3.

Ahogy minden idők legnagyobb feketemágusa megérintette a kezét ismeretlen fájdalom söpört végig a testén. A kín hatására összeszorította a száját, izmai megfeszültek, de egyetlen hang sem hagyta el az ajkát. Méltónak kellett lennie…

Az alatt a néhány pillanat alatt, amíg az örök bélyeget a testére égette a kín végigfutott rajta, hogy is jutott idáig, mi vezetett végül ehhez a döntéshez.

Eszébe jutott az összes verés, amit gyűlölt apjától kapott. Anyja remegő, izzadt vérpatakos teste, amikor a férfi egy utolsó ütése után örökre lehunyta csillogó fekete szemeit. Az a düh, az örök, gyógyíthatatlan, önemésztő gyűlölet, ami miatt megfogadta, hogy megöli azt a férfit, aki miatt ilyenné vált.

Az első reményteli napok a Roxfortban, amikor még azt hitte, lehetnek barátai, ugyanolyan lehet, mint a társai. Aztán a lassú ráébredés, hogy a szegényes holmija, zárkózottsága, külseje taszít mindenkit, aki csak ránéz.

Eszébe villant egy évekkel későbbi párbaj képei, amikor legyőzte az önimádó Pottert, mert végre egyedül állt ki ellene.

S végül az utolsó év, ahol minden más emléket elsöpört egy csillogó zöld szempár, egy illat, egy érintés.

Egy pillanatra melegség járta át, ahogy a lányra gondolt, majd lassan visszatért a valóságba, s döntése teljes súllyal ránehezedett. Hiába szerette a vörös hajú, smaragdszemű tündért, akit a rejtekhelyén ismert meg igazán, az apja és mások iránt érzett engesztelhetetlen gyűlölet minden másnál erősebb volt.

Már túl gyenge volt, hogy szeressen, őszintén, önzetlenül, hogy ezt minden más felé helyezze, s szomjazta a hatalmat, hogy bosszút állhasson az apján.

Megrázta magát, elűzve a kínzó gondolatokat, azért van itt, mert itt erőt, hatalmat és szabadságot kap. Örökre.