Letrenem hazazavarta a kimerült Pitont, mondván, hogy nem tehet semmit a kómában fekvő Hermionéért. Nagyon jól tudták mindketten, hogy egyre több idő fog eltelni minden egyes roham után, mire felébred. Pontosan emlékezett arra, hogy Georgina ilyenkor mindig álmodott valami furcsát, de sohasem tudta megmondani, hogy mit, csak az érzésekre emlékezett. Valahol még meg is van az a pergamen, amire leírta, hogy mi történt vele. Ha visszaér a Roxfortba, első dolga lesz, hogy felforgatja a lakosztályát, és megkeresi azt a fecnit.

Miután megérkezett, lezuhanyozott, majd nekiállt kutatni. Pár perc alatt megtalálta azok között a dolgok között, amelyek neki maradtak Georgina után. Ezeket az apró kincseket egy dobozban rejtegette, kutató szemek elől eldugva.

Ahogy leemelte a fémdoboz tetejét, emlékek zúdultak rá, fojtogatva egész lényét. Óvatosan kezébe vett egy hosszú hajtűt, aminek a végén egy tengerzöld pillangó illegette magát. Georgina szerette ezt a kacatot, mindig ezzel tűzte fel hosszú, sötétvörös haját. A következő tárgy egy kicsiny doboz volt, amiben megbújt két gyűrű: Georgina és a saját eljegyzési gyűrűje. „Vigyázz rá” csengtek fülében még most is a nő szavai. Ezt akkor mondta, amikor átadta neki az arany karikát, és ő egy egyszerű varázslattal egybefűzte a kettőt, hogy elválaszthatatlanok legyenek.

Újra a doboz mélyére nyúlt, és végre a kezébe akadt három pergamentekercs. Az első egy egyszerű, hétköznapi levél volt, de a pergamen kerete körbe volt futtatva virággal, az aláírás mellett pedig egy szívecske árválkodott, nyíllal keresztülszúrva. Piton elmosolyodott az emlék hatására.

Hetedéves volt, amikor egy bájitaltanon kapta ezt a levelet. Georgina előtte ült, de egyáltalán nem a bájitalával foglalkozott, így padtársára jutott minden feladat, aki ezt nem is bánta, mert a kétbalkezes leányzó képes lett volna elrontani a legegyszerűbb dolgot is. Piton nem is értette, hogy juthatott be a haladó szintű bájitaltanosok közé. Az óra a vége felé közeledett, amikor Georgina egy pergament csúsztatott Piton orra elé, aki kérdőn nézett az egyre vörösödő lányra. A pergamenen ez állt:

Perselus

Kérlek, szánj meg, és korrepetálj bájitaltanból, mert meg fogok bukni a RAVASZ-on. Ígérem, jó kislány leszek, és tanulok, csak segíts.

G.

Akkor fordult elő vele először, és utoljára, hogy felrobbantotta az üstjét. Itt kezdődött minden, a bájitaltan korrepetálással.

A következő pergament is kitekerte, és olvasni kezdte. Miután néhány sort átfutott, már tudta, hogy ezt kereste. Gyorsan mindent visszapakolt a dobozba - úgy érezte, nem bírna elviselni több emléket -, végül magához vette a pergament, és most már teljes részletességgel elolvasta a ferde sorokat.

1973. július 19. Egy gyönyörű nyári nap

Már úgy írom ezeket a sorokat, hogy nem tudom visszaolvasni. Gyógyítóm, Mr. Letrenem szerint végérvényesen megvakultam és haldoklom. Tudom, botorság leírni egy haldoklónak – aki ráadásul vak is -, bármit, hiszen visszaolvasni nem tudja. Igazából nem is tudom, hogy miért kell leírnom mindezt, de szeretném, ha nyoma maradna ezeknek a dolgoknak, ha másért nem is, de legalább azért, hogyha más is hasonló betegségben szenved, ez az írás segítsen neki.
Az egész egy átlagos napon kezdődött, amikor reggel felébredtem, és megszédültem, amit nem tartottam túl fontosnak, hiszen bárkivel előfordulhat ilyesmi. Később a nap folyamán elájultam a munkahelyemen, de ott az orvos csak felírt egy receptet, és kiadta, hogy keressek fel egy patikát. Persze bolond lettem volna, hiszen kedvesem Bájital Mester, így amikor Perselus megfőzött nekem egy bájitalt, majd pihenni küldött, teljesen megnyugodtam, hogy a szakértőkre bíztam magam. Néhány órával később arra ébredtem, hogy reszketek a takaró alatt, és egyre jobban fázom, holott a nap is rám sütött. A reszketés teljesen elfajult, izmaim játszottak velem, és dobáltak, mint egy rongybabát, míg végül el nem lepett a sötétség.
Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, csak halvány érzések voltak bennem, mintha valaki meg akart volna nyugtatni.
Még aznap befeküdtem a Szent Mungóba, kedvesem tanácsára. Perselus aggódón követett engem, vigyázva minden lépésemet.
Egy gyógyítót rendeltek ki hozzám, Vial Letrenemet. Ellátott néhány bájitallal, és elmondta, hogy rutinból bent fognak tartani egy napig, hogy megfigyeljenek.
A másnapom egy újabb rohammal kezdődött, és egy újabb furcsa álommal:
feküdtem egy ágyon összetekeredve, mint egy csecsemő az anyaméhben. Halkan nyílt az ajtó, valakinek a lépteit hallottam, és rögtön felismertem Perselust, de mégsem mozdultam. Ő közelebb jött, majd elrendezte kócos fürjeim, és simogatni kezdte a hátam, míg sírni nem kezdtem.
Mindez egy pillanatnak tűnt, de később megtudtam, hogy több mint egy órán keresztül kómában voltam, ami teljesen meglepett, hiszen az, hogy elájulok, vagy eszméletemet vesztem egy órára, még előfordulhat, de hogy egyenesen kómába essek, és mindezt csupán egy órára… elképesztő, és persze lesújtó volt. Mr. Letrenemnek fogalma sincs, hogy mi bajom lehet, és nekem is csak sejtéseim vannak a betegségemet illetően. Bár nem tudom, mennyire számít, de leírom, hogy néhány napja szabadultam ki Tudjukki fogságából, aki kísérletezett rajtam.
Mondhatnád te, aki olvasod ezeket a sorokat, hogy az előbb írtam, hogy egy átlagos napon kezdődött minden, holott ez nem volt átlagos nap. Nos, igen, bárkinek átlagon feletti lett volna, de nekem nem, hiszen nem először történt már velem mindez. Mondhatni hozzá szoktam ahhoz, hogy elfog, rajtam teszteli a varázslatait, aztán hagy megmenekülni. Ha igazán a halálomat akarná, már régen halott lennék. Csak Perselust akarja próbára tenni, érzem, tudom. Addig életben hagy, míg ő hűséges, de most elronthatott valamit, mert rövid időn belül meghalok. Kedvesem Tudjukki legnagyobb ellenségéhez fordult segítségért, és bár ő sem tud mást nyújtani, mint átmeneti megoldást, Perselus a hűségét adta életemért cserébe. Talán jobb is így, hogy meghalok, legalább megváltom őt a szenvedésektől…

Piton összehajtotta a pergament, képtelen volt tovább olvasni a kínzó sorokat. Megváltotta őt, de milyen áron? Georgina mindig is ezt akarta, mintha ő tehetne arról, hogy valaha oly bolond volt, hogy belépett a halálfalók közé.

A férfi félrerakta az írást, és elindult az igazgatóhoz, hogy beszéljen vele. Bár fogalma sem volt, hogy mit mondhatna neki, mégis társaságra vágyott. Még akkor is, ha az olyan, amilyen.

Néhány perccel később már Dumbledore előtt ült egy puha karosszékben, remegő gyomorral, idegesen. Kezeit az ölében nyugtatta, ujjaival ideges dallamot játszott a lábán. Egyedül az igazgató előtt merte így elengedni magát, hogy akárcsak ennyire is, de látszódjék idegessége.

- Jól sejtem, azt fontolgatod, hogy elmondod neki? – kérdezte az idős mágus, bánatosan csillogó szemekkel.

- Úgy gondolom, joga van tudni az igazságot – válaszolta a férfi a lehető legnagyobb nyugalmat erőltetve magára.

- Úgy gondolod… - ismételte az igazgató, mintha nem értette volna tisztán, vagy azt fontolgatná, hogy hogyan mondjon ellent neki.

Pitonnal soha nem fordult elő az elmúlt huszonhárom évben, hogy megbeszéljen valamit Dumbledore-ral, amiben nem teljesen biztos, de most nem tudta, jót tenne-e azzal, ha mindent bevallana Grangernek.

- Merlinre Albus, haldoklik! Az lenne a legkevesebb, hogy elmondom neki, miért történik vele mindez.

- Akkor is így gondolnád, ha nem Georgináról lenne szó? – kérdezte Dumbledore, immár maga előtt összefont ujjai mögül.

Piton nagyon jól tudta, hogy mire megy ki a játék, és teljesen igaza volt az igazgatónak. Addig jobb Grangernek, míg nem tudja, miért történik vele mindez, és neki mi köze van ehhez az egészhez. Lelke mélyén tudta, hogy soha nem hozhatja vissza a múltat, mégis fájt, hogy még csak nem is tudja, nem is tudhatja.

Mocskos kis titkok ezek. Mindenkinek megvan a sajátja, neki is itt van ez, amiről akkor sem beszélne senkinek, ha Cruciatusszal kínoznák. Mert ez csak az övé, senki másé, még Dumbledore sem tekinti sajátjának, hiszen neki is megvannak a saját rejtélyei.

Az ő titka, az ő problémája, tehát neki kell megoldania.

- Nagyon jól tudod, hogy nem tennék egy lépést se, ha csak Grangerről lenne szó – válaszolt végül a feltett kérdésre, amire az igazgató ugyan nem várt választ, de tudta, hogy most az ő kezében van a döntés. – Elmondom neki, bármit gondolsz.

- Nézd, Perselus, bizonyos ígéretek nem évülnek el, még huszonhárom évvel később sem.

- Ha ezzel arra próbálsz célozni, hogy ígéretet tettem, hogy nem keresem Georginát, akkor közlöm veled, hogy pont te voltál az, aki elmondta nekem, hogy ki az! – dühöngött.

Képtelen volt megérteni, mit árthat azzal, ha elmondja az igazat Grangernek. Bár szíve mélyén nagyon jól tudta, hogy csak a saját önös érdekei vezetik, és mindez nem fog segíteni a nőnek, inkább csak kihozza a sodrából.

- Perselus, pont neked magyarázzam, hogy Granger nem Georgina? Senkinek sem teszel jót, ha elmondod neki. Saját magaddal hiteted el, hogy megmentheted, vagy megkönnyítheted a helyzetét, de csak összezavarod, és a halálba hajszolod!

- Pont úgy mondod, mintha nem csak napjai lennének hátra – morgott.

- Ne légy ennyire önző, ne akard kisajátítani. Georginát megmenthetted, adhattál neki huszonhárom évet, Hermionét már nem tudod.

- Én csak… azt akartam, hogy tudja – felelte Piton csendesen.

- Tudom, Perselus – nyugtatta a mágus. – Tudom, hogy nehéz most neked, és tudom, hogy vele szeretnél lenni a hátralévő napokban, de meg kell, hogy értsd, Hermione már nem Georgina. Soha nem is volt olyan, mint a feleséged volt. Ők két különböző ember, még akkor is, ha ugyanazok voltak valaha.

A férfi a kezébe temette az arcát, és elmerült a gondolataiban. Soha senkinek nem engedte meg, hogy lássa gyengeségét, csak Albusnak, aki nagyon jól tudta, mi megy most végbe benne. Vagy csak sejti, de legalább megérti, és nem fordít hátat a problémáinak. Egy nyugtató kezet érzett a vállán, majd belenézett azokba a mindent tudó kék szemekbe, és megértette, hogy az igazgató most is neki akar jót, mint mindig. Belátta, hogy hosszú távon jobb lenne, ha elkerülné Grangert.

De engedi a lelkiismerete, hogy elengedje a nőt egy szó nélkül? Engedi azt, hogy úgy viselkedjen, mintha soha nem is tartozott volna hozzá? Nem! Ha önzőség a részéről, akkor is elmondja az igazságot!

- Sajnálom, Albus. Ennyivel tartozom Georginának, és tartozom ugyanennyivel Grangernek is – mondta, miközben felállt a bársonyszékből, és öles léptekkel elindult kifelé, hogy még véletlenül se állíthassa meg az igazgató.

- Perselus! – kiáltott még utána Dumbledore, de már ez sem állította meg.

A lakosztályában felöltözött, majd elindult a Szent Mungóba, hogy beszéljen Letrenemmel. Mikor találkozott a gyógyítóval, a lehető legrosszabb híreket kapta.

- Sajnálom, legkorábban holnap reggel fog felébredni. Úgy tűnik, nagyon súlyosak a rohamai, és attól tartok, ha ilyen ütemben romlik az állapota, nem fogja megérni a hétvégét sem – mondta a köpcös gyógyító szomorúan. – Néhány bájitallal könnyebbé tehetjük a napjait, de vészesen fogy az ideje, túl gyorsan peregnek a szemek abban a bizonyos homokórában.

Piton rezzenéstelenül hallgatta végig Letrenemet, bár úgy érezte, ordítani tudna. Lábai össze akartak csuklani alatta, tomboló bűntudata felszínre készült törni, mint egy démon, amit évekig tartott fogva a lelke mélyén.

Miután a gyógyító magára hagyta, besétált Hermionéhoz, és nézte a nyugodt arcot, ami semmi érzelemről nem árulkodott - se szomorúságról, se bánatról, de örömről, vagy vidámságról sem. Semmiről sem.

Önkéntelenül is összehasonlította emlékeiben élő feleségét az előtte fekvő nővel, és bár csak halvány hasonlóságokat tudott felfedezni, úgy érezte, Georgina haldoklik a szeme előtt. Georgina Merhner és Hermione Granger egyszerre.

Ahogy ezt végiggondolta, szöget ütött valami a fejébe. Felkapott egy pergament, és leírta egymás alá a két nevet, és az azonos betűket bekarikázta. Legnagyobb meglepetésére ezek száma pontosan egyezett.

Végig itt volt a szeme előtt a megoldás, még nyomot is hagyott neki Albus, csak ő azt hitte, ennél azért agyafúrtabb az igazgató…

Mélyet sóhajtott az éjszaka csöndjében, majd hátat fordított a sápadt nőnek, egy mozdulattal a szeméttároló dobozba röpítette a kezében tartott fecnit, és halk léptekkel távozott.

Következő fejezet