Hermione vidáman, mosolyogva sétált Londonban egy napsütötte nyári reggelen. Hajába bele-beletúrt a szél, összeborzolva az amúgy is kusza tincseit.

A lassan huszonhárom éves nő élete nem volt felhőtlenül boldog, mégis mindig igyekezett pozitívan gondolkozni, és a dolgok szép oldalát meglátni. A Roxfort elvégzése után bűbáj-, átok- és rontáskutatóként tanult tovább, mígnem két évvel ezelőtt munkába nem állt egy laborban, ahol a varázslatok eredetét, történetét és fejleszthetőségét tanulmányozták.

Ez a reggel sem bizonyult sokkal különbnek a többinél, csupán a máskor esős időt felváltotta a szikrázó napsütés és a finoman lengedező szellő. Hermione úgy érezte, kicsattan a boldogságtól, és még a Nap is csak neki süt.

Tegnap délután végre elhívta vacsorázni az általa kiszemelt munkatársa: már meg is beszéltek egy időpontot, amikor érte jön a lakására. A nővel madarat lehetett volna fogatni. Valahogy hiányoztak az életéből a férfiak, annak ellenére, hogy két hímnemű baráttal áldotta meg az ég. Neki azonban más szempontból hiányzott egy férfi közelsége: szerelemre lett volna szüksége. Selton, a sármos, jóképű, facér férfi jó választásnak bizonyult, de Hermione tudta, hogy nem hamarkodhatja el, hiszen már néhányszor megjárta.

Az első csalódás egy bizonyos Crane nevű úriember képében jelent meg. Az izgatóan titokzatos figura olyan hirtelen bukkant fel az életében, mint egy hurrikán, ám ugyanolyan gyorsan el is tűnt, mondhatni angolosan távozott. Hónapokig képtelen volt kigyógyulni a férfi okozta sokkból.

A második ettől érdekesebb, fájóbb emlék volt a nő számára. Stontor egy távoli városban élt, ahova az élete, munkája kötötte. Ritkán találkoztak, ám annál többet hitegette Hermionét, aki végül megunta a macska-egér játékot, és sok átsírt éjszaka után továbbállt a reménytelen szerelemből.

Nem hagyta, hogy ezután - akár csak egyszer is - előforduljon vele ugyanez, ezért inkább eleve elküldte a link alakokat, vagy nem hagyta magához közel kerülni azt, akiben a megbízhatatlanság halvány jelét sejtette. Néha el-elcsábult, mégis hősiesen küzdött a szerelem nevezetű eget rengetően ostoba érzés ellen, ami olyannyira hiányzott az életéből. Bármit megadott volna érte, mégis buta dolognak tartotta, mert csak kolonc volt a nyakán, amitől később, amikor az fájó teherré vált, nem tudott megszabadulni. Mintha betegség ellen küzdene, megelőzte a bajt; mindig.

De egyszer fel kell adni, még ha fáj is, meg kell próbálni, hiszen a boldogság sohasem állandó. Hosszú idő után eldöntötte, hogy Seltonnak ad egy esélyt, talán ő lesz élete nagy szerelme. Hiú ábránd, de ha sohasem próbálja meg, akkor elveszett.

Szerelem. Furcsa szó. Talán csak bebeszéli magának, hogy Seltonra van szüksége, hiszen már olyan régen hiányzik valaki az életéből, és ő volt az első, akibe a „nagy áttörés” után belebotlott.

- Nem! – hessegette el a gondolatot. Selton kedves és okos ember. Jóképű, sármos, kissé ugyan pipogya alkat, de ez a legkevesebb…

- Ez lenne a szerelem? – gondolkozott el kétkedőn, majd önmagát meghazudtolva adott választ önnön kérdésére. – Sohasem lehet tudni!

Erőt vett magán, és mosolyogva lépett be munkahelyére, ahol a vigyorgó portásvarázsló fogadta. A köpcös alkatú, mindig kedélyes Ralf bácsi méltán lopta be magát az itt dolgozó emberek szívébe. Hermione kérdés nélkül átadta pálcáját, táskáját és kabátját az idős mágusnak, aki széles mosolygás közepette elvette azokat tőle.

- Hogy vagyunk ma, kedveském? – kérdezte a férfi a szintén mosolygó nőtől, miközben rutinosan átvizsgálta néhány bűbájjal a holmiját. – Látom, kipirult ma reggelre, csak nem valami úriember van a láthatáron? – kuncogott. – De persze semmi közöm hozzá, mindenesetre örülök, hogy végre mosolyogni látom!

- Ralf, maga vén lókötő, le tudnék én tagadni maga előtt bármit is? – nevetett Hermione.

- Ki a szerencsés? – csillant fel az öregúr szeme. – Csak nem az a szőke, kedves úr a másodikról. Mr. Selton?

Hermione megcsóválta a fejét.

- Maga mindentudó – válaszolta, majd miután visszakapta az átvizsgálásra átadott dolgait, halvány mosollyal a szája szélén, vidáman távozott.

A személyzetnek fenntartott lift felé vette az irányt; egy ügyes bűbájjal magához hívta azt, majd beszállt a szűk felvonóba. Amint az egy rántással elindult, a nő egy pillanatra megszédült, és szeme előtt összemosódott a világ, de betudta a lift emelkedésének hatásaként.

Amint felért a negyedik emeletre, bepakolt aprócska szekrényébe, magára vette szokásos hosszú ujjú, vékony anyagú, keményre vasalt, fehér talárját, majd egy gyors bűbájjal bezárta gardróbját, és elindult a laborjába, ahol már várt rá egy sereg újonc, akik közül neki kellett kiválasztania a majdani munkatársát, és még néhány itt dolgozó személyt.

Hermione átfutotta a jelentkezők kartonjait, és arra a megállapításra jutott, hogy a színkiváló emberek közül nehéz lesz kiválasztani a megfelelő személyeket. Csupán a híresen jó női megérzéseire, és az emberismeretére támaszkodhat. Mielőtt a laborhoz ért volna, haját szoros kontyba fogta, begombolta nyitott talárját, majd belépett a nála nem sokkal fiatalabb emberekkel zsúfolt apró helyiségbe.

- Üdvözlök mindenkit, Hermione Granger vagyok – kezdte kétszer magabiztosabban, mint ahogy érezte magát. – Az én feladatom eldönteni, hogy önök közül ki fog itt dolgozni, tehát jöjjenek utánam, megírunk egy tesztet.

Kisereglettek a folyosóra, és a nő nyomában egy nagyobb terembe mentek. Hermione kioszotta a feladatlapokat, majd öt percet adott azok megoldására.

Miután mindenkitől beszedte a kitöltött kérdőívet, átnézte azokat, majd a félénk felvételizők felé fordult.

- Miss Edward, Mr. Ruben, Mrs. Metell és Mr. Huxley köszönöm, hogy itt voltak, de sajnos nem nyertek felvételt.

A négy említett fiatal letörten hagyta el a labort, majd Hermione az itt maradt tízfős társaság felé fordult. Már hónapokkal ezelőtt kitalálta a feladatokat, melyek a csoprtra vártak. Mire minden próbán átmentek, öt ember maradt, de neki csupáncsak háromra volt szüksége. Hirtelen fogalma sem volt, hogy mivel választhatná ki a megfelelő embereket, ezért kérdésekkel kezdte bombázni őket, és minden helyes válasz egy pontot ért. Végül, aki leginkább lemaradt, attól köszönt el.

Mire végzett, lassan lejárt a munkaideje is, úgyhogy leadta a három felvett egyén kartonját morcos főnőkének, majd távozni készült. Már épp a kilincsen volt a keze, amikor elhomályosult előtte a világ, végül minden teljesen elsötétült, és ő zuhanni kezdett a padló felé. Egy pillanatra semmit nem fogott fel a külvilágból, csupán furcsa hangokat hallott, amiket nem csak hogy nem értett, de még az eredetüket sem ismerte fel.

Aztán minden kitisztult, és élesen látta a fölé hajoló, aggódó főnökét.

- Jól van, Granger? – rántotta talpra a nő.

- Igen, csak elszédültem.

- Elég sápadt, biztos, hogy minden rendben?

- Azt hiszem – válaszolta nem túl magabiztosan.

- Menjen el orvoshoz – tanácsolta.

- Rendben – felelte Hermione, majd otthagyta főnökét.

Mielőtt hazament volna, ellátogatott a Szent Mungóba, ahol elmondta panaszait a recepciós boszorkánynak, aki átirányította őt az egyik gyógyítóhoz. Miután újra elsorolta panaszait, tüneteit az orvos felállította azt a diagnózist, amit várt: kimerültség. A szakértő néhány nap pihenést javasolt számára, de Hermione a ma esti randevújára gondolva rájött, hogy szóba se jöhet a pihenés, ha egyszer férfi van a láthatáron. Erre a gyógyító fáradtan felsóhajtott, felírt neki egy bonyolult receptet, kezébe nyomta, és elbocsátotta.

A lány végigjárta az összes varázspatikát a városban, de egyik sem tartott készleten ilyen fajta bájitalt, mindenhol csak azt javasolták, hogy keressen fel egy Bájital Mestert.

Hermione csak legyintett, és másnapra halasztotta efféle teendőit. Miután hazaért, egy óra alatt elkészült, és már mehetett is ki Seltonhoz, aki a lakása előtt várta vasalt, fekete talárban. Jól megnézte a férfit, de nem talált rajta különösebb kifogásolnivalót, így halványan rámosolygott, majd belekarolt, és teljesen rábízta magát.

A melegséget árasztó Nap lassan lebukott, és átadta helyét ezernyi pajkosan fénylő csillagnak, amelyek töretlenül ragyogtak a felhőtlen égbolton, a gömbölyödő hasú Hold társaságában. Hermione csendesen sétált a halkan magyarázó Selton mellett, akiről máris rengeteg dolgot megtudott.

Elsősorban azt, hogy Selton roppant félénk, tartózkodó, de őszinte férfi. A Roxfortban a Teszlek Süveg a Hugrabug házba osztotta. Megtudta, hogy mennyire szeret kviddicsmeccseket és edzéseket nézni, majd azt is, hogy melyik a kedvenc vendéglője, miután megérkeztek a kiszemelt helyre.

Kívülről nem túl feltűnő, mugliriasztó étteremmel találta szembe magát, de kellemes csalódás érte, miután beléptek, hiszen a tágas helyiségnek volt valami arisztokratikus vonása, mégis melegséget árasztottak a bútorok, falak színei. Hermione első látásra beleszeretett a helybe, és rögtön megértette, hogy mit szeret rajta Selton annyira. Alig pár asztal volt foglalt, csendes dallam szólt valahonnan – belengve az egész helyiséget hangulatával -, és világítás is éppen csak annyi volt, hogy minden asztalnál láthassák egymást az ott ülők, de egy másik asztaltól már ne lehessen átlátni.

Selton illedelmesen kihúzta Hermionénak a széket, és betolta alatta, amikor leült. A nő elkönyvelte magában, hogy egyel több pontot írhat kollégája javára kifogástalan illemtudásáért. Percekig beszélgettek, hogy ki mit rendeljen, végül a nő kezdett magáról mesélni.

- Tanulmányaimat én is a Roxfortban kezdtem, a Griffendélhez tartoztam, ezt gondolom, tudod. Sohasem tartottam magam bátornak, inkább okosnak, de Harry mellett megtanultam, hogy néha az ész semmit sem ér, ha nem merünk cselekedni. Harry és Ron diákkori jóbarátaim, mai napig tartom velük a kapcsolatot – mesélte, miközben ujjai között egy vörösborral teli poharat forgatott, bámulva annak fényeit. – A R.A.V.A.Sz. után tovább képeztem magam, és itt kötöttem ki a cégnél, ahol segédkutatóként dolgoztam, később pedig főállású tudományis lettem, ami sok pénzzel, sok stresszel és persze végtelen türelemmel jár. Szeretem a munkámat, azt hiszem soha nem is tudnám csak a pénzért csinálni.

Néhány pillanatra elmerengett, majd Selton csokoládébarna szemébe nézett, és halványan elmosolyodott zavarában.

- De gondolom nem azért hívtál el vacsorázni, hogy a munkámról beszéljünk.

- Jól gondolod, inkább mesélj magadról egy kicsit – unszolta a férfi.

- Mire vagy kíváncsi?

- Például arra, hogy mit szeretsz csinálni szabadidődben.

Mily ártatlan kérdés, mégis gúnyos mosolyt csalt Hermione arcára.

- Dolgozni – vágta rá a nő. – Mielőtt kinevetnél, elmondom, hogy nincs túl nagy ismeretségi köröm, így nem járok társaságba, randevúkra, szinte sehova, legfeljebb néha a barátaimmal mozdulok ki. Így a szabadidőmben is dolgozni szoktam, leginkább a munkámhoz tartozó könyveket olvasni. Persze a kikapcsolódás az más kérdés.

- Hogy szoktál kikapcsolódni? – jött az újabb ártatlan kérdés.

- Leginkább alvással – nevetett Hermione. – De nagyon szeretek kirándulni és úszni.

- Lenne kedved eljönni velem egy hétvégén túrázni? – kérdezte Selton egy felettébb bárgyú mosoly kíséretében.

- Attól függ, melyik hétvégén – válaszolta a nő. – Mostanában be vagyok táblázva, de nyár végén szívesen kimozdulnék veled.

- Rendben, akkor megszervezem, ha nincs ellenedre.

- Nem, nincs, nyugodtan – legyintett Hermione.

Hirtelen úgy érezte, egyedül akar maradni, így egy szabadkozó mosoly kíséretében kiosont a mosdóba, majd szembenézett borongós hangulatú önmagával.

- Most meg mi a fene bajom van? – kérdezte hangosan a tükörtől, aki ugyan nem válaszolt, de az egyik ajtó kinyílt a sok közül, és megjelent egy szolidan öltözött hölgy.

- Nem hinném, hogy a tükör erre megfelelő választ tudna adni – mosolygott rá a kreolbőrű, hullámos hajú, karcsú szépség.

- Tudom – fújt Hermione, majd fáradtan megdörzsölte halántékát, és elnyomott egy ásítást.

- Pasi? – kérdezett rá szemérmetlenül az idegen, mire Hermione bólintott. – Úgy látom te sem vagy szerencsés.

Már éppen készült volna válaszolni, amikor karjai és lábai remegni kezdtek, majd viharos sebességgel reszketni, végül rángani. Szeme előtt összefolyt a világ, térdre zuhant, majd kezeivel próbált megtámaszkodni, amíg el nem nyelte a sötétség.

Nem látott semmit, csak hallott és érzett. Egy hozzásimuló test melegét, arcát cirógató, nyugtató ujjakat, hevesen doboló szívet, zilált, zaklatott lélegzést… aztán csend.

Következő fejezet