8. Áttörés

Az első kedvező jelek január környékén mutatkoztak. Egy roxmortsi hétvégén Hermionétól egy régebbi ismerőse félénken megkérdezte, nincs-e kedve az asztalához ülni a Három Seprűben. A lány zavartan igent mondott, és egy idő után azt vette észre, hogy egyre többen veszik körül, és ha óvatosan is, de bevonják a társalgásba.

Próbált ellenállni a csábításnak, de olyan magányos volt, hogy önkéntelenül megbocsátott mindenkinek. Tüskék ugyan maradtak a szívében bőven, de lelke mélyén mégis boldog volt, hogy visszafogadják. Csak néha, ha éjszaka felébredt egy zavaros álmából, nyilallt belé a felismerés, hogy gyenge, aki feladta az elveit és a büszkeségét néhány jó szóért. Ilyenkor megvetette magát, mégis olyan jó volt nem egyedül görnyedezni a tankönyvek felett, vagy néha megvitatni a napi híreket a Nagyteremben.

Az álomvilág mégis csak két hétig tartott. Ekkor döbbent rá először, hogy voltaképpen nem is változott olyan sok minden. Harry és Ron hozzászóltak ugyan, de semmi sem maradt meg a régi bizalomból, megértésből, úgy viselkedtek, mintha idegenek lennének.

Egy hét után a többi volt barátja is merészebbé vált. Mikor látták rajta, hogy úgy örül a jó szónak, mint az éhező egy falat kenyérnek, kezdték elvetni a sulykot. Először csak egy-két ártatlan megjegyzést tettek. Ezek még Hermionét sem zavarták annyira, hogy megsértődjön. Maga is nevetgélt, ha hallotta ezeket a mondatokat, hisz ez csak egy kis baráti viccelődés, nem?

A háborút ekkor még nem emlegették fel társaságában, nehogy véletlenül meg kelljen említeniük ballépését, ami valamiféle tabunak számított. Inkább azon poénkodtak, hogy egy érettebb férfihoz volt köze.

Amikor látták, hogy nem tiltakozik, még tovább mentek. Az ártatlan poénokból már nem is olyan ártatlan poénok lettek. Hermione még ezeken is nevetgélt, jó képet vágott hozzájuk, de ezek belülről már fájtak. Mégis saját magában kereste a hibát. Már a viccet sem érti, annyira megváltozott?

Mert megváltozott, nem is kétség. Néha, amikor a Nagyteremben odapillantott a tanári asztalhoz, vágyakozva figyelte a Perselus Piton mellett árválkodó széket. Legszívesebben felpattant volna, és odaült volna a férfi mellé, hogy válthasson vele néhány szót. Érdekesebbnek találta az ő társaságát a saját kortársainak butaságaihoz képest.

Ahogy közeledett a Valentin napi bál, arra is rá kellett jönnie, hogy a fiúk sem veszik már nőszámba. Senki sem próbálta megkérni, hogy legyen báli partnere, óvakodtak tőle, mint valami leprástól – úgy kezelték ilyen téren, mint akit valaki örök életére bemocskolt, használhatatlanná tett.

Már durvább poénokat is elsütöttek kárára, és elvárták volna, hogy ő is velük nevessen rajta. Először meg is tette, mint eddig, de ahogy múltak a hetek, a keserűség egyre inkább összegyűlt benne. Egy reggel rémülten vette észre, hogy boldogtalanabb, mint a nagy áttörés előtt. Amikor nem álltak szóba vele, nyugodtabban aludt, mint most. Mert akkor, ha felkelt, és valaki csúnyát mondott rá, arra gondolhatott: gúnyolódnak rajta a diáktársai. De most arra kellett gondolnia: gúnyolódnak rajta a barátai.

Magányossága azzal még jobban nőtt, hogy Neville és Luna bejelentették: a RAVASZ vizsga után azonnal összeházasodnak, és minden szabad pillanatukban az esküvőjüket tervezgették.

A Valentin napi bálra el sem ment, helyette a szobájában gubbasztott, és önismeret órát tartott magának. Hetekkel később, mint kellett volna, de akkor végre rájött: ha újra nehéz helyzetbe kerülne, megint cserbenhagynák, és ezt nem akarta újra átélni. Eldöntötte: jobb, ha ezentúl nem bízik senkiben, akkor nem éri olyan nagy csalódás.

Könnyű volt eldönteni, hogy másnap reggeltől új életet kezd, de tudta, a megvalósítás annál nehezebb lesz. Ha ma fáj a gúnyolódás, holnaptól hogyan viselje közönnyel?

z

Perselus Piton fürkészte a báli tömeget a tanári asztaltól.

- Nem jött el – gondolta meglepődve.

Nem értette Hermione Grangert. Az utóbbi időben látta, ahogy társai lassan visszafogadják, mintha mi sem történt volna, de úgy tűnik, ő makacskodik, és nem szeretne második lehetőséget. Nem tudta felfogni, hogy tehet ilyet valaki, aki mindig barátokkal volt körülvéve, aki nem olyan magányos életre született, mint ő.

- Az istenit! – káromkodott magában. – Mi értelme van, hogy megvonom magamtól a társaságát, ha ő ezt ki sem használja? Nekem is rossz, és neki sem lesz sokkal könnyebb!

Azért tartotta meg a merev távolságot a volt griffendélessel, mert nem akarta örökre lerántani magával a mélybe, ahol magányos, megvetett élet várhatna csak rá. A közös éjszakai sétájuk a Tiltott Rengetegben olyannyira szórakoztató volt. Közös sakkozásaik annyira hiányoztak neki, nem csak a vámpírkóros estéin, hanem minden más estén is. Olyan rossz volt nézni, ahogy több tíz méterrel távolabb esznek egymástól a Nagyteremben, amikor úgy élvezte a társaságát evés alatt, és utána kint a kastély épülete előtt is.

- Kezdek megőrülni – fogta meg a fejét. – Egy griffendéles fruska társaságára vágyom! Hogyan történhetett?

Kénytelen volt belátni, hogy a végső csata éjszakája örökre megváltoztatta az életét. Ha az ösztönök miatt is, de feltétlen odaadást kapott egy nőtől. És ha mindez még nem lett volna elég, ez a nő az eset után ugyan zavarban volt, de semmiképpen sem undorodott tőle, nem próbálta letagadni a történteket, nem kerülte, inkább húzott hozzá. Ugyan kitől mástól kaphatná meg mindezt?

Minél többet gondolkodott, annál inkább érezte, hogy vonzódik a lányhoz. Talán csak azért, amit közösen megéltek, de akkor is. Kívánta és sóvárgott iránta, testileg és lelkileg egyaránt.

Mit nem adott volna egy ugyanolyan vad éjszakáért, mint akkor, nyáron… Mit nem adott volna, ha igaz lett volna Minerva feltételezése, és hónapokkal korábban nem bájital-hozzávalókért mentek volna a Tiltott Rengetegbe, hanem valami egészen másért! És mit nem adott volna, ha a pletykalapok pikáns cikkei valós történteken alapultak volna! Túl régóta volt magányos.

Életében először fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Ha most minden különösebb indok nélkül megváltoztatná a viselkedését, az nem vallana évtizedek alatt felépített imázsához, és nevetség tárgyává tenné magát mindenki előtt. Menjen oda egy diákjához, és közölje vele, hogy hiányzik a társasága? Mondja el neki, hogy úgy gondolja, hülye volt, amikor úgy látta, jobb neki, ha kerülik egymást? Hogy tehetne ilyet?

Inkább állát megtámasztotta kezével, és tovább unatkozott, nézve a báli forgatagot. A sok rózsaszín giccstől egyenesen hányingere volt.

z

Hermione másnap reggel visszaült az asztal szélére, ahol az első néhány hónapot töltötte. Lunáék meglepődve figyelték, de volt annyi eszük, hogy nem faggatták mindenki orra előtt.

Azt hitte, nehezebb lesz, de senki sem kérdezte, miért vonja ki magát a többiek társaságából. Néhányan kérdőn rápillantottak, de aztán inkább visszafordultak a reggelijükhöz.

Nem az volt a szándéka, hogy ezentúl senkivel se álljon szóba, de nem is kereste a beszélgetési lehetőséget. Úgy tervezte, a gúnyolódások ezentúl leperegnek róla, és akkor talán egy idő után leszállnak róla. Ha pedig valaki normálisan társalogni szeretne, örömmel a rendelkezésére áll.

Kissé fájdalmasan érintette, hogy senki sem megy a közelébe se. Erre nem gondolt előző este.

Magányában akaratlanul is a tanári asztal felé fordult, és meglepve vette észre, hogy Piton figyeli. Nem hazudtolta meg magát: most, hogy lebukott, nem kapta el a tekintetét, nem játszotta el, hogy semmi sem történt, hanem tovább nézett a szemébe, enyhén kérdő tekintettel.

Olyannyira szüksége volt aznap reggel egy jó szóra, egy apró vigasztalásra, hogy enyhe mosolyt villantott a férfi felé, aki alig, de mégis viszonozta azt.

Jobb kedvre derült, és gyorsan bekanalazta a zabkásáját, majd órára sietett.

Nem volt könnyű napja, mert mindenki az előző napi báli élményeit ecsetelte olyanoknak, akik ugyanúgy részt vettek az eseményen, így saját szemükkel is meggyőződhettek a történtekről. Mégis mindenki lelkesen és érdeklődve itta társai szavait.

- Mi van Granger, miért nem voltál a bálban?- szólította meg egy szőke, kék szemű diáktársa, aki a fiúk aktuális kedvence volt. Hermione nem gondolta volna, hogy aznap az első mondat, amit hozzá intéznek, azonnal gúnyolódás lesz, de igyekezett tartani magát elhatározásához.

- Mégis ki vitte volna magával? – reagált az élcre egy srác, mire nevetésben tört ki a környék. A csend csak akkor jött el, amikor Piton belépett a terembe. Röpdolgozatot íratott, így fél óra múlva Hermionén kívül mindenki vért izzadt.  

Késő estig órája volt, ezért felszaladt a szobájába lerakni a könyveit, mielőtt vacsorázni sietett volna. Egy sarkon úgy torpant meg, mintha nyakon öntötték volna egy vödör hideg vízzel.

- Hívd el ma este randevúra Grangert – mondta éppen Rogers Ronnak.

- Miért tenném? – érdeklődött a vörös hajú fiú értetlenül.

- Mert ő egy olyan csaj, akinek van tapasztalata, te hülye! Meddig akarsz szűz maradni? Egy menetre gerincre vágod, aztán belevetheted magad a roxforti éjszakai életbe! Az a hollóhátas hetedéves csaj odáig van érted! Ha gyűjtesz egy kis tapasztalatot, megjön az önbizalmad is!

- Nincs semmi baj az önbizalmammal! – morgott Ron, de Hermione messziről is kihallotta belőle azt, hogy hazudik. – Inkább odaállok Rita elé így, mint hogy összejöjjek egy olyan lánnyal, akit már Piton is használt. Még most sem tudom elhinni, hogy lehetett ilyen ízlése, az önkívületi állapot erre nem lehet mentség! Én biztos nem vetném magam McGalagonyra semmilyen körülmények között. Szerintem biztos, hogy már korábban is viszonyuk volt, ami azóta is tart!

Hermione szája elé kapta a kezét, és alig bírta visszatartani a hányingerét. Tudta, hogy ennél durvábban is megfogalmazták már róla a többiek a véleményüket, de mindezt pont Ron szájából hallani, akit negyedév óta párjául képzelt el… Nem, ezt nem lehet elviselni!

Megvárta, míg a két fiú továbbsétál, és csak akkor kezdett el sírni. Megállíthatatlanul patakzottak könnyei, most jött el a pillanat, amikor eddig visszatartott keserűsége kitört. Nyár óta egyszer sem sírt, bár ahhoz közeli állapotba sokszor került. Nem, elég volt! Ezt nem bírja tovább. Nem kell a barátsága ezeknek az embereknek soha többé!

Majd szívrohamot kapott, amikor valaki megszorította a vállát.

z

Megdöbbent, amikor egy közeli sarokból zokogás ütötte meg a fülét.

- Mit sír, Granger? – förmedt rá, amikor felismerte a lányt, de a kívánt hatás elmaradt. Hermione ahelyett, hogy a meglepetéstől abbahagyta volna a sírást, még jobban rázendített.

Piton esetlenül paskolgatni kezdte a hátát, mire a lány hirtelen a nyakába vetette magát, és ott folytatta a bőgést, ruháját egészen átáztatva.

Nem tudott mit tenni, így felkapta, és a lakosztályába vitte. A kanapéjára ültette, majd belédiktált néhány nyugtató bájitalt.

Amikor úgy tűnt, lecsillapodott kissé, beszélni kezdett.

- Mire volt jó ez a kiborulás? Tudtommal ma semmilyen durva cikk sem jelent meg – mondta. – Mi változott meg?

Elfeledkezve eddigi szándékos távolságtartásáról, őszintén érdekelte, mi üthetett Hermionéba.

- Olyan egyedül vagyok – hüppögte a lány. – Idáig jól viseltem, hogy megvetnek, kiközösítenek, átnéznek rajtam, de… de miért nem hagyják már abba? Életünk végéig az orrunk alá dörgölik azt, amiről nem is tehetünk? És miért? Mi olyan rossz, olyan rendkívüli kettőnkben? Miért nem lehet elfelejteni már azt, ami a nyáron történt? – zúdította kérdéseit a férfira, nem bírta abbahagyni. - Miért lenne nekik olyan szörnyű, ha tényleg lenne kettőnk között valami? Miért zavarná őket? Miért?

- Mert hülyék. Nem vetted még észre, hogy az emberek 95%-a nem normális?

- De, kezdem észrevenni – bólintott Hermione megilletődve. – Én is egy nagy hülye vagyok, hogy azt hittem, előbb-utóbb minden megváltozik, minden jobb lesz.

- Most azt várja, hogy tiltakozzak? – emelte meg a szemöldökét Piton.

- Nem – húzta el a száját. – Az nem is maga lenne. Meg aztán, maga sem éppen az a fazon, akit példaként mutogatnak az iskolában – bökte ki meggondolatlanul.

- Szemtelen vagy, mint minden griffendéles! – förmedt rá dühösen a férfi. Mégis mit képzel ez a kis csitri magáról?

- Te meg könyörtelen, mint minden mardekáros! – dühöngött Hermione.

- Nyafka! – vágta rá Piton. Kezdte élvezni a beszélgetést.

- Szívtelen!

- Mimóza!

 - Mogorva!

- Pimasz!

- Rideg!

- Hiányzol!

- Go… Tessék? – esett ki a ritmusból Hermione.

- Utálok egyedül enni, meg egy ideje nincs kivel sakkoznom. Megszoktam már a társaságodat. Mi a francért fecséreled az idődet azokra a kreténekre, akik miatt állandóan bőgsz? – kérdezte, és őszintén kíváncsi volt a válaszra. Úgy döntött, jobban jár, ha felfedi egy kártyáját, hogy lássa, mi sül ki belőle. Hermione most úgyis olyan idegállapotban van, amikor azt tehet vele, amit akar. Ha ügyes, ezentúl újra lesz társasága az unalmas vámpírkóros estéin.

- Mert miattad még nem bőgtem, ugye?

- Az más. Órán más ember vagyok, akkor nem ismerek kegyelmet, mert ez a tanítási stílusom! – kérte ki magának Piton.

- Tanítási stílus? Röhögnöm kell! Te még életedben nem olvastál arról, hogyan kellene tanítani! – válaszolta Hermione, és tényleg kacagott, Piton úgy látta, a hisztéria hozta ki belőle ezt az idegállapotot.

- Velem született tehetség, amiről beszélünk.

- Jaj, még a végén meghalok a nevetéstől! Veled született tehetség? A diákok mindent elfelejtenek miatta az óráidon!

- Amit elfelejtenek, azt soha nem is tudták eléggé! Az nem tudás, ami stresszhelyzetben nem jut az eszedbe!

- Miről is vitatkozunk mi most éppen? – nevette el magát Hermione.

- A tanítási stílusomról – morogta Piton.

- Mindegy is, hónapok óta nem volt ilyen kellemes társalgásom!

- Akkor nem csoda, hogy bőgtél az előbb! – gúnyolódott a Bájitaltan tanár.

- Ó, igen – komorult el újra Hermione. – Röhej, nem? Jobban elbeszélgetek egy apámkorabeli fickóval, mint a barátaimmal. Nincs is bennünk semmi közös! Mitől ez a hirtelen váltás?

- Fogalmam sincs. Én nem változtam meg, azt elhiheted! – mondta Piton, pedig tisztában volt vele, hogy ez nem igaz. A fenébe is, ez a lány korábban férfinak nézte, nem egy szörnyetegnek!

- Akkor én lehettem – mosolyodott el Hermione. – És tudod mit? Én nem bánok semmit! – pirult el, és lesütötte a szemét. - Lelkiismeret-furdalásom van, hogy téged, és még egy-két számomra fontos embert belerángattam, de nem bánom, hogy megtörtént. Évek tapasztalatgyűjtését spóroltam meg, mert rájöttem, kikre számíthatok nehéz helyzetben, kik az igaz barátaim. Rájöttem, milyen az, ha csak az ösztöneimre hallgatok. Ha nem válok vámpírrá, sohasem veszem észre, hogy én voltaképpen nő vagyok. – Az utolsó szavakat szinte már csak motyogta zavarában.

- Ó – gondolta Piton, és igyekezett arca egyetlen rezdülésével sem elárulni, hogy voltaképpen mennyire meglepődött. Hogy miket ki nem hoz a hisztéria ebből a lányból! Kár, hogy nem látja a fától az erdőt.

El sem hitte, mi történik. Hermione Granger olyannyira nincs magánál, hogy ma este bármiben benne van, ami enyhíteni látszik egy kicsit a magányát.

- Szükségem van valakire – könyörgött a lány.

Piton nem gondolkodott túl sokáig, hátha elszáll a pillanat. Annyira nem válogathat gyönyörű nők között, hogy ennek a lánynak – aki, ha nem is gyönyörű, de azért igazán elmegy – visszautasítsa az ölelését.

Válaszul finoman végigsimított a lány arcán, olyan óvatosan, hogy alig érintette bőrét. Hermione behunyta a szemét, és átadta magát az érzésnek. Apró kezével megfogta a férfiét, és ajkai elé vonta, majd belecsókolt tenyerébe.

A lány kinyitotta szemét, és egymáséba fúrták tekintetüket - nem volt szükségük szavakra. Piton mellé ült a kanapéra, majd egymás felé fordultak. Hermione a férfi kezét fogva óvatosan tovább vezette. Elvonta végig a nyakán, le egészen a válláig. Ott magára hagyta, és saját tenyerét a férfi arcára simította, finoman felfedezve azt. Végigkövette ujjaival ajkait, álla vonalát, szemöldökét, orra ívét. Piton keze ezalatt leheletfinoman végigsiklott a hátán.

- Szükségem van valakire – könyörgött újra a lány.

Következik: Közös éjszaka

--------

AN.: Igen, tudom, szörnyű ez a függővég, de mindig ilyenre terveztem. Majd a folytatásból úgyis kiderül, mennyire használja ki Piton a helyzetet ;) Karácsonyra igyekszem összehozni a következő részt :)