5.

Az esküvőjén állt, talpig fehérben, gyönyörűen, mint egy angyal. Az arcán rákényszerített mosoly feszült, amely minden érzelmet elfedett, de a szeme elárulta, hogy mi zajlik a lelkében. Mindenkit elküldött maga mellől, majd az ablakhoz sétált, s ott állt sokáig. Várt egy baglyot, már régóta, de hiába…

Felidézett magában egy alakot, egy illatot, egy érintést, majd az álomkép elillant, ahogy a napfelkelte utolsó bordó felhője is fehérré változott, ő pedig arcára hajtotta a fátylát, majd kilépett az ajtón, hogy szembenézze a végzetével.

Lassú léptekkel, felszegett fejjel, mosolyogva indult el az oltár felé, ahol egy másik fekete hajú férfi várta. Ha ekkor bárki a szemébe néz, talán észreveszi, mi játszódik le a lelkében, de a fátyol jótékonyan eltakart mindent. A pokol, amelyben járt az övé volt, s egyedül ő élhette át, senki más…

Mire fátylát felemelte a férje, már könnyek homályosították el a zöld szemeket, s a teremben levő összes varázsló örömkönnyeknek vélte. Csak ő tudta, hogy nem a boldogság, hanem a gyász könnyei. Minden könnycsepp egy emlék volt, egy ölelés, egy csók, az első szeretkezés, s így könnyezve vett búcsút az egyetlentől, akit valaha szeretett.

Lelke lassan kiürült, csak a tompa hiányérzet maradt, a tudat, hogy már soha többé nem válhat teljessé, mert elvesztette őt…

Eközben egy sötét ruhás alak tűnt fel a Roxfort mellett, halkan, görnyedt tartással sietett egy ismeretlen kis tisztásra. Zajtalanul ült le a patak mellé, s szeme előtt megelevenedtek múltjának képei. Az első pillanat, amikor meglátta őt, az első ölelés, az első csók, a kipiruló arca, szerelmes suttogása…

Sírt, így feledve el mindent, ami még melegséget adott sötét, magányos, üres lelkének.

A lenyugvó nap erőtlen, aranyló sugarai szárították fel arcáról az utolsó könnycseppet, amit életében ejtett.