Hermione ismét fejfájással ébredt, mint az utóbbi napokban oly sokszor. Már az sem érte meglepetésként, hogy nem lát semmit a környezetéből. Lassan talpra állt, és elbotorkált a szobához tartozó fürdőbe, ahol vett egy hideg zuhanyt, amitől egy kicsit tompult a fejét hasogató fájdalom is. Ahhoz képest, hogy mennyire meg volt rémülve a vakság gondolatától, egészen jól boldogult egyedül.

Magára vett egy hálóinget, majd útjára indult a szobában, hogy felfedezzen minden sarkot. Miután végzett, kilépett az ajtón, és vakmerően elindult jobbra. Alig néhány lépés megtétele után meghallotta az egyik ápoló hangját.

- Miss Granger, nem kellene egyedül mászkálnia.

Először dühítette, hogy egy percre sem hagyják békén, de aztán némi gondolkodás után rájött, hogy teljesen igaza van a férfinak. Hisz akár el is tévedhet, és tekintve, hogy itt mindenféle beteget kezelnek, nem célszerű ész nélkül mennie bárhová. Engedelmesen tűrte, hogy visszavezessék a szobájába, majd egy tálca ételt raktak elé.

- Nem keresett senki? – kérdezte reménykedve a nő.

- Nem, várt valakit?

- Igen, Harry Pottert és Ron Weasleyt.

Az ápoló hangosan felnevetett, amit Hermione nem tudott mire vélni.

- Merlint nem várta? – kérdezte az ápoló rosszindulatúan.

- Maga gúnyolódik velem?! – háborodott fel a nő.

A férfinek nem volt ideje válaszolni, mert nyílt az ajtó, és bejött Letrenem.

- Hogy van, kisasszony?

- Éhesen. Meddig voltam eszméletlen?

- Órákig. Attól tartok, rossz híreim vannak – kezdte Letrenem. – A barátait próbáltam utolérni, de az elküldött bagoly visszajött a levéllel, nem tudta kézbesíteni.

Hermione sóhajtott egy nagyot, és elkönyvelte magában, hogy alighanem Harry és Ron bevetésen vannak, ami titkos, és napokat is igénybe vehet.

- Van még valami? – kérdezte rosszat sejtve.

- Nos igen, Miss Granger – sóhajtotta a gyógyító. – Az állapota rohamosan romlik. Ha ilyen gyorsasággal halad a betegsége, nem fogja megérni a hétvégén sem, sajnálom.

Hermionénak a hírre rögtön elment az étvágya, így eltolta maga elől a tálcát, amit az ápoló készségesen el is vett tőle. Kimerülten hanyatlott párnájára, miközben arra gondolt, hogy ennyi volt az élete, már nincs sok hátra.

Vegyes érzések kavarogtak benne: fájdalom, szomorúság és élni akarás, de egyben öröm is, hogy már nem tart sokáig a szenvedése. Kérdések tömkelege suhant át agyán, amelyek mind arról szóltak, hogy miért pont ő. De számít ez, amikor ennyire kevés ideje van hátra?

A gyógyító és az ápoló magára hagyta a szomorkodó nőt, aki az oldalára fordult, és bebújt a takaró oltalma alá, azon gondolkozva, mit csinálhatnak barátai, miért hagyták egyedül éppen most? Nem akar egyedül lenni, nem akar egyedül meghalni…

Mintha kérte volna, valaki bejött a szobába. Fáradtan sóhajtott egyet, majd megfordult a másik oldalára.

- Ki az? – kérdezte, reménykedve, hátha barátai jöttek el hozzá.

- Perselus Piton – jött a megdöbbentő válasz.

- Már csak ez hiányzott – gondolta, majd hangosan hozzátette. – Ha azért jött, hogy jót derüljön rajtam, akár meg is fordulhat, és elmehet!

- Téved, Granger, azért jöttem, hogy elmondjam, miért történik magával mindez – felelte a férfi nemes egyszerűséggel, de Hermione kihallotta hangjából a sértettséget.

- Sajnálom. – Tett egy bocsánatkérő mozdulatot. – Üljön le, ha tud, azt hiszem, van itt egy fotel.

- Köszönöm, inkább állnék.

Hermione vállat vont, majd próbált szembehelyezkedni a férfival, bár csak sejtette, hogy hol lehet. Lelógatta lábát az ágyról, és várta, hogy Piton beszéljen.

- Hallgatom – mondta végül, megelégelve a kínos csöndet.

- Ez egy hosszú történet, Granger – kezdte, - Hermione megítélése szerint - feszengve. – Jobb lesz, ha az egészet a legelején kezdem.

Úgy tűnt, Piton minden erejét összeszedi ahhoz, hogy elmesélje neki, amiért jött.

- A feleségemről akarok elmondani valamit.

- Nem tudtam, hogy házas – kotyogott közbe Hermione. – Sohasem láttam gyűrűt az ujján.

- Csak voltam – felelt Piton. – Mindössze húsz éves voltam, amikor összeházasodtunk a feleségemmel. Akkor már régen hátat akartam fordítani a Sötét Nagyúrnak, de nem akartam magára hagyni Georginát, ezért inkább elvettem. Így utólag belátom, hibát követtem el vele, mert ahelyett, hogy megvédtem volna, Tudjukki célpontjává tettem. Vele zsarolt, őt használta fel, hogy maga mellett tartson – vallotta be vonakodva.

- Miért mondja ezt el nekem? – kérdezett újból a nő, teljességgel értetlenül.

- Hagyja, hogy folytassam. Huszonhárom évvel ezelőtt a Sötét Nagyúr túllőtt a célon; egy olyan átkot használt rajta, amely manapság nagyon sok sötét, kínzó varázslat alapja. Georgina eleinte csak elájult, később rohamai voltak, majd megvakult… a többit gondolom tudja.

- Azt akarja mondani… ez lehetetlen, engem nem átkoztak meg – ellenkezett erőtlenül Hermione, bár sejtette, hogy valószínűleg a férfi felesége is ugyanabban a kórban szenvedhetett, mint most ő.

- Ez csak a történet fele volt, mire a végére érek, érteni fog mindent. – Piton vett egy mély levegőt, majd folytatta. – Dumbledore-hoz fordultam segítségért, aki feltételeket szabott azért cserébe, hogy megmenti a feleségemet a biztos haláltól.

- Feltételeket szabott? – hüledezett Hermione.

- Nem ez a lényeg, hanem az, hogy egyfajta bonyolult varázslattal megmentette Georgina életét.

Hermione reménykedni kezdett, hogy van kiút ebből a szörnyű helyzetből, Piton viszont kíméletlenül folytatta.

- Georgina kómában volt, amikor végrehajtotta rajta a varázslatot, így sohasem tudta meg, mi történt vele, bár így utólag már nem is számít…

- Milyen varázslatot? Mi történt vele? – kérdezte a nő kíváncsian, reménykedve.

- Nos, Dumbledore átformálta egy magzattá, amit – konyhanyelven megfogalmazva – az ön édesanyjának a hasába tettek. Természetesen felhasználták az édesapja vérét is. Alapvetően mégis, maga Georgina Piton – mondta ki egy szuszra a férfi.

- Tessék?! Hogy… ezt nem… képtelenség!

- Úgy gondolom, újra átéli Georgina betegségét, amit végig magában hordozott, de csak most tört felszínre. – fejezte be Piton a megdöbbentő történetet.

Hermione gyomra most kezdett igazán kavarogni. Már tényleg semmit nem értett, ha eddig úgy érezte, tisztán látja a helyzetet, hát nagyot tévedett. Ez olyan lehetetlenül hangzik, és mégis, eddig senki sem állt elő jobb magyarázattal… Ő valaha Piton felesége volt, de ami a legmegdöbbentőbb, hogy a férfi elárulta azt a nőt, akit szeretett, és új életet adott neki, mikor az talán nem is akarta. De neki miért nem mondták ezt el?

- Miért nem mondta el soha senki? – kérdezte ingerülten.

- Egyedül Dumbledore tudta, hogy ki ön, annak ellenére, hogy az egész az én döntésem következménye. Sajnálom, Granger, az én hibám, hogy meg fog halni – mondta a férfi csendesen.

- Tűnjön innen – morogta halkan a nő.

Egy ideig nem hallatszott más, csak a csend, aztán a férfi nagyot sóhajtva lassan kiment a szobából, az ajtót is halkan csukta be maga után.

Hermione éktelenül dühös volt Pitonra, amiért eddig titokban tartotta előtte, de még inkább Dumbledore-ra, aki az egészet véghez vitte. Meg tudta volna fojtani önmagát is, hogy eddig miért nem jött rá… bár, honnan tudhatta volna? Gondolatai egymást kergették, míg bele nem fájdult a feje.

Elindult a fürdőszobába, hogy lehűtse magát, de félúton megtorpant, amikor reszketni kezdett a keze.

- Jaj ne – suttogta elgyötörten.

Nem akart most újabb rohamot, mert sejtette, hogy ez már annak a jele, hogy nemsokára vége az egésznek. Nem akarta, hogy vége legyen, élni akart, csak még egy kicsit, hogy legalább a barátaitól elbúcsúzhasson.

- Ne most, nem akarom, nem akarok még meghalni – motyogta, miközben szemeiből könnyek csordultak ki.

Remegő kézzel kapaszkodott bele a mellette álló szék karfájába, de már az sem mentette meg, lábai nem bírták tovább a súlyát, tehetetlenül esett a hátára, magával rántva a széket is. Teste elviselhetetlenül fájt, izmai megfeszültek, és végre elvesztette az eszméletét.

Egy szobában feküdt, amikor kinyitotta a szemét, de nem látott semmit, csak a jól ismert feketeséget. Egy óvatos, nyirkos kéz hátrasimította homlokából az odatévedt tincseket, majd valaki megcsókolta.

- Nemsokára vége – mondta Hermione halkan, de hangja mélyebb volt, mintha nem is ő beszélne.

- Tudom – suttogta az ismerős férfi bizonytalanul.

Legszívesebben hozzábújt volna, de a kezén kívül semmije sem mozdult, hiába akarta. A férfi, mintha megérezte volna, hogy szüksége van rá, mellé ült az ágyra, és szorosan magához ölelte.

- Maradj itt velem, kérlek. Ne hagyj egyedül – motyogta a férfi ingének puha anyagába.

- Ne félj, itt vagyok. - Közelebb húzta magához, míg végül már tényleg az ölében kötött ki.

Az ismeretlen óvatosan ringatni kezdte, miközben egyre szorosabban szorította magához.

- Vigyázok rád, Georgina, ne félj – hallotta még, mielőtt ujjai remegni kezdtek…

Miután kijött Granger szobájából, megállt az ajtó előtt, ökölbe szorított kézzel, megfeszülő arccal. Dühös volt a nőre, mert nem értette meg, hogy csak feleségén akart segíteni, nem őt akarta bántani. Az ő hibája, de semmi szándékosság nem volt ebben az egészben!

Vett egy mély levegőt, fáradtan megdörzsölte homlokát, majd elindult, de két lépést sem tudott megtenni, amikor csattanás hallatszott a nő szobájából. Gondolkodás nélkül benyitott, és látta a kínok közt vergődő, tehetetlen Grangert a földön.

- Jöjjön valaki – kiáltotta ki a folyosóra.

Két lépéssel a nő mellé ért, letérdelt, és a karjaiba vette a még mindig vonagló Grangert. Óvatos mozdulatokkal az ágyra fektette, majd hátrébb lépett, utat adva a megjelenő Letrenemnek és az ápolóknak.

Várta, hogy a gyógyító mondjon valamit, de az nem szólt semmit, csak varázslatokat végzett a nőn, és Piton jól ismerte mindet - légzéssegítő, mozgássegítő varázslatok voltak.

- Talán még egyszer fel fog ébredni, de a karján kívül nem tudja majd mozgatni semmijét. Az utolsó fázisnál tart, a következő rohamba bele fog halni – mondta Letrenem a holtra vált Pitonnak.

A férfi keze ökölbe szorult, ujjai elfehéredtek, de más jelét nem mutatta érzéseinek, pedig belülről mindene égett, mintha máglyára vetették volna.

- Már nincs sok hátra – gondolta, majd hátat fordított a szobának, és a Roxfort felé indult, hogy a lakosztályában minden dühét kitombolhassa.

Következő fejezet