr szívesebben látott volna engem hullák társaságában? Hát, ha ez megnyugtató a Kis Kiválasztott számára, én se szívesen látom őt az élők soraiban… nem egyszer halálfalónak titulált a Rend tagjai előtt! – jutott a férfi eszébe, ám Dumbledore ismét a szavába vágott.

- Perselus, kérem, hallgasson meg. Ami a legfontosabb, Harry – kérem, hívja ön is Harrynek! -, nem szándékosan lökte önt abba a gödörbe. Az ifjú az Obscuro bűbájt alkalmazta, melynek hatása az…

- …ideiglenes vakság – fejezte be a mondatot kelletlenül Piton. El se tudta hinni, hogy foghatott ki rajta egy olyan egyszerű varázslat, mint az Obscuro.

- Úgy van – bólintott az igazgató. – Nyilvánvalóan, a bűbáj okozta tántorgása közben léphetett rossz helyre. Belátom, hogy az ifjabbik Potter is ludas a dologban, ám nem övé a felelősség. Ilyesmik sajnos megesnek, és ön, kedves Perselus, ahogy az ábra is mutatja, meglehetősen törékeny csontozattal rendelkezik – így fordulhatott elő, hogy a zuhanás következtében nem egy csontja tört egészen apró darabokra. Az összeforrasztásuk persze gyerekjáték volt az itteni gyógyítók számára, ellenben a komoly problémák ott kezdődtek, hogy napokig nem tért magához.

Piton az információ hallatán ismét fekvő helyzetbe ereszkedett, zsongó fejét a párnának támasztotta, míg elfehéredett ujjaival erősen szorította az ágy peremét. „Valóban ez történt” – futott át az agyán. Az emlékek egyszerre megrohamozták elméjét, s hiába próbálkozott, egyszerűen képtelen volt eldönteni, hogy az eszébe ötlő, lehetséges, pár nappal ezelőtti események közül melyik alapszik valós tényeken, s melyek csupán képzelete szüleményei. Zavarodottságát csak tetézte, hogy rendkívül szégyellte magát a történtek miatt; úgy érezte, mint a Roxfort legfelelősségteljesebb, legkomolyabb, legszigorúbb tanárának kötelessége lett volna felülemelkedni a helyzeten, lenyugtatni Harryt és csatlakozni a gyászmenethez. Azonban, erre nem került sor, s Perselus előtt egyre világosabbá váltak a három nappal azelőtti vita részletei.

- Granger is hibás – szólalt meg végül morcosan Piton. – Ő maga is belátta. Nem kellett volna elszaladnia, mikor… öhm, szóval, mikor összefutott velem, itt az iskolában. Ha ilyen fontos információról volt szó, gondolom, el tudott volna tekinteni a…

- Eltekintett tőle, Perselus! – szúrta közbe Dumbledore. – Az incidens után folyamatosan levelekkel bombázta önt, de azok felbontatlanul hevernek az asztalfiókjában. – A beszélgetés komolysága ellenére Albus itt beiktatott egy szomorkás mosolyt. – Igazán nem hibáztathatja Miss Grangert, ő mindent megtett. A tragédia valódi oka – szerény véleményem szerint – a véletlenek borzalmas összjátéka. Ginny nem azért vesztette életét, mert Granger kisasszony meglátta önt meztelenül, hanem mert Andalúziában halálfalók támadták meg. Ó, és ha már itt tartunk, jó hírem van – vidult fel a mágus. – A bátyjára viszont rátaláltak Spanyolországban. Egy kis, tengerparti viskóban éldegélt édes kettesben egy halálfalóval. Állítólag a nő halálosan beleszeretett Mr. Weasleybe, és – hogy őt idézzem -, a sirályok közelében akarta leélni az életét, szerelmével együtt. Sajnos a hölgy megszökött, mielőtt az Azkabanba szállíthattuk volna, de hátrahagyott maga után egy levelet, abban számolt be a Ronald iránti érzelmeiről – magyarázta kedélyesen az igazgató. Szavai hallatán még Piton sem tudott elrejteni egy gúnyos mosolyt.

- Gondolom, Weasley mennyire élvezte egy szerelmes halálfaló társaságát. Bár, ha jobban belegondolok… azt kapta, amit megérdemelt. Mellesleg, hogyhogy csak egy feketemágus tartotta fogva? Azt hittem, többen voltak.

- Valóban így volt – de csupán a kezdetekben – bólintott Dumbledore. – Az igazság azonban az, hogy a nő barátai, mikor rájöttek, milyen érzelmeket táplál, elfordultak tőle, és megpróbálták megölni. Gyalázatosnak tartották, hogy ilyesmire vetemedett. A halálfaló pedig válaszul megszökött tőlük, s egy kietlen vidékre utazott szegény Weasley úrral, aki egyáltalán nem élvezte a helyzetet.

Piton horkantva felnevetett, ám meglepetésére Dumbledore nem csatlakozott hozzá, csak félszegen folytatta monológját.

- A hölgy minden bizonnyal elmeháborodott. Kár, hogy a nem írta alá a levelét, így nem sejthetjük, hogy Voldemort női követői közül pontosan melyik is lehetett az elkövető. Könnyebben rátalálnánk, no meg szívesen megejtenék vele egy beszélgetést. Érdekfeszítő lenne – mondta az igazgató, majd az órájára pillantott. – Vészesen fogy az időm, lassan mennem kell, Perselus. Ideje lenne a lényegre térnünk.

A bájitaltan-tanár kelletlenül elhúzta a száját. Pontosan tudta, hogy ismét a szerezz-barátokat-és-ismerkedj téma következik, amit érthető módon nem szívlelt. Minden ilyen beszélgetés rávilágított titkolt esetlenségére és vágyakozására egy igaz barát és – igen -, egy szerető után.

- Nézze, Perselus – sóhajtott egy nagyot Dumbledore -, a talpára kell állnia, mert ez így nem mehet tovább. Tudom, eddig épp, hogy elviselte maga körül Harry Pottert, de be kell látnia, hogy ő az utolsó esélye. Valamennyire ismeri őt, és Harry – persze a Ginny esete előtt – már mesélt nekem arról, hogy ön milyen művelt és intelligens férfi, és ha nem lenne ilyen mufurc, szívesen ápolna baráti kapcsolatot önnel. Persze a lelkemre kötötte, hogy erről ne beszéljek, így csak azért mondtam el, hogy tudja: más nyitna ön felé, Perselus, az ismerkedéshez azonban nem csak az egyik félnek kell lépnie.

Amit az igazgató mondott, tulajdonképpen csak félig – vagy inkább, negyedrészt – volt igaz. Csupán úgy látta, hogy sor kerülhetne barátkozásra a férfi és a fiú között. Harry sosem ejtett ki ilyen szavakat a száján, csupán az igazgató gondolta úgy, hogy bizony megkedvelnék egymást, ha úgy jönne ki a lépés. Ehhez azonban egy kis rásegítésre volt szükség, és bár Dumbledore-nak egyáltalán nem volt szokása a hazudozás, a nehéz helyzetek hozhatnak nehéz döntéseket…

- Én nem akarom, hogy Harry Potter a barátom legyen! – csattant fel Piton, miközben ismét felemelkedett az ágyán. – Sőt, ezt kívánom a legkevésbé! Nem hiszem el, hogy ilyet mondott, mikor gyűlöl engem, és én… én is gyűlölöm őt! – fejezte be makacsul, és karjait védekezőn fonta keresztbe mellkasa előtt.

- Perselus, kérem, azt árulja el: Jameset gyűlöli, vagy Harryt?... – kérdezte Dumbledore, mire Piton elhallgatott. Legszívesebben azt felelte volna, hogy „Mindkettőt”, de abban is biztos volt, hogy a válaszadás némi gondolkodást igényel. Valóban, vajon tényleg mindkettejüket gyűlöli? Vagy a James iránt érzett, régi ellenszenve ösztönözte erre? Sosem gondolkodott el azon, hogy van –e különösebb oka annak, hogy Harry enyhén szólva nem szimpatikus neki. „Egyrészt” – jutott a férfi eszébe – „zavar az a nagy felhajtás körülötte, másrészt meg… mégiscsak James fia! Ugyanolyan nagyképű, pöffeszkedő és…”

- Nono, Perselus, maga is tudja, hogy ez nem igaz – szólalt meg hirtelen az igazgató negédes hangon.

- Ne turkáljon az agyamban! – háborodott fel Piton. – Éppen gondolkodni próbálok!

- Ó, elnézést – somolygott Dumbledore, s engedelmesen elfordult a professzortól.

„Tehát. Dumbledore szerint Harry nem olyan, mint Potter – nahát, milyen különös így ez a mondat! Kicsit nevetnék is rajta, ha nem lennék ilyen pocsékul. De nagyon pocsékul vagyok, úgyhogy tárgytalan. Szóval… hiába próbálom elterelni a gondolataimat, mert… nem tudok döntésre jutni. Igazság szerint, én nem is ismerem Harry Pottert. Jameset ismertem, és az ő jelleme annyira taszított, hogy képtelen vagyok másképp közeledni Harryhez. De, vajon valóban szükségem van nekem Potterre? Hiszen barátnak itt van Dumbledore, na meg… a temetős jelenet után gondolom, hallani se akar rólam, se ő, se Granger. Granger… hogy jön ő most ide?...”

- Sajnálom, nem tudok választ adni! – szólalt meg végül Piton. – Össze vagyok zavarodva! Időre van szükségem, nagyon sok időre…

- Remek, abból ugyanis rendelkezésére áll további egy hét, amit itt tölthet, a Szent Mungóban – tájékoztatta a férfit az ősz hajú direktor. – Utána viszont, szeptemberben, vissza kell térnie az iskolába. Folytatnia kell a tanítást, hiszen a Sötét Varázslatok Kivédése tantárgyra is csak nemrég találtam egy jelentkezőt – rémes, hogy mindenki csak egy évet marad, nem gondolja? – de azt hiszem, képtelen lennék felkutatni egy olyan bájitalfőzőt, aki jobb lenne önnél, vagy legalább megközelítené azt a rendkívül magas szintű teljesítményt, amit minden egyes órája alkalmával nyújt…

- Köszönöm – válaszolta kis idő múlva Piton, majd érdektelen ábrázattal megkérdezte: - Ki az új professzor?

- Igazából én se tudok sokat róla – vonta meg a vállát Dumbledore. – Deedrah Johnson a neve. Fiatal nő, körülbelül Harryékkel lehet egy korosztályban. Állítólag remek pálcaforgató – tette hozzá kedélyesen az igazgató. – Most viszont mennem kell, ha megbocsátja, Perselus, indulnék is – búcsúzkodott Dumbledore. – Ne feledkezzen meg arról, amit mondtam… Kit gyűlöl igazából?... Viszlát, Perselus, gyógyuljon meg!

- Viszlát, professzor – intett utána álmatagon Piton, ám az ajtóban az igazgató még utoljára visszafordult.

- Ó, majdnem megfeledkeztem arról, hogy a délután folyamán lesz még egy látogatója. Miss Hermione Granger ragaszkodott hozzá, hogy még az ébredésének napján beszélhessen önnel – Albus rákacsintott Pitonra, akinek a szemei tányérnagyságúvá kerekedtek, s kilépett a terem ajtaján.

~ * ~ * ~

Piton további napja meglehetősen lassan telt, legfőképpen a délután tűnt kibírhatatlannak. A férfi percenként pillantott a fal tetején lévő, ócska, régi órára, s a gyógyítók határozott kérésének ellenére úgy járőrözött a szobában, mint valami kastély őre. Már csak a kard hiányzott a nadrágszíjából. Fegyverrel nem rendelkezett, mi több, nadrággal se: az alkalmazottak egy zöld köpenynek látszó förmedvényt adtak rá, melyet ők „speciális talárnak” neveztek. „Tőlem akármi is lehet a neve, úgy fogom érezni magam, mint akit telibe hánytak” – gondolta dühösen a férfi, miközben egy kis adag rántottát tömött a szájába. Ez volt a Szent Mungó-beli ebéd. Perselus elég nevetségesnek tartotta, hogy ilyen híg és halványsárga tojással szúrják ki a szemét. „Három napig tápláltak mindenféle mesterséges étellel, míg kómában feküdtem!” – mérgelődött a férfi. – „Igazán megérdemelnék végre egy jó, laktatós csirkelakomát, mondjuk, tört krumplival.”

A gyógyítóknak azonban eszük ágában se volt eleget tenni a bájitaltan-tanár kívánságának, s nem mutattak hajlandóságot arra, hogy szegényes étkét olyasmire cseréljék, ami egész véletlenül még a betegnek is ízlene – attól függetlenül, hogy ésszerű okuk nem is volt arra, hogy megvonják Pitontól a csirkecomb nyújtotta örömöket. „Biztos direkt élvezik, hogy kínlódom ezzel a mocsokkal” – bosszankodott magában a férfi, miközben egy darab, száraz kenyérrel az utolsó falatokat is pedánsan kitunkolta, majd – ha nem is nagy lelkesedéssel, de – elfogyasztotta.

Miután befejezte a táplálkozást, ismét az órára pillantott. Nem különösebben várta a Granger-lány jöttét, de úgy gondolta, jobb lenne minél hamarabb túlesni a találkozáson. Bizonyára az auror is majd alaposan kioktatja, hogy milyen ostobán viselkedett… Piton csak abban reménykedett, hogy Dumbledore nem említette meg Hermionénak az ő antiszociálisságát, illetve hogy Harryvel kívánja úgymond „összeboronálni”. Már látta is lelki szemei előtt az izgatott, mosolygó boszorkányt, amint a következőt hadarja: „Ó, igen, ez szerintem is remek ötlet, Piton professzor! Harry olyan magányos mostanában, biztos borzasztóan örülne annak, ha végre nyitna felé valaki…”

„Ha végre nyitna felé valaki. Ugyan, ki az, aki nem nyit Harry Potter felé?” – tette fel magának a kérdést keservesen a bájitalok mestere. – „Hiszen nála könnyebben aligha ismerkedik valaki, mindenkivel gusztustalanul kedves és úgy vigyorog minden szembejövőre, mintha a Megváltót látná benne. Meglehetősen idegesítő, legalábbis, ami engem illet, borsódzik a hátam, ha csak ránézek. Pontosan olyan, mint… James…”

Piton éppen itt tartott utálkozó és gúnyos gondolatmenetében, mikor kinyílt az ajtó, és Hermione Granger lépett be rajta.

A tanár csodálkozva konstatálta, hogy mennyit változott a lány az elmúlt három nap alatt. Már Ginny temetésén is sápadtnak és fáradtnak tűnt, de mostani külseje már-már a rémisztő határát súrolta. Máskor csillogó, gesztenyebarna fürtjei most ziláltan és mosatlanul borultak arcába, csillogó, csokoládészínű szemei pedig fénytelenül, fakón meredtek a semmibe. Máskor hamvas, pirospozsgás bőre halottfehér színben játszott, kontrasztban állva a lány szemei alatt húzódó, kialvatlanságot jelző, csúf, fekete karikákkal. Hermione egyszerű, mugli ruhát viselt, egy közönséges, szürke polár garbót és egy elnyűtt farmert, koszos tornacipővel párosítva. Pitonnak azonban mégsem az jutott eszébe, mikor megpillantotta a jövevényt, hogy milyen igénytelenül fest, hanem hogy mennyire megviselhették az elmúlt napok eseményei. Maga se hitte el, de mintha egy csöppet sajnálta volna egykori tanítványát.

- Jó napot, Miss Granger – üdvözölte a lányt meglehetősen hűvösen az ágyán ücsörgő Perselus, mire látogatója felkapta a fejét.

- Üdvözlöm, Piton professzor. Ezt magának hoztam – nyújtott Piton felé kelletlenül egy kis, lila dobozkát a lány. Piton érdeklődve szemlélte az ajándékot.

- Mi ez?

- Csirke.

- Ó.

Egy pillanatra csend költözött kettejük közé, melyet végül Hermione aggodalmas hangja tört meg:

- Kérem, ne beszéljen róla a gyógyítóknak. Elvileg nem szabadna ilyesmit hoznom, mert a professzornak tilos zsíros, hizlaló ételeket ennie… De én is voltam már itt pár alkalommal, mint beteg, és tudom, mennyire rémes az a rántotta, amit itt felszolgának… - a Granger-lány itt megeresztett egy, rá egyáltalán nem jellemző, gúnyos mosolyt. – Vagy talán azóta már változott a menü?

- Nem, még mindig ugyanazt tálalják – válaszolta hangtalanul Piton. A szája széle megremegett, ám ebben a helyzetben nem tartotta helyénvalónak a mosolygást, így érzéketlen jégkirályként meredt maga elé.
Ismét nem szólalt meg egyikőjük sem. Hermione nyugtalanul figyelte a férfit, mintha csak arra várna, hogy az mikor esik a torkának a váratlan látogatás miatt. Érzelemmentesen és kedvetlenül akarta nézni a bájitaltan-professzort, ám figyelmét az sem kerülte el, hogy tulajdonképpen mókás így látni az egykor szigorú, komoly Perselus Pitont. Majdhogynem vicces, hogy az az ember, aki mindig a talpára tudott állni a nehéz helyzetekben, s kegyetlen diktátorként kormányozta „birodalmát”, most itt ül előtte, halványzöld köpenyben, megpróbál hidegnek, megközelíthetetlennek látszani, miközben sóvárogva tanulmányozza a dobozt, mely ízletes falatokat rejt magában. A barna hajú nő azonban tudta, hogy nem maradhat sokáig, hiszen bokros teendői sosem hagytak neki kellő mennyiségű szabadidőt.

- Csak ennyit akartam – sóhajtott végül egy nagyot Hermione.

- Valóban? – kapta fel a fejét érdeklődve a bájitaltan-professzor. – Csak ennyit?

- Gondolom, már alig várja, hogy elmenjek – adta meg a választ kissé lemondó hangon az auror.

Piton kedvetlenül nézett maga elé. Most mondja azt, hogy nem, nem, maradjon csak nyugodtan, hiszen olyan szívesen beszélné meg vele, hogy neki Dumbledore-on kívül egy barátja sincs, valamint, hogy – ha közvetve is, de – többek között ő okozta Ginny halálát?

- Nem, ha van kedve, maradhat – nyögte ki végül kelletlenül Piton. „Nem mondhattam, hogy eltalálta, tényleg szívesebben maradnék egyedül!” – győzködte magát gondolatban a fekete hajú férfi. – „Muszáj volt kimondanom… de nem, ez nem jelent semmit! Granger ugyanaz a tudálékos, bosszantó sárvérű, mint régebben…”

- Ez igazán jól esik, köszönöm, de nem maradhatok tovább – vélte Hermione, majd, hogy szavainak nyomatékot adjon, már el is indult az ajtó felé. – Remélem, kedvét leli a meglepetésemben! Viszlát, Piton professzor!

- Viszlát… - a férfi elhaló hangját a távozó lány talán már nem is hallotta. „Granger úgy sietett el a közelemből, mintha valamilyen vírust terjesztenék” – gondolta keserűen Perselus. – „Nyilván nem szívesen maradt volna a közelemben… Pedig valakivel beszélnie kellene… elmondania, hogy mi bántja… de nem, ez a személy nem én leszek, hanem Potter… vagy Weasley. Akit úgy kellett kiráncigálni egy szerelmes őrült karjaiból. De nem is érdekel, ha nekem nem lesznek barátaim. Egyáltalán nem tud felizgatni, hogy egy ilyen toprongyos nőszemély, mint ez a Granger, nem vágyik a társaságomra. Legyen! Nekem se hiányzik ő különösebben, sőt! Kifejezetten örülök, hogy végre elment.

Azzal Piton egy heves mozdulattal a szoba sarkába vágta a kibontatlan dobozt. „Nem is eszem meg a nyomorult csirkéjét! Tartsa meg magának.”

Azt pedig, hogy a hajnali háromkor milyen jóizűen csámcsogott az elutasított ajándék felett Perselus Piton, a gyógyítók talán sose tudták meg, ugyanis reggelre Hermione meglepetésének hűlt helye volt…

Következő fejezet