Alig merte kinyitni a szemét, annyira fájt a feje. Félt tőle, hogy a legkevesebb fény, vagy rikító szín is elég lenne ahhoz, hogy koponyája széthasadjon. Félig leeresztett szemhéja mögül figyelte a külvilágot; a hófehér takarót, a vaskeretes ágyat, majd a tőle nem messze ücsörgő barátait, akik éppen egymással beszélgettek.

- Sziasztok – köszöntötte őket elgyötört hangon.

Mindketten azonnal felpattantak és az ágya szélére telepedtek.

- Szia – suttogták kórusban, majd Harry kisimította homlokából kósza tincseit.

- Mi történt velem?

- Elájultál az egyik étteremben, a mosdóban. Kivel vacsoráztál? Az a szemét rögtön lelépett, amikor megérkeztek a gyógyítók – puffogott Ron.

Hermione elgondolkozva ráncolta össze a homlokát, úgy próbált visszaemlékezni arra, hogy pontosan mi történt.

- Say Seltonnal vacsoráztam volna, de úgy tűnik, nem jutottam el odáig.

Harry lemondóan megcsóválta a fejét.

- Az az idióta úgy otthagyott, mintha mi sem történt volna. Egy nő viszont bekísért teljesen idáig, de fogalmam sincs, ki lehetett. Inkább vele kellett volna randiznod – nevetett fel idegesen.

- Nagyon vicces – duzzogott Hermione, és letörte a tudat, hogy Selton sem lesz az ő nagy szerelme. – Mit mondtak a gyógyítók, mi a bajom?

- Csak annyit, hogy kimerült vagy. Most is aludnod kellene, ahelyett, hogy a mi hülyeségeinket hallgatod, úgyhogy megyünk is. Vigyázz magadra, rendben?

A fiúk gyorsan elköszöntek, és már kint is voltak a folyosón, de felváltotta őket a Hermione mellé kirendelt gyógyító. A férfi fiatalosnak tűnt ugyan, de nem hazudtolta meg korát, amely szerint a hatvanas évei végén, a hetvenes évei elején járhatott. Halántékán őszültek a tincsek, és itt-ott beszínezték, tarkává tették egyébként szőke haját. A középmagas, köpcös férfi a lány fölé hajolt.

- Hogy érzi magát Miss Granger? – jött az első kérdés, ami inkább hivatalosnak hangzott, mint őszintének.

- Fáj a fejem, de egyébként jól vagyok.

- Értem. Küldök magának néhány bájitalt, amitől jobban lesz.

- Köszönöm. Megkérdezhetem, hogy hány óra van?

- Este tíz.

- Szombat? – nézett a férfira értetlenül.

- Péntek.

- Ja, akkor jó. Mikor mehetek haza? – kérdezte a legártatlanabb arckifejezéssel.

- Ha jobban lesz, illetve, ha megfelelően kipihente magát.

- Szuper – fanyalgott.

Miután a férfi elhagyta a szobát, Hermione pillanatok alatt elaludt, hogy pár perc múlva felébressze egy ápoló, hogy hozta a bájitalokat. Gyorsan megitta őket, de már nem tudott visszaaludni a hasogató fejfájástól, így inkább nézegette a kint ragyogó Holdat, és azon merengett, neki miért jutnak folyton ilyen idétlen pasik, mint Selton. Egy órányi forgolódás után végül mégis elnyomta az álom.

Másnap reggel fáradtan ébredt, de ez számára már megszokott jelenség volt, hiszen nem állt jó alvó hírében, ráadásul most még az is rásegített, hogy kényelmetlen, hol kemény, hol kifeküdt ágyat szeparáltak számára. Általában jellemző volt rá, hogy minél rosszabbul aludt, ébredés után annál nyűgösebb, kezelhetetlenebb volt. Mivel a gyógyító korán reggel elhalmozta különféle, érdekesebbnél érdekesebb kérdésekkel, így a hangulata egyre tovább romlott, pedig egy idő után úgy érezte, ennél jobban nem lehetne lehangolni. Mégis, azzal a kijelentéssel, hogy még egy napot bent tartják, teljesen elvették minden életkedvét.

Délelőtt kezdődtek a vizsgálatok, és Hermione már akkor teljesen kikészült tőlük, amikor megitattak vele legalább ötféle bájitalt. Úgy érezte magát, mint akin kísérleteznek, és nem úgy, mint akit gyógyítani próbálnak. Már legalább tizenöt bájitalt nyomtak le a torkán, és máris egy újabbat adtak a kezébe, de ő már a hányingerrel küzdött. Megkérte a gyógyítót, hogy legalább egy kicsit hagyják pihenni - nem sok sikerrel -, a férfi erősködött, hogy nyelje le még azt is.

Hermione a szájához emelte a fiolát, de ujjai remegni kezdtek, így mielőtt megihatta volna, kilötyögtette a felét.

- Francba – káromkodott, mikor rájött, hogy megint elájulni készül. Rémületére a remegés most sokkal tovább tartott, majd mikor már egész teste reszketni kezdett, teljesen pánikba esett.

Az egyik ápoló lefogta, míg a másik megpróbált valami ocsmányzöld bájitalt lenyomni a torkán, de Hermione reszketése rángássá fajult, míg végül minden izma megfeszült, és a vonaglás ugyan abbamaradt, de a fájdalom elől az eszméletvesztésbe menekült…

Mintha álmot látna, minden elsötétült előtte, de minden érzékszerve ezerszeresen reagált az őt ért hatásokra - a szeme kivételével. Teljes sötétség vette körül. Pár pillanat kellett, mire rájött, hogy éjszaka lehet.

Egy puha ágyon ült, ami kísértetiesen emlékeztette őt a kórházi ágyra. Valaki megérintette a kezét, és ő hálásan ráfonta ujjait a kapaszkodóul szolgáló, puha bőrű, mégis erős karra. Az illető mellkasára tette a másik kezét, és hallhatta, kitapinthatta annak heves szívverését, kapkodó légzését, szinte érezte zaklatottságát. A valaki átölelte, és magához szorította. Hermione érezte a bőréből áradó, határozott, férfias illatot, ami olyannyira ismerős volt, de még csak nem is sejtette, ki lehet a különös vendég.

Keze tétován megindult arca felé, mintha tudná, ki áll előtte. Ujjai megérintették a nyirkos bőrt, és ekkor tudatosult benne, hogy az előtte álló férfi sír. Letörölte könnyeit hideg ujjaival, de azok pillanatok alatt újra eláztatták arcát.

- Ne sírj – suttogta neki, majd megölelte. – Minden rendben lesz…

Egy pillanat múlva már elúsztak a hangok, érzések, és újra a Szent Mungó kórtermében találta magát. Szemeit óvatosan kinyitotta, de semmit sem látott, csak a sötétséget maga körül.

- Hogy érzi magát kisasszony? – hallotta gyógyítója hangját.

- Miért van itt ilyen sötét? – kérdezte meg az első dolgot, ami eszébe jutott.

- Nincs sötét. Lumos! - Hermione semmit nem látott, még a pálca fényét sem, így kezdett egyre jobban aggódni.

- Ugye nem vakultam meg? – Hiába forgatta a szemét, semmit sem látott, még csak halvány fényeket sem.

- Attól tartok kisasszony, hogy teljesen elvesztette a látását, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy visszaszerezzük – hallotta a szörnyű diagnózist.

Hermionén teljesen eluralkodott a pánik. Ez teljesen úgy hangzott, mintha örökre így kellene élnie, és nem lenne megoldás.

- Mondja azt, hogy csak egy kis szérum kell hozzá, és rendbe jön – mondta szinte könyörögve a lány.

- Sajnálom, kisasszony – felelt csendesen a gyógyító. – Egyszer találkoztam egy ugyanilyen betegséggel… és sajnos nem látok sok reményt arra, hogy meggyógyítsuk a látását.

Hermione könnyeivel küzdve meredt a plafonra, de mivel a feketeségen kívül nem láthatott semmit, így csak nyitott szemmel várta, hogy egyszer megpillanthassa a hófehér mennyezetet, bármennyire is tudta, hogy ez nem lehetséges. Lassan besötétedett körülötte, és ő ezt csak a hűvösödő levegőből érezte.
Mikor már kezdett zsibbadni a háta a kimerevedett pozíciótól, oldalára fordult, és olyan kicsire kuporodott össze, amennyire csak tudott. Ölelően maga köré fonta karjait, térdeit az arcához húzta, és elmerült a teljes önsajnálatban.

- Mi lesz velem ezután? Hogy fogok így élni? - Ilyen és ehhez hasonló gondolatok tömkelege futott át az agyán, de egyikre sem tudta a választ.

Fáradtan lehunyta szemeit, és megpróbált elaludni, de a lelkét nyomó súlyok nem hagyták nyugodni, és ébren tartották. Sehogy sem talált válaszokat a kérdéseire, de azzal nyugtatta magát, hogy mindenre van megoldás, biztosan erre is lesz. Ha pedig vak marad, megbirkózik a helyzettel, hiszen annyi mindenen keresztülment már, és annyi mindenen túltette már magát…

- Ez sem fog ki rajtam! – határozta el, de saját magának is nehezen vallotta be, időre lenne szüksége ahhoz, hogy el tudja fogadja ezt az új helyzetet.

Halkan nyílt a szoba ajtaja, majd léptek hallatszottak, de Hermione meg sem mozdult. Felesleges lett volna, hiszen úgysem látja, ki jött be. Az illető az ágya mellé ért, de nem szólalt meg, csupán hátrasimította hajfürjeit, és leült mellé. A lány egy darabig nem törődött vele, hiszen senkire sem volt szüksége, csak magányra, de a vendége továbbra sem szólalt meg, csak nyugtatóan simogatni kezdte a hátát.

Hermione szemei lassan megteltek könnyekkel, és túlnehezülve csordultak ki pillái közül, hordozva magukkal valami súlyt, amitől a lány megszabadult; könnyebbnek érezve magát. Néhány perc alatt álomba sírta magát.

Következő fejezet